|
|
MINEK?
Négynapos nyaralásunkra végre olyan könyveket vittem, amelyeket
teljes felelőtlenséggel, csak saját mulatságomra olvastam - a betűfalás
meg az olvasási póz, gondoltam, eleve ránc-simító lesz, mert a
fiatalságnál is fiatalabb kort idézi -, csakhogy ezúttal is
bebizonyosodott: ha az ember igazán pihenne (közönségesen
"kikapcsolódás"-nak mondják az effélét), legelőbb is el kell veszítenie
vagy otthon felejtenie saját magát. Hiszen képzelhető-e élvezetesebb
olvasmány Defoe Moll Flanders-énél? A Newgate-börtönben született és
megannyi viszontagság után oda visszajutó, de az akasztófát mégiscsak
elkerülő nő - mint olvasható - "végezetül meggazdagodott, tisztességes
életre adta magát, és bűnbánatban halt meg" - szóval a regény legelején
beígért a happy end is, s valóban: mintha regényalak és író tökéletes
sikerrel feledné és feledtetné, hogy a "tisztességes élet" integrálódás
az etikettel is szabályozott kizsákmányoló társadalomba. A "bűnbánat"
meg annyi, hogy emlékeit mesélő hősnőnk élete utolsó éveiben nem csupán
kívánatosnak tartja az etikett szerinti "jó életet", hanem
gyakorlatában is csak comme il faut vétkezik: tehát nem lop az angliai
üzletekből, de kizsigereli a virginiai ültetvényén dolgozó néger
rabszolgákat (innen a mesés meggazdagodás), a nagyvilágban szanaszét
hagyott gyerekei közül is roppant meghatóan éppen arra a fiára talál
rá, akinek gyermeki ragaszkodása lehetővé teszi a bűnbánó évek anyagi
kiegyensúlyozottságát. Az istenfélő erkölcsösség példázatát - egészében
bármilyen cinikus - mégiscsak nagy író tálalja, rendkívüli megjelenítő
erővel, szellemesen és fordulatosan, hatalmas társadalom- és
emberismerettel. Szóval maradéktalan lehetne olvasói gyönyörűségem, ha
meg nem hökkentene a sok egyéb pozitívum.
A regényt Vas István fordította (még 1956-ban)
mesterien, de mielőtt hagynám, hogy nyelvi megoldásai elbűvöljenek - a
személyes érintettség miatt is -, elolvasom az 1977-es kiadás évében
huszonöt esztendős Földényi F. László utószavát. Tömör, informatív -
lehetetlen nem találgatnom, hogy a pályakezdő irodalomtörténész hány
száz forintot kapott honoráriumképpen, de bizonyára örült a színvonalas
alkalmi munkának, ahogyan az Európa Kiadó is elégedetten nyugtázhatta
az írást. S tovább: A Világirodalom Remekei sorozatba illesztett kötet
a kézi szedés korában, 20,85 ív terjedelemben - hibátlan! Ez már
végképp zavarba ejtő. Az utóbbi években ugyanis elképesztően pocsék
fordításokkal és gondozatlan könyvekkel találkoztam az Európa
kiadásában (is) - nemcsak a betű- és elválasztási hibák mennyisége
riasztott: nyilvánvaló volt, hogy a fordító számítógépétől az olvasóig
senki sem nézett a szövegre, mert még a mondat- meg bekezdés-variációk
is bent maradtak. Szerencsétlen Flandersné asszony ott a börtönben,
halálra ítélten! És én a huszonnyolc évvel ezelőtt 154 100 példányban
kiadott könyv egyik könyvtárból kölcsönzött példányával a kezemben!
Mivel kell szembesülnöm? Mi magyarázza-menti a szabadság - és benne a
szabad sajtó - árulását? Hát azokban az években nem arra vágytunk, hogy
diktátumok nélkül alkossunk és közvetítsük a meggyőződésünk szerinti
"jót"?
Gyanítom, hogy miután a nosztalgiázás még
annyira sem csábít, mint a "korszerű" vétkezés, vagyis nem fogok
alkalmazkodni ehhez az etiketthez sem, marad a régi-ismerős dac - minek?
L. J.
|