←Vissza

 
 
 
 
 
 

MINEK?

Négynapos nyaralásunkra végre olyan könyveket vittem, amelyeket teljes felelőtlenséggel, csak saját mulatságomra olvastam - a betűfalás meg az olvasási póz, gondoltam, eleve ránc-simító lesz, mert a fiatalságnál is fiatalabb kort idézi -, csakhogy ezúttal is bebizonyosodott: ha az ember igazán pihenne (közönségesen "kikapcsolódás"-nak mondják az effélét), legelőbb is el kell veszítenie vagy otthon felejtenie saját magát. Hiszen képzelhető-e élvezetesebb olvasmány Defoe Moll Flanders-énél? A Newgate-börtönben született és megannyi viszontagság után oda visszajutó, de az akasztófát mégiscsak elkerülő nő - mint olvasható - "végezetül meggazdagodott, tisztességes életre adta magát, és bűnbánatban halt meg" - szóval a regény legelején beígért a happy end is, s valóban: mintha regényalak és író tökéletes sikerrel feledné és feledtetné, hogy a "tisztességes élet" integrálódás az etikettel is szabályozott kizsákmányoló társadalomba. A "bűnbánat" meg annyi, hogy emlékeit mesélő hősnőnk élete utolsó éveiben nem csupán kívánatosnak tartja az etikett szerinti "jó életet", hanem gyakorlatában is csak comme il faut vétkezik: tehát nem lop az angliai üzletekből, de kizsigereli a virginiai ültetvényén dolgozó néger rabszolgákat (innen a mesés meggazdagodás), a nagyvilágban szanaszét hagyott gyerekei közül is roppant meghatóan éppen arra a fiára talál rá, akinek gyermeki ragaszkodása lehetővé teszi a bűnbánó évek anyagi kiegyensúlyozottságát. Az istenfélő erkölcsösség példázatát - egészében bármilyen cinikus - mégiscsak nagy író tálalja, rendkívüli megjelenítő erővel, szellemesen és fordulatosan, hatalmas társadalom- és emberismerettel. Szóval maradéktalan lehetne olvasói gyönyörűségem, ha meg nem hökkentene a sok egyéb pozitívum.
    A regényt Vas István fordította (még 1956-ban) mesterien, de mielőtt hagynám, hogy nyelvi megoldásai elbűvöljenek - a személyes érintettség miatt is -, elolvasom az 1977-es kiadás évében huszonöt esztendős Földényi F. László utószavát. Tömör, informatív - lehetetlen nem találgatnom, hogy a pályakezdő irodalomtörténész hány száz forintot kapott honoráriumképpen, de bizonyára örült a színvonalas alkalmi munkának, ahogyan az Európa Kiadó is elégedetten nyugtázhatta az írást. S tovább: A Világirodalom Remekei sorozatba illesztett kötet a kézi szedés korában, 20,85 ív terjedelemben - hibátlan! Ez már végképp zavarba ejtő. Az utóbbi években ugyanis elképesztően pocsék fordításokkal és gondozatlan könyvekkel találkoztam az Európa kiadásában (is) - nemcsak a betű- és elválasztási hibák mennyisége riasztott: nyilvánvaló volt, hogy a fordító számítógépétől az olvasóig senki sem nézett a szövegre, mert még a mondat- meg bekezdés-variációk is bent maradtak. Szerencsétlen Flandersné asszony ott a börtönben, halálra ítélten! És én a huszonnyolc évvel ezelőtt 154 100 példányban kiadott könyv egyik könyvtárból kölcsönzött példányával a kezemben! Mivel kell szembesülnöm? Mi magyarázza-menti a szabadság - és benne a szabad sajtó - árulását? Hát azokban az években nem arra vágytunk, hogy diktátumok nélkül alkossunk és közvetítsük a meggyőződésünk szerinti "jót"?
    Gyanítom, hogy miután a nosztalgiázás még annyira sem csábít, mint a "korszerű" vétkezés, vagyis nem fogok alkalmazkodni ehhez az etiketthez sem, marad a régi-ismerős dac - minek?
L. J.