Varga Zoltán Zsolt
ROHANÓ FRICI
(részlet)

Nyolcéves voltam, s egy szeptemberi délután a napköziből hazafelé menet friss diókat szedegettem egy utcára hajló fa alól. Az egyiket úgy sikerült feltörnöm, hogy a héj középen kettévált, ekkor rádöbbentem a fodrozódó iker-dióbél meg a koponyában megbúvó két agyfélteke elképesztő hasonlatosságára, amit a Deltából akkor már ismertem. Most, ahogy dédelgetem a régi jelenetet, szobrászi fantáziám korai megnyilvánulásának vélem elmélázva, a koponya-dió meg kavargó képeket ránt magához, foszlányokat és éles fényeket-árnyakat, szagokat, tapintási érzetek sorát. Hogy lecsillapítsam a szinte már émelyítő kavalkádot, képzeletben berendezem akkori lakásunkat, és rövid jelenetekké tagolom legerősebb emlékeimet. Meglehet, tolakodik ide sablonként, hogy halálom pillanata előtt lepergő mozimat készítem.
    Pince-lakásunk hálószobájából indulok bizonytalan léptekkel. Savanykás dohszag terjeng. Komor, sötét bútorok feszengnek a túlméretezett ágy körül. Az íves falon sorakozó ablakok önfeledt vasárnap délutánt idéznek: a tévé hamarosan adja Az inkák kincsét. Bátyámmal fekete-sárga mintás, ütött-kopott pokrócokat aggatunk a karnisokra. Boldogok vagyunk, hogy saját mozink lesz! Kilibbenek a szűk előszobán keresztül a fürdőszobába. A csap körül kötöttünk vérszerződést a szomszéd gyerekekkel. Piros savanyúcukorból szörpöt áztattam. Ez nem volt könnyű, késsel törögettem szilánkokra a kétforintos szopogatni valót. Aztán megvágtuk az ujjunk végét, és néhány csepp vért pottyantottunk a neon-piros italba. Csukott szemmel hajtottam fel a részemet, miközben örök barátságot fogadtunk. Bekukkantok a konyhába. Nagyanyám éppen levestésztát gyúr. A papírvékonyságúra hengerelt amorf lapot óvatosan ráteríti a hokedlire. A csupasz állatként remegő tésztából időnként lecsippent nekünk egy-egy darabot. Tenyerünkön kisimítjuk, s mint pászkát pirítjuk meg a sparhelt tetején. A konyha mámorító illattal telik meg, a szám üregéből hallom a tészta tompa ropogását, ahogy ráharapok. Imbolygok tovább, a mára zsebkendőnyivé zsugorodott udvarra. A szuterén homályából kiérve szemembe hasít a fény, várnom kell, amíg elmúlik a káprázat. Egy csenevész körtefa és három satnya szilvafa mereszti fel ujjait, mintha körmöst várnának. Gyümölcseik sohasem tudtak beérni, a ház gyerekei zölden megették mind. Az udvar közepén terpeszkedett képzeletünk vára, a farakás. Mögötte játszottuk halálra a patakról hazahozott békát, aztán megsirattuk, eltemettük, sírhantot emeltünk fölé kicsiny kereszttel. Néhány nap múlva az utcán egy asszony cekkeréből babszemek potyogtak, ezekkel köveztük ki a hantot. Két hét múlva hitetlenkedve figyeltük a burjánzó bab-ültetvényt. Az egyik sarokban üres disznóól. Ha ott bújtunk el, éreztük a meszelt fába szívódott disznó-trágya szagot. Az ól mögül lestük meg bátyámmal a pisilő magyar-amerikai lányt, aki néhány perce őrjöngve szakította félbe tudományos kísérletünket, amikor arra törekedtünk, hogy Buksi kutyát, egy-egy bot segítségével megakadályozzuk a székelésben. "Én akara lenni állatorvos!" - üvöltötte szállóigénkké lett mondatát, mint megkérdőjelezhetetlen érvet. A bolthajtásos tornác mellett tekintetem végigsiklik az ereszcsatorna lefolyón a padlásig. Talán éppen nyolcéves voltam, amikor végre én is megtanultam a bádogba kapaszkodva, a bilincs keskeny peremére állva felhúzódzkodni az erkélyre, mint a többiek. Csak így lehettem a magam számára hiteles Zorró, Robin Hood, Old Shatterhand. A vizeletszagú lépcsőházban felkúszok a padlásra. Érzem kezemen a szálkás-gyantás szarufák érdes-ragadós felületét, orromban a forró por aromáját. A nálam két évvel fiatalabb Bubu, akinek négy bátyja és két nővére volt, itt tanítgatott a nyelves csókra. Nem mertem nemet mondani neki, noha undorítónak találtam az egészet. Felnyitom a tető-kibúvót, lepillantok az udvar téglakerítéssel övezett, lefelé szűkülő aknájába. A kerítésfal térdmagasságban annyira mállott, hogy egy-egy tégla szinte piros paprikára hasonlító porrá vált: ujjamon ma is érzem selymes érintését.
    Megpillantom a nagykapu mellett apánk nyúlketreceit, s erre előnyomakodik, megárad, a többi emlék fölé tornyosul a két fiát egyedül nevelő szikár-szigorú apa-figura. S ha már a nyúlketrecnél bukkan fel, előhúz egy nyulat, tarkón vágja a tenyere élével, és megnyúzza az egyik szilvafa villás ágán. Iszonyodva figyelem, ahogy előbukkan a kékes-lilás, fénylő-hártyás izomzat, hallom az irha végső reccsenését.

*

Ha valaki hirtelen megkérdezi tőlem, hogy milyen idős apám, még ma is azt akarom először válaszolni, hogy harmincöt, noha ezt az idén megduplázta. Élete filmjét ezen a ponton kimerevítettem, dióhéjba zártam, s nyilván ki is színeztem, éppúgy, ahogy ő amatőr fényképészként rózsás arcú-rúzsos szájú portrékat festett fekete-fehér képekből.
    Jóvágású férfinak láttam. Tetszettek hátrastuccolt szőke fürtjei, a trapéznadrág szárához hasonló hosszú barkója, zöld szeme. (Egyik, amúgy is halvány szemöldökéből hiányzik egy darab. Harmadik mostohaanyja fa tolltartót vágott hozzá, az tépte ki örökre.) Irigykedve néztem tejfehér bőre alatt feszülő izmait, amikor esténként az állványra helyezett lavór fölé hajolt, és prüszkölve megmosdott. Jobb vállán ügyetlen tetoválást betűztem ki, egy nyíllal átlőtt szív alatt: "Rohanó Frici". Nyolcévesen olyan külsőt álmodtam magamnak, mint az övé, ma meg, amikor azt látom a tükörben, hogy napról-napra jobban hasonlítok rá, megrémülök. Imponált humora, vagyis hát az, amit akkor annak hittem. Kíméletlenül parodizált mindenkit - akkor úgy tűnt, nagyon találóan -, szóvicceket gyártott, bökverseket rögtönzött. Ha jó kedve volt, velünk is "ökörködött". Büszke voltam rá, mint városi sakkbajnokra, és többszörös országos híradós bajnokra, aki a leggyorsabban tudta küldeni és megfejteni a morzejeleket. Hogy minket miért nem tanított meg se a sakkra, se a morzejelekre, ma sem értem. Egy jottányit sem különbözött ízlésünk akkoriban. Ugyanúgy utáltam az operaáriát, mint ő, ha felharsant a rádióban, igaz, én nem visítottam az énekest utánozva. A magyar nóta és az operett volt számunkra a non plus ultra. Én füzetbe gyűjtöttem a nótákat, s apám a kocsmázásba fulladó vállalati kirándulásokon nótafaként szerepeltetett - nem kis büszkeséggel. Egyetértettünk abban is, hogy a világ legnagyobb festője, Leonardo mellett, a magyar Munkácsy Mihály.
    Bár rettenetesen önfejű volt, majd mindegyik ötletünket támogatta, különösen a sporttal kapcsolatosakat. Az Ali-Fraser meccs után ki akartuk próbálni az ökölvívást. Apánk elment régi munkahelyére, a határőrséghez, és kölcsönkért két pár bokszkesztyűt. Hetekig gyepáltuk egymást bátyámmal. Amikor az osztrák tévé sportközvetítései hatására gyeplabdázni vágytunk, a villanyszerelő KTSz-ben, ahol akkor dolgozott, hegesztetett nekünk kapukat, vastag alumínium kábelekből maga hajlított gyeplabdaütőket. A gólyaláb-foci a saját találmányunk volt, a gólyalábakat is együtt fabrikáltuk. Épp csak felmerült bennünk, hogy teniszeznénk, máris beíratott minket a helyi sportklubba, s amikor látta, hogy az átlagnál jobban rajzolunk, rajzszakkörbe járatott.
    Egy nap festőállvánnyal állított be. Ekkor már postai kézbesítő volt, a körzetéből elköltözött keramikus művész felejtette a csinos háromlábú alkotmányt a sufnijában. Apánk elhozta nekünk, s ezzel valamiféle naiv művészi becsvágyat ébresztett bennünk. Nyolcéves korom legszebb élményét is részben neki köszönhetem. Azon a nyáron váratlanul betoppant Pesten élő nagynéném férje, Lajos bácsi, hogy elvisz minket nyaralni Gigére, egy isten háta mögötti somogyi falucskába. És apánk elengedett! Azt a szabadságot és nyugalmat kaptam Lajos bácsi juhász bátyjának családjában, amiben mostoha nagyapámnál és nagyanyámnál már egyszer részem lehetett. A tévében akkoriban ment a Tüskevár, s mi úgy éreztük, hogy saját Matula bácsink van.
    Nyolcévesen is felfogtam már (igaz, mondták is elegen), hogy férfi létére egyedül nevelni két fiút, mosni, főzni, takarítani rájuk, tiszteletre méltó teljesítmény. Ám akárhogy próbálom tovább színezgetni arcképét - mint Munkácsy képein az aszfalt alapozás -, átvérzik a fekete: nagyon féltem tőle. Az egyik hétfőn - aznap kaptuk meg felső ruházatunkat egy hétre - játék közben felhasadt az ingem. A hintaállványon kapaszkodtam, épp Tarzan voltam, amikor lecsúsztam, és fennakadtam a hegyes hinta-csigán. Addig lógtam rajta ingemnél fogva, amíg a szövet hatalmas reccsenéssel el nem engedett. A következő ruhaosztásig, egész héten át dugdostam apám elől a szakadt rövid ujjút. Nem a derékszíjától rettegtem - azt megszoktam -, hanem dühkitörésétől, a záporozó trágárságoktól. (Ez a mára komikussá szelídült jelenet, ahogy "lógok a szeren", elindít egy másik filmet, apám gyerekkorából. Áttűnéssel dolgozom, ötévesen rám montírozódik, amint - az éhezéstől elkeseredve - felakasztja magát az üres kamrában. Negyedik - kedvenc - mostohaanyja az utolsó pillanatban talált rá, és vágta le a kötélről.)
    A közös marhulások, ökörködések is szinte mindig rosszul végződtek. Apánk egyszer csak megelégelte a leereszkedést, levetette mosolygó álarcát és elcsattant egy pofon: "Tudd ám, hány kiló vagy!"
    Sohasem éheztünk, de sohasem laktunk igazán jól, amíg az ő asztalánál ettünk. Fukar volt. "Vagy vajazzátok a kenyeret, vagy felvágottat tegyetek rá. A kettő együtt luxus!" - sulykolta belénk oly sikeresen, hogy ma sem tudom a vajat és húsfélét együtt megenni a kenyéren. Kedvencünket, a gyulai kolbászt papírvékonyságúra szeletelte, és annyi karikát porciózott ki belőle naponta, ahány évesek voltunk. Hogy irigyeltem bátyámat azért a plusz másfél kolbász-karikáért, s mennyire vártam, hogy legalább tízéves legyek!
    Ha igazán éles kontúrral akarom portréját láttatni, vázolnom kell anyám alakját. Ő ekkor már három éve nem élt velünk, "vasárnapi anyuka" volt. Finomságokat dugdosott a zsebünkbe, vagy megvette a méregdrága primőr gyümölcsöket, ha hébe-hóba elénk jött az iskolához. Minden vasárnap délután nálunk vendégeskedett, együtt ettünk, együtt néztük a tévét, olyanok voltunk, mint egy igazi család. Megismerkedésükkor anyánk a megyeszékhely szórakozóhelyeinek harmincéves csillaga volt. Apám, a hét évvel fiatalabb tiszthelyettes fogadásból kérte fel táncolni a félelmetes dívát. A "twist"-ből igazi csavar lett, gyors házasság - igaz, kedvezőtlen előjellel: az egyik gavallér megátkozta őket. Anyám a mai napig ezzel magyarázza házasságuk kudarcát.
    Pedig elég egy pillantást vetni természetük különbségére. Apánk gyors észjárású, anyánk viszont annyira lassú felfogású volt, hogy soha egyetlen bűnügyi filmet nem sikerült kibogoznia. A gyors észjárás lobbanékony természettel párosult, de arra nem emlékszem, hogy anyámat valaha is láttam kijönni a sodrából. Míg apu a fukarságig takarékos volt, anyu kezéből kifolyt a pénz. Amit megkívánt, rögtön meg is vette. Egyikükből kegyetlen szigor áradt felénk, másikuk túlzó engedékenységgel bánt velünk. Személyiségük különbözősége külsejükben is megmutatkozott. A szikár, szőke férfi úgy festett a sötétbarna, alacsony, molett asszony mellett, mint Don Quijote Sancho Pansa oldalán. Anyánk egyszer - merő kíváncsiságból - megcsalta a cipőgyár Casanovájával (maradjak a személytelen, kultúrtörténeti hasonlatoknál), s ez ürügy lett válásukra.