|
|
Kámán Balázs
BÁRSONYTOK
Azon a péntek estén is bekészítette az asztalra a füles, rózsadíszes
porcelántálban a diót, és a csillogóra dörzsölt, kecses ezüsttörőt. A
tál a nagymama örökségéből maradt rá - egykor paradicsom- meg
sóskaszószt tálaltak benne -, a diótörőt az édesapjától kapták
nászajándékba. Pontosabban csak Tóni kapta, bordó bársonnyal bélelt
tokban, díszcsomagolásban, meghatott ölelés kíséretében, hogy "eztán,
fiam, neked kell jóllakatnod Katát dióval", és Tóni boldog fogadalma,
hogy "igyekszem... tőlem telhetően igyekszem", az esküvőhöz illően
erotikus volt. A "diózás" végül is negyed századnál tovább kitartott, a
gyerekek óvodáskoruktól elköltözésükig részt vettek a családi
szertartásban: a vacsorát rendszerint diótörés, a dióbél kínálgatása
zárta. Hányszor meghatották ezzel új ismerőseiket! Tóni mindenkinek
bizalmasan elmesélte, hogy megígérte az apósának... igen, ez az ő
tiszte, mert a felesége kedvenc csemegéje a dió... méghozzá a frissen
tört dió...; felnőtt lányuk utóbb leintette az apját: "mintha mindezt
hallottuk volna már!", pironkodni látszott a barátja előtt, talán Tóni
öregesnek érzett szószátyárkodása vagy a korához már nem illő
bensőségesség - vagy mindkettő miatt. De azért még három hónappal
ezelőtt is zavartalanul tették, amit megszoktak: ő vacsora után
leszedte az asztalt, konyharuhával tenyerébe söpörte a morzsát, és
bekészítette a dióval teli porcelántálat, a törőt meg két
papírszalvétát: egyet a megtisztított bélnek, egyet a héjnak. Tóni
négy-öt diót megtört - már hoszszú-hosszú évek óta nem nézte, mit
csinál. Az asztal fölött, mindig pontosan ugyanott, ugyanazzal a
mozdulattal roppantott, és míg lefejtette a csonthéjat, a rekeszelő
darabkákat és a hártyát, odaadóan bámulta a tévét. Olykor odatolta neki
a kis kupac belet, olykor nem. De az odatolással is inkább csak
jelezte, hogy ennyi, érd be ennyivel. Nem nézett rá, nem láthatta, hogy
ő mosolyogva biccent-e vagy sem.
Aztán néha napokig nem nyúlt Tóni a diótörőhöz,
s mintha észre sem venné a tálat, az előkészített szalvétákat. Igaz, ő
nem figyelmeztette sem szóval, sem teátrális mozdulatokkal. A
zsörtölődést éppúgy utálja, mint a hisztérikus számonkérést. Ha nem,
hát nem. Inkább éjszakára is ott hagyott mindent érintetlenül, csak
reggel, a szokott rámolás közben vitte ki a kellékeket - este meg
visszahozta ugyanazt a tálat, szalvétát.
Azon a péntek estén nem volt tévézés. Tóni két
diót kivett a tálból, zsonglőrként forgatta, pörgette, összekoccantotta
a kemény gömböket. Egyet-egyet tenyerébe szorított - olyan erősen,
mintha összeroppanthatná -, és hirtelen kinyitotta a markát, megint be,
és megint ki. Nedves tenyerébe hús-vörös ábrát nyomhatott a rücskös
héj. Már nem is az étkezőasztalnál, hanem az állólámpa melletti
fotelben ült. Szétvetett lábbal, előre hajolva. Láthatóan tipródott, a
száját rágta, grimaszolt és megállíthatatlanul gyömöszölte azt a két
diószemet. Talán valami kérdést várt, egy szót csak, ő azonban végig
csöndben volt. Nem ugrott be a provokációnak. Keresztrejtvényt fejtett,
vagy legalábbis próbált a kitöltendő kockákhoz hajolni, szavak betűit
számolta az ujján. "Megbújni" - ez lesz. Tóni homloka meg az orra töve
elfehéredett - vagy képzelte az elfehéredést. De hát képzelte-e a
kocogtatást, az ujjak vad tornáztatását, a semmibe révedést? Fél órát
még ellehetnek így, akkor már ágyazhat. Vagy inkább kimegy a konyhába,
valamit szöszmötöl. Vagy meglocsolja a növényeit. Vagy megvarrja a
szoknyáját. Feláll, idehozza a varródobozt, ölébe teríti a szoknyát -
végül nem mozdult. A képeslap-fedezékből lopva pillantott a férjére, s
mikor Tóni elszántan visszadobta a két diót a tálba, "visszamegyek...
inkább visszamegyek és megcsinálom... az lesz a legjobb", és már vette
is a kabátját, a zsebét tapogatta, hogy ott van-e a tárcája, a
kocsikulcsa, ő mintha egészen belefeledkezett volna az újságba. Ahogy
az ajtó kint csukódott, villámrángás futott át az arcán. A szeme alatti
petyhüdtebb bőr tovább is meg-megrebbent, ezt nevezik tic-nek, ilyen
neki még nem volt.
Hanyatt fekve, nyitott szemmel, józanul
gondolta, hogy ha Tóni el is költözik tőle - most, vagy valamivel
később -, ő eztán sem teszi lehetetlenné a látszat fenntartását.
Jön-megy, ahogy akar. A gyerekeknek sem kell tudni semmiről. Isten
adjon erőt, kívánta magának, és közben - mintha mindig is Istenhez
tartozott volna - azt a bordó bársonnyal bélelt tokot látta. Süppedős,
meleg, gyönyörű fészek - ami egykor a diótörőt rejtette.
|