Fazakas Attila
A SZÍNHÁZ

Menj, menj innen minél messzebb,
eszedbe ne jusson,
hogy volt közöd valaha is hozzá.
    Fárasztó minden maszk, a tükör,
a színezék pedig, mit gúnnyal
az arcaikra kennek, valahogy mégis-
csak undorító.
Nem ezért találták ki ezt a gőgös,
    kemény pompát,
és a játékok zajongó fényességét.

Neked csak kövek és lombok jutottak: arcok,
    mélyebb, mély szavak,
s velük csak némaság...

A szürke szoba, ahol magában
    gyötrődik az álombaborult fő,
egy megürült, hideg, régi kocsma, az amfitheátrumok,
s a könyvtárak
    hajnali csendje, sercegő salakja,
ahol egyedül izzad, s az őszi csendben
lélegzik kimerülten, mígnem a szerteszálló ködön
át fénybe zuhan társtalan,
áttűnik egy magányos futó...