Dobai Lili
A LÉLEK MEZTELENSÉGE
(részlet)

"Ki a szépet szemtől szembe látta,
Életét már halálba vetette,
Nem való a föld szolgálatára,
Mégis reszket, ha közel a veszte,
Ki a szépet szemtől szembe látta..."1

Nem tudható, hogy ki adta, vagy kik adták a kép ma ismert címét, még az sem lehetetlen, hogy félrevezető szándék, de talán csak játékos kedv bújik meg a névadás hátterében. Mindenesetre egészen jól sikerült, hiszen a mű rejtélyességét tovább fokozta. A megnevezés, a keletkezés és a jelentés bizonytalanságai között feltételezhetően az a talány a legizgalmasabb, amelyet a képen látható két nő figurája ad fel nézőjének. Az egymásra szinte megszólalásig hasonlító két alakot a ruházatuk és mozdulataik különböztetik meg. Arcuk hasonlóságát a kifejezés különbsége ellenpontozza, a jobb oldali nőalak nyugalmát, lehajtott fejét a bal oldali várakozással teli, előre tekintő gesztusa ellentétezi; a köréjük fonódó csend és üresség pedig - úgy tűnik - újra csak hasonlóságukat hangsúlyozza. A bal oldali nőalak fehér selyemruhát visel, a jobb oldali majdnem meztelen, drapéria takarja ölét-combját. A kép értelmezői számára mindig is a cím és a két nőalak összekapcsolása volt a fő kérdés: melyik utal az ég(i)re? és melyik a föld(i)re? A díszes öltözetű, testét rejtő volna a földi, a testét felfedő pedig az égi? Vagy fordítva? Milyen érvek szólnak pro és kontra? Nyilvánvalónak tűnik, hogy amíg az égi és a földi szerelem definíciója pontatlan vagy késik, addig a festmény attribúciója is meghagyja a maga kérdéseit.
    Lehetséges, sőt valószínű, hogy nem csupán ez az allegória rejtőzik és mutatkozik a festményen vagy magában a festményben, hanem a lélek, a szellem és a test kérdéseinek kivetítése és képpé alakítása is. És nem külön, hanem együtt. Az emberi test önmagában szám csupán, a létezésbe belevetett meghatározhatatlan anyagféle, lényegileg és teljességében nem létezhet lélek és szellem nélkül. Valódi és szubsztanciális létezése önmaga számára akkor kezdődik, amikor ráeszmél, hogy messze túlmutat anyagi létén, és tudatosul benne, hogy működésében szellem és lélek hatja át, amely formáló erejével egy nálánál hatalmasabb erő felé lendíti. A lelki létezés forrása pedig ott ered, ahol a szeretet dimenziói között az én a másikkal való együttlét teljességet adó örömére rátalál és megízleli; ebből fakad a vágy, hogy egyetlen másikkal élve, vele eggyé válva, vele együtt létezve akar élni, s e szeretet által közösségben lenni másokkal is. A két nő alakja talán éppen ennek a szellemi-lelki-testi születésnek egyik mozzanatát ábrázolja, az utolsó előtti pillanatot, mielőtt még minden, a töredékekből az egész összeállna. Vajon véletlen lehet-e, hogy éppen ez a pillanat került fel a vászonra?
    D. L. A. egyetemi tanulmányai óta járt a kép nyomában, amelyre gyerekkorában bukkant egy albumot lapozgatva. Akkoriban a festmény olyan érzést ébresztett benne, amit addig nem ismert, ezért nevet sem tudott adni neki. Sokszor visszalapozott a képhez, megjegyezte az oldalszámot; később, amikor átvitte a szobájába és a saját polcára tette a silány minőségű reprodukciót közlő kis könyvecskét, már magától kinyílt a sokszor felütött oldalon. Amikor felnőtt, megismerte a kép sugallta érzést és nevét is megjegyezte egy életre.
    Tanulmányai során sok más, jobb, jelentősebbnek vélt alkotással is találkozott, mégsem gyengítették vonzódását a két rejtélyes nőalakot ábrázoló festményhez. Amikor Rómába utazott, első dolga volt felkeresni a Villa Borghese-t, hogy megnézze Tiziano festményét. Amikor meglátta, szerencséjére, nem történt meg vele, amitől félt, és ami általában bekövetkezik a vágyak és az álmok megvalósultával, hogy a különféle reprodukciókon számtalanszor látott művek eredetije már csak közönyt vagy kiábrándulást kelt; és szerencsére nem fogta el a másolatok iránti utálat sem. A festmény olyan volt, amilyennek belső látása és érzékei szerint lennie kellett, és megismétlődhetett az első pillantás, az ártatlan szem élménye, mely később szilárd emlékképként rajzolódott ki tudatában. Nem a felkavarodás, a döbbenet vagy a szívszorítás elsöprő ereje járta át, hanem belső bizonyosság, higgadtság töltötte el, hogy ?igen, megtaláltam?, hogy ?igen, megvan?. Csendes öröm, a megrendülés attól, hogy igen, láthatja, és ez milyen jó. Az a belső nyugalom, érzés és rácsodálkozó hangulat áradt el benne, aminek akkor már ismerte a nevét, s amit először és most újra, a kép idézett fel benne. De ez a ráismerés nem tette szomorúvá vagy elkeseredetté, pedig akkorra már megtörtént életében a törés, amelynek az összeforradására és begyógyulására oly nagyon vágyakozott, olyannyira várt.
    Azt is tanulmányaiból tudta, hogy a kép attribúciója és interpretációja hosszas vitákra, találgatásokra adott és ad okot, s hogy ezekre lehetetlen lenne végleges megoldást találni. Az évszázadok során felhalmozódott koncepciókról, melyeket jól ismert, írhatott volna dolgozatot, tanulmányt vagy akár könyvet, ahogy más festmények, szobrok, művek erre hajtották, de valami ellenállás munkált benne: Az égi és a földi szerelemről ne írjon. Amikor először ott állt a festmény előtt, ez az érzés elhatározássá erősödött: tudta, soha egyetlen sort sem fog leírni róla, és ezt a nemleges döntést örömmel fogadta. Mintha a mű életének ahhoz a rejtett, lenti rétegéhez tartozna, melybe nem szabad belemélyedni, még csak közelíteni sem, mert egyetlen érintés is romba döntheti a lassanként összerakosgatott, összeszedegetett létépítményt, amely a mindennapok keresztfelvételéhez szükséges. Boldog volt ezzel a negatív döntéssel, akár egy gyerek, akinek megmondják, mit kell tennie, és mentes a választás felelőssége alól.
    Sok mindent tudott a festményről. Tudta, hogy jegyajándékként készült megrendelője, egy velencei cittadino, Nicolo Aurelio kérésére 1514 tavaszán, és Tiziano éppen ez év májusára fejezte be a képet, melynek közepén, a kútra helyezett ezüst tálon nem a vőlegény, hanem menyasszonya, Laura Bagarotto családjának stemmája szerepel. A kép furcsaságát és témájának szokatlanságát azonban nem gyengíti, hogy bár házasságkötés alkalmára készült, mégsem a házasulandók kettős portréját örökíti meg, nem is valamely mitológiai férfi-nő páros idilljét, hanem két nőalakot ábrázol. Talán a trójai Helénát és Aphrodité-Vénuszt jeleníti meg Ámorral együtt az Aeneis IV. éneke alapján. Ez Leandro Ozzola hipotézise. Csak feltételezni lehet azt is, hogy a megrendelő - mint művelt velencei kancellár - előírta a kép tárgyát, melynek jelentése vagy jelentései fokozatosan elhomályosultak. Még valószínűbb, hogy Nicolo Aurelio ismeretségi köréből javasolta valaki - talán Pietro Bembo - a festmény témáját.