Jámborné Balog Tünde
TAVALYI DIÓ
(részlet)

Utolsó esztendejében apám - mielőtt végleg ágyba kényszerítette a betegség - dédapám karosszékében üldögélve töltötte napjait. Ronggyá olvasott régi regényeket, zsírpecsétes, öreg szakácskönyveket lapozgatva múlatta az időt, és ha elfáradt, a diófát nézegette, amin mindig történik valami. Ősszel verebek százai zsinatolnak rajta, tél derekán utazó fenyőrigócsapat szállásolja el magát menedékében, egyik ágán gerlepár lakik, olyanok, mint a fiatal házasok, hol turbékolva bújnak össze, hol hátat fordítanak egymásnak, még az is előfordul, hogy külön-külön gubbasztva töltik az éjszakát. Nagy, piros-fehér-fekete fakopáncsok tartanak rendszeres őrjáratot koronájában, hangosan kopogtatva a féregrágta, vastagabb ágakat, és néha megjelenik egy magányos utakat járó, falánk varjú, mert rákapott a dióra. Letép egyet a fán maradt termések közül, mellével a törzshöz szorítja, gyors mozdulatokkal lehántja megbarnult, külső burkát, és vastag csőrével ügyesen feltörve, kieszegeti belőle a dióbelet. Vigyázz, mert meghízol, mint a Mandl kisasszonyok pulykája, inti apám a varjút, és előttem megjelenik Édesvica albumának fotográfiája a rojtos napernyő alatt összesimuló nővérekkel. Viczuskának az eggyüt töltöt szép napok emlékére, ez áll a fénykép szélén. Halványulnak a kisasszonyok, vonásaik egyre kevésbé látszanak, fakulnak a barna tintabetűk, ideje, hogy leírjam, amit tudok róluk, mert közel a nap, amikor végleg eltűnik a kép és az írás, létezésüknek nyoma sem marad, nem is beszélve ama régi szép napokról. Sírjuknak a helye sincs meg a jángori temetőben, ahol Z.-vel bóklászunk a nyugati kerítés mentén, ott kellene megtalálnunk apám szerint, a szélső sorban, a sírköveket azonban rendszeresen lopják, és beépítik a puccos, új házak alapjaiba.
    A temetőből alig látszik valami, borostyán nőtte be a megmaradt sírokat. Egy emberöltőnél több idő telt el az utolsó temetés óta, és nincs már a városban rokona, barátja az itt nyugovóknak, egyedül a Csodarabbi nyughelyének környékét tartják rendben, mert hozzá az óceánon túlról is jönnek az elvándoroltak unokái. Sírkövén nagy kupac kavics, az emlékezők kövei. Szél támad, a kerítésen túl hangosan suhog a kukoricás, és a gondnok ránk szól, hogy menjünk, mert mindjárt besötétedik. Lehajolok egy kavicsért - a kő maradandóbb a mi halottainknak járó virágnál -, de tavalyi dió akad a kezembe, zöld burka barnára, ráncosra száradva tapad megfeketedett csonthéjára. Fölnézek, és ahogy gondoltam, diófa nincsen se közel, se távol, s ha lenne is, már régóta nem teremne; benőtte a fákat is a vadul tenyésző borostyán, borostyánerdőben bolyong az idetévedő vándor és a holtak lelke. Ez a dió biztosan nem itt hullott le az ágról. Tudom, varjú hozta ajándékra leltem, ezt teszem hát a Csodarabbi sírjára, a Mandl kisasszonyok emlékezetére.
    A Mandl kisasszonyok dédapám lakói voltak a csodás századfordulón, a két utcára néző, alacsony sarokházban, amelynek telke a várost átszelő Nagyérig, a Maros fattyúágáig nyúlt. Különös ház volt, alacsony, földbe süppedő, ám szélesen elterpeszkedő, egyik szárnyával az Ér fölé boltozott Kishidat, másikkal a Nagyoskolát érintette. Öreg volt már akkor is, az ezerkilencszázas évek elején, az ótemplommal szembeni kereszteződésben hánykolódva, de el nem süllyedve a toronyból napjában többször alázúduló harangszó hullámzásában. Homályos labirintusában élt János dédapám és Julianna dédanyám a gyorsan múló idővel. Előbb gyereksírás töltötte be a vaskos oszlopsor mögötti hosszú verandát, majd kamaszhangok mutáló nyerítése és csiklandós leánykacagás szűrődött ki a falak mögül, s amikor beköltöztek a Mandl kisasszonyok, pipacsszín arccal hallgathatták a szomszédos szobákban szerelmeskedő párokat, akik majd szétvetették maguk körül a házat, miközben nehézkesen, csikorogva fordult alattuk a láthatatlan, hatalmas kerék: a beköszöntő huszadik század.
    Nem tudom számba venni, hányan laktak az L-alakban megtörő, széles folyosóról nyíló szobákban, mert János és Julianna nyolc fia és lánya mellett vők, menyek, barátok, barátnők és lakók is gyarapították a létszámot; dédapám ugyanis kiadta a sarkon lévő üzlethelyiséget és a pincelejáró melletti szobákat, talpalatnyi hely nem maradt üresen hajlékában. A millennium idején jól menő kocsma működött a sarkon, az udvarban a megrakott parasztszekerek előtt türelmesen álldogáltak a lovak, zabos tarisznyával nyakukban várták gazdáikat, akiknek pinttel és iccével mért bort és seritalt az egykedvű kocsmáros. Később süvegcukrot, sót, lámpabelet, petróleumot és kocsikenőcsöt áruló krájzleráj nyílt az üzlethelyiségben, a folyosó végi sötét kis lakást pedig a nyári színkör színésznői bérelték, akik évente mindössze két hónapot töltöttek a városban, így ezek a szobák ősztől tavaszig üresen álltak, legfeljebb átutazó vigécek aludtak bennük néhanap, amikor megtelt az állomás melletti fogadó.
    Dédanyám nem szerette a házalókat. Féltette lányait a magányos férfiaktól, mióta a szomszédék Rózsija megszökött egy mutatványossal, és azokat a rosszféle színésznéket sem tűrte sokáig a házban, nevetett apám, mert későn keltek, és kócosan, fűző nélkül, kivágott slafrokban grasszáltak a gangon, János dédapám és a nagyfiúk meg mindegyre bejárkáltak az istállóból. Nem sül ki a szemetek? ripakodott rájuk Julianna, és mérgesen csapta be a konyhaajtót maga mögött.
    Mondom, zegzugos nagy épület volt a ház, tömérdek szobával, kamrákkal, kocsiszínnel, istállóval, óllal, magtárral, kukoricagóréval, vesszőből font és sárral tapasztott gabonatartó kassal, udvari kemencével és dohszagú, nyirkos pincével, amelyben az Érről jött kígyók csúsztak-másztak, és odavonzották a vizet. Be is szivárgott minden tavasszal, titokzatos loccsanásokkal mosva az alapfalakat, a padláson pedig egerek és kísértetek kaparásztak éjszakánként. Végtelen birodalom volt ez egy kisgyereknek, és itt felcseperedő apám apránként felderítette a ház minden szegletét. Följárt a padlásra télire eltett pocokdinnyét keresni a búzában, és a pincébe is lemerészkedett, de legszívesebben a diófa alatt tanyázott, a galambház mellett, vagy a gangon, ahol állandó volt a jövés-menés.
    Apám a Mandl kisasszonyokéval szomszédos szobában született, dédanyám és Szeder néni, a félvak bábaasszony segítségével. Nyomdásznagyapám fel s alá járt a folyosón, hallgatta Örzsi nagyanyám jajgatását, és idegességében véresre harapta szája szélét. Nyugodjék meg, Szomszéd úr, igyon egy kis kóser pálinkát, Izsák öcsénk főzette, ez a legjobb ilyenkor, vette gondjaiba Mandl Náncsi, és Netti megismételte nővére szavait, valahányszor újabb stampedlivel bátorították a jövendő apát. Ők maguk is ott settenkedtek mellette, aggodalommal figyelve a kiszűrődő hangokat, s amikor végre felhangzott a cérnahangú nyivákolás, arcukon az öröm pírjával maguknak is töltöttek egy gyűszűnyit Mandl Izsák pálinkájából, hogy koccintsanak nagyapámmal az újszülött egészségére.
    Hátrébb, a kocsiszínben szekerek, lószerszámok, borona, ekék, ásók várták az őszt és a tavaszt; az istállókban, ólakban rengeteg jószág nyüzsgött: nyerítő, nyihogó, bőgő, káráló, gágogó had. Forrt, erjedt az élet mindenütt, emberé és állaté, mintha maga a lét vert volna tanyát a kanális és az ótemplom közötti hosszúkás parcellán. Újszülött apámat állathangok kórusa és nagyapám csukladozó tenorja köszöntötte: Ni-hincs cserepes tanyám, sem szűröm se-he gulyám danolta, és a Mandl kisasszonyok megszeppenve húzódtak viszsza befüggönyözött ajtajuk mögé, bár velük és nagyapámmal nem törődött senki. A kisfiú volt a fontos, az unoka, az első új hajtás a bokrosodó családfán, és senki sem sejtette, hogy egyben az utolsó is. Több kisgyerek nem született a nagy családban, hiába tolongtak nagyanyám nyomában férjhez menendő, anyányi húgai: Édesvica, Julcsa és Mári, megannyi lehetőség a világra kívánkozó élet számára, ha a mellbeteg Etelkával nem számolunk.
    Akkor azonban, az új század kezdetén, apám születésekor kisuvikszolva fénylett a jövő. Dédanyám hetenként kétszer sütött kenyeret, így se volt elég annyi embernek, mert a ház minden lakója az ő cipóit ette, kivéve a Mandl kisasszonyokat. Ők a Nagyhíd melletti Hecskó pékhez jártak, mégis összefutott szájukban a nyál, amikor Édesvica megprickolta egy kis sós vízzel a gömbölyű kenyerek barnára sült tetejét, és néhány percre visszatolta őket a kemence vörösen izzó gyomrába. A mindig zsírtól fénylő szájú Irlanda Lujza néni, ültő helyében megevett egy kacsát, és két fillérért egész stanicli cukortörmeléket adott, a sarki bolt pultja mögött trónolva napjában többször elmondta, hogy senki nem tud olyan kenyeret sütni, mint Julianna dédanyám. Ezt hajtogatták a koldusok is, akik szombatonként kora hajnalban a kapunál toporogtak, meztélláb, mankóval, bénán sántikálva vagy karjukkal lökve magukat előre, összezsugorodott lábukat húzva maguk után a porban, el sem hessentve a fekélyeiket lepő fényes, zöld legyeket. Mocskos, ótvaros kezüket nyújtogatva várakoztak a boltajtó melletti kiskapunál, nyöszörögve szippantották be a házat körülfodrozó jó szagokat, és időnként, mintegy vezényszóra kórusban kezdték kántálni: adjatok, adjatok, amit Isten adott. Amikor átellenben az ótemplom tornyából felhangzott a bakter tülkölése és kiáltása: hetet ütött már az óra!, felpattant az ajtó, és keretében megjelent Julianna dédanyám, szélesen mosolyogva, örökös fekete ruhája előtt tiszta, fehér vászonkötővel, fején hétköznapló delén kendővel. Terebélyes alakjával, húzott szemével, kiálló arccsontjával olyan volt, mint egy pusztai bálvány, és a koldusok hadának szemében - kosarakat cipelő lányai között - maga a bőség istennője.
    Szívesen elmondanám, hogyan osztotta ki a hajszálra egyforma kenyérkéket, pirosbarnára sült kolduscipókat és tenyérnyi darab sósszalonnákat a tülekedő és hangosan hálálkodó koldusnépségnek Julianna dédanyám, mint ahogyan azt is felidézhetném, milyen kacskaringós huszárkáromkodásokat eregetett ki magából dédapám, bajusza végét rágva az istálló almozása közben eme esztelen pazarlás láttán, mégse szólhatott; minden asszonyáé volt, a ház, a föld, és gyerekeik is jobbára anyjukra hasonlítottak.
    Elmesélhetném, hogyan kelt föl dédanyám hetente kétszer, kedden és szombaton nem sokkal éjfél után, hogy befűtse a kemencét és kovászt vessen, dagasszon, kelesszen, amikor a ház lakói még épp hogy a másik oldalukra fordultak álmukban, de ez a történet nem róluk, hanem a Mandl kisasszonyokról szól, akiknek hosszú, és eseménytelen életét, leszámítva a hétköznapok és ünnepek váltakozásának ritmusát, csupán egyetlen titkos, ám ártalmatlan és szelíd szenvedély tette színesebbé, mint barnás színű fényképüket az ügyes kezű Homonnai fényképész halovány festékei, mégis, dédanyám hajnali jótékonykodásának emléke összekapcsolódik bennem a nővérekkel, bár nem tudom, miért jut egyik a másikáról eszembe. Igaz, az emlékezés gyakran űz furcsa játékot velünk. Olyan, akár a megáradt folyó. Sodrása össze nem tartozó dolgokat visz magával: korhadt faderekak, ágak, gyökérdarabok, elszabadult csónakok, felpuffadt tetemek úsznak barna tajtékos hátán, és emlékeimben is hol a Mandl kisasszonyok tipegnek a piac felé, ketten fogva az egyetlen garaboly fülét, hol dédanyám és lányai osztanak alamizsnát a hálálkodó koldusoknak.
    Vigyázzon, maga liba, bele ne lépjen a sárba, egzecíroztatja elbámészkodó húgát Mandl Náncsi, mert szigorú és néha goromba is hozzá, amikor azonban a háború végén - amelynek kitörése mindenkit váratlanul ért - elviszi a spanyolnátha, utánamegy testvérének, pedig kutyabaja. Egyszerűen lefekszik megholt húga mellé, és nem nyitja ki többet a szemét.
    A Mandl kisasszonyok olyanok voltak, mint a bagolytüdő, amit friss almagerezdekből aszalt a kemence tetején Julianna dédanyám, de valaha göndör, vörös hajtömeg koronázta fehér arcukat, és kissé hajlott, kellemes ívű orrukat rézszín szeplőkkel hintette be a tavaszi nap. Derekuk vékony, csípőjük kerek, és mellük kellően gömbölyű volt, a Fentvaló a férfiemberek gyönyörűségére és gyerekszülésre alkotta őket. Ki tudja, miért maradtak pártában annak idején? Túl válogatósak voltak, vagy épp elfogytak a korban hozzájuk illő ifjak, netán szegénységük volt az oka, hogy kifutottak az időből, és lassacskán vénlánnyá öregedtek? Fiatalon biztosan szívesen férjhez mentek volna, később azonban, amikor jóravaló özvegyembereket ajánlgattak nekik, már nem akartak elszakadni egymástól. Sógornőjük idővel megunta kerülgetni őket, s a nővérek egyszer csak dédapám házában találták magukat.