Peterdi Nagy László
VENDÉGJÁTÉK
(részlet)

Több mint harminc évvel a pesti bemutató után arról kapok hírt, hogy a Moszkvai Művész Színházban műsorra tűzték a Macskajátékot. Még meglepőbb, hogy - amint a fordító írja - a szerelmes pesti kisnyugdíjasok története ma főként fiatalokat hódít a nézőtéren. Erről eszembe jut Örkény művének egykori hűvösen udvarias fogadtatása Tovsztonogov leningrádi színházában. Le is vették a műsorról hamarosan. Aztán egy moszkvai előadáson a közönség egészen másként döntött.
    Akkor este ott toporogtam én is a Művész Színház függönyébe vágott kis kerek lyuknál a Macskajáték szereplői között. Egymás sarkára hágva kémleltük, miként telik meg a nézőtér a vendégjátékok szokott sötét öltönyeivel. Annál szokatlanabb volt, hogy a közönség aktívan bekapcsolódik a játékba. A megszokottól, a kötelezőtől merőben eltérő, új viszony alakult ki köztünk. Csaknem értettük egymást.
    Hová tűnt most mindez? Nem hiszem, hogy a MALÉV "barátság járatai"-nak megszűnése az oka. Vagy hogy - a vízumot elnyert szerencsésekkel - azok a gépek most New York felé tartanak. Moszkva azért még mindig közelebb van. Két és fél óra alatt ma is olyan barátságos morgássá szelídül a nagyétkű motorok bömbölése, mint azon az úton.
    A légikisasszonyok, mintha megbánták volna a bőkezű vendéglátást, sietve összekapkodják a műanyag tálcákat. Felcsattannak a hangszórók: ... Néhány perc múlva leszállunk Seremetyevo repülőterén... Az ablaknál ülők orrukat sietve az üveghez nyomják. Mindenki látni szeretné a híres arany kupolákat. De odalent csak egyetlen nagy füstkupolát látni. A sok szakadt kipufogóból ömlő keserű gáz fekete kucsmával borítja be a várost. És amikor alábukunk, senkit nem érdekelnek már a kupolák. Mindenki talpon van, és feje felett a csomagtartóban kotorász. A füles sapkáját keresi, amit ma reggel előkotort a szekrény aljából. ... A gép teljes megállásáig szíveskedjenek a helyükön maradni! - kéri a hangszóró. De az utasok láthatólag nem kezdők. Tudják, hogy ezen a reptéren csak a legelsők találnak ingyen targoncát. A többiek csomagjait már az ügyintézőből alkalmi hordárrá vedlett trógerek szedik össze. A kommunizmus építésében jelentkező átmeneti nehézségek miatt egyáltalán nem ingyen. Az életrevalóbbak, a neves pesti színház művészeivel az élen, már jóval a földet érés előtt a kijárat felé törtetnek.
    A béke és barátság szellemében egy csapat galamb tévedt a repülőtér fogadócsarnokának boltívei alá, még az átadási ünnepség zűrzavara idején. Aztán sokasodni kezdtek, és egyre hangosabb turbékolással üdvözölték a Moszkvába érkezőket. De a magyar színészek még rajtuk is túltesznek. A géptől idáig valósággal rohantak, mint akiket kergetnek. A villogó vakukkal és tévékamerákkal szemben állva azonban egyáltalán nem akarnak "áthaladni", és nem engedik a többieket sem. Úgy tesz mindegyikük, mintha fontos megbeszélnivalója volna az éppen mellette állóval - mint főiskolás korukban, amikor tróntermi ácsorgókat meg utcai lézengőket alakítottak, a nagymenők kíséretét. Viccekkel, halk bemondásokkal, mindenféle szamársággal igyekeznek lekötni egymást, és a természetesség látszatát kelteni. Jöjjenek csak el a fotósok a szállodába is! Ha akarnak valamit.
    - Végre egy város, ahol senki nem ismer! - búg a főszereplő nagyasszony. - Illetve, ahol én nem ismerek senkit - teszi hozzá sietve, nehogy a mellette tipegő farmeres naiva nagyképűnek érezze a megjegyzést.
    De már elkésett. Csinos partnernője, mint az életben mindent, azonnal komolyan veszi ezt is. - Hát, én ezt sajnos nem mondhatom - riposztozik. Talán azt hiszi, itt is minden mozi előcsarnokában az ő durcás kamaszlány képe lóg a falon. Aztán meggondolja magát. Legyen csak boldog az öreglány! Hogy éppen őt várják ide!
    Amint a vámpulthoz érnek, elégtételt is kap. A pirospozsgás, jól táplált tiszt, aki mindeddig unottan rázta lábát az asztal alatt, azonnal felpattan, és üdvözült mosollyal kíséri át a vizsgálaton a két hölgyet. A fiatalabb visszaint neki. Kedves ember. Látta a filmjeit!
    Az idősebb azonban csak füstölög magában, míg elvonulnak a vonagló arcú várakozók sorfala előtt. - Hát ezért filmeznek ezek! Még csak nem is a pénzért! Ezért vigyorognak a reklámokban, ezért olvasnak mesét a tévében! És keményen a márványpadlóhoz veri régi félcipője masszív sarkát.
    A város felé vezető út fiatal nyírfaerdő mellett halad el. A társulat többsége most lát ilyet először, és lelkesen tapsol. De ő ma kora hajnalban kelt, hogy elérje a reptéri buszt. Egyébként is - fáradt, sértett, öreg. Az ülés sarkába húzódik, és úgy tesz, mintha szunyókálna. Az iménti jelenet azonban nem hagyja nyugodni. A fél életét magánszínházakban töltötte. Tudja jól, mit jelent, ha ismerik az embert, és ha - nem. Már sztár volt, de a háború után évekig rossz ruhákban, slampos kis szerepekben lépett fel, hogy elnyerje a nyikorgó székeken sötétkék konfekcióruhában feszítő új nézők kegyét. Kezdje most elölről?
    Ezt a várost nem ismeri. Ki kell fürkéssze holnap estig, ha nem akar megbukni! A buszból csak a méreteit érzékeli, de az nem érdekli különösebben. Az emberekre kíváncsi. Miután a szállodában kissé felfrissíti magát, nekivág a városnak. A hallban néhány fiatal kolléga trécsel. Ezek csak később jutnak szobához. Néhányan tüstént kísérőnek ajánlkoznak. Tréfával utasítja el: - Azt hiszitek, nem találok rendes, civil udvarlót egy ekkora városban?
    Amikor megcsapja az utca lármája és bűze, belátja, ilyesmire nemigen lesz itt alkalom. Az emberek a szó szoros értelmében rohannak. Először nem is érti, miért. Aztán megpróbál átkelni a kereszteződésen. Negyedéig sem ér még a széles úttestnek, amikor a lámpa pislogni, hunyorogni kezd. Szégyen ide, emberi méltóság oda, amikor a fékjein csikorgó haragos autócsorda meglódul, egy-kettőre nyakába szedi a lábát ő is.
    A gyalogosok halálos rémületben menekülnek fel a járdaszigetre. Legalábbis - ő úgy gondolja. De amikor a megaláztatástól még mindig hüledezve körülnéz, senkinél nem talál együttérzésre.
    - Ezeknek játszom én holnap az Orbánnét! - Összeszorul a torka, mint minden este fellépés előtt. Tudja pedig: nem szabad. Ma már nem átélni, hanem "eljátszani", "ledobni" kell a szerepet. Alighanem már itt is. Ki tudná ezt a forgalmat emberi szavakkal túlkiabálni? - Érzelmek? Majd máskor, egyszer... Akkor majd felborogatják az emberek a teherautókat, és barikádokat építenek belőlük. Egy pillanat alatt összeáll és a helyére kerül minden, mint a színpadon, amikor egyszer csak leállnak a partnerek. És érzi az ember, hogy most ő következik. Az ilyen pillanatokért érdemes csak élni.
    Miután ezt így megbeszélte magával, egy kicsit megnyugszik. Körülnéz. Az érkezéskor úgy látta, a szálloda nagy tér végében áll, széles folyó partján. De a teret most hiába keresi. Valahogy észrevétlenül túljutott rajta. Körbecsodál egy fantasztikusan színes, hagymakupolás, fazsindelyes reneszánsz templomkölteményt, elhalad a nagy kerek kő, a kikiáltóhely mellett, és már a Történelmi Múzeum vörös téglaépülete előtt áll.
    Most érti meg a Vörös tér titkát, hogy miért látszik minden levelezőlapon sokkal nagyobbnak a valóságos méreteinél. Erről a pontról a folyó felé nézve, ahol a szálloda áll, a tér folytonosan emelkedik. De nem egy síkban, hanem mintegy kúpszerűen: a közepe a legmagasabb pontja. A Kreml aranykupoláit ez emeli túl a magas kőfalon, és ülteti a valószínűtlenül fehér felhőgomolyokra, mint megannyi, a mesés Kelet fűszereivel megrakott színes vitorlást.
    A Kínából és Indiából jött hajókról ábrándozik, amikor váratlanul meghasadnak a felhők, és pillanatok alatt nagy, kövér vízcseppek ugrándoznak a macskaköveken. A múzeum falához lapul. Vastag talpú szandálja azonnal átázik, és ólomsúlyú lesz. Most aztán - merre? Az alul-felül ömlő víz elől mind egy irányba futnak az emberek. Arrafelé indul ő is. Egy nagy kőhíd alá szaladnak. Alkalmi ismerősei nagy derültség közepette csavargatják, szárítgatják a ruhájukat. Most sem látszik rajtuk zavar vagy bosszúság. Még örülnek is a kora nyári esőnek. Mély torokhangjukon neki is odakiáltanak valamit, talán, hogy ne féljen, nem lett ettől még baja senkinek! És mutatják, milyen magasra nő majd a búza tőle. Mindebből nem ért egy szót sem, de azért bólogat, és zavartan mosolyog. Aztán csak toporog közöttük, aranyat érő pesti papír zsebkendővel szárítgatva ázott frizuráját.
    - Ezeknek játszom én holnap az Orbánnét! - gondolja ismét, és mereven a folyó lassan hömpölygő, olajos vizére mereszti a szemét. Közben eláll az eső, elindul a szálloda felé. A szembejövők mind őt bámulják. Némelyik el is mosolyodik. Mégiscsak ismernek? Vagy ennyire összesároztam magamat? Óvatosan törölgeti az arcát. Aztán megérti, min derülnek. Már megint magában beszél. Méghozzá hangosan. Úgy látszik, itt ez még szokatlan. Itt még senki nem öreg és magányos.
    Eszébe jut, hogy játszott ő már ilyet. No lássuk csak! Megáll, mintha a súgást várná. Aztán tesz néhány lépést, közben figyeli magát. Ebben a vizes szandálban éppen úgy húzza a lábát, mint a fűzős fekete cipőben, amit a színpadon visel. Amibe a veje lúdtalpbetétet akar tetetni, hogy ne dagadjon meg a lába. De ő magas sarkú, világos cipőt vesz fel, meg az adjunktusné szekrényéből elemelt, kivágott estélyi ruhát. Mert szép akar lenni a csepeli munkáskoncerten, ahol az ő nagy hasú, öreg énekese a főszám. Aki elhagyja őt Paula, az álnok barátnő kedvéért.
    Szóval ezt játsszuk már kora délután is? - rikoltja olyan hangosan, hogy többen utána néznek. - Csakhogy én nem Orbánné, hanem színésznő vagyok, és holnap gatyába rázom ezt az egész társaságot. Figyelem! Hoppla-hopp! Lendületet vesz, és magasra rúgja az egyik elázott szandált. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, megáll a járda szélén, csípőre teszi a kezét, és csupaszon maradt jobb lábfejével megtámasztja a bal lába szárát. Vár.