Búth Emília
PAPÍRHÉJÚ

Fiú, lány, anyjuk, apjuk.
Kicsi a ház, négyen lakjuk.
Rigót tartunk, gyere csak ősz,
Kertecskénket őrzi a csősz.

A feltörendő dió, s a föléje sötétülő kalapács aránytalanul nagy. A rajzfilm-gyerek csöpp, dülledt mellkas, dereka hátrahajlik, teste megfeszül, lecsap: MINDENT TUDNI AKAROK. Kunkorog elő a három szó. Papírsárkány kanyarog, fodorul, úszik, lebeg hétszirmú szünidők felett. Ereszkedő léghajó, kotytyanó, eszelős ladik.
    A horizont bárhol átvágható.
    Madáretető, tálka, ladik, tenyér. A dióhéj bölcső. A dióhéj ház. A féllábú diófa fölém terjesztett árnyain emlék sorjáz.
    Lent, babráló fűben, levert madártojás, megrepedt csigaház, széthasadt gyíkkoponya. Barnuló ujjaim közt megpattant, megbontott, sziszegő zöld burok: mi lett volna, ha akkor, ha mégis, ha mégse.
    Már semmit sem tudok.
    Kenyeret szelek, sorsjegyet kaparok. A fa vághatatlan göcsörtje. A fejsze véghetetlen csorbája. A dióra végleg ráfagyott tavalyi hó.
    Papírhéjú, mondom, bontom: ínyemen, nyelvemen, fogaim közt a hallgatás (fanyar?), frissen nyúzott nyers dió.
    Csak pontosan, szépen. Oldalvást fekszenek. Homlokuk, felhúzott térdük öszszeér. Begörbült testük, derekuk, hátuk a falhoz domborul. Vitorla nincs. Határ-idő nem borul. Csak a semmi mély.