Reményi Tibor
A KÖRVASÚTNÁL

Ott álltam a sínek alatt. Ismered a helyet. Péntek délután volt. Percnyi időtlenség szépítette a világot. A töltés túloldalán ködházak meredeztek ember nélkül, fantasztikusan, még lakatlanul. Ismerősök voltunk, néztük egymást. Sokszor láttak már itt, s amikor egymásnak meséltek, engem is beleszőttek születésük misztériumába. Évek úsztak elő ködvárakból, ködhidak mögül, mintha létem előtti élményeim épültek volna össze a ködtéglák ragaszkodásából. Így volt, ilyen volt, nem tudom, milyen volt: látnod kellett volna. Ott kellett volna lenned mellettem, akkor talán mondanom se kellene, értenéd. Rákosrendező felől reszketve búgott egy erőlködő dízelmozdony, kürtök, csilingelő ütközések, távoli fuvola-finom füttyök mondhatatlan hangjai vigasztaltak, sárszagú, kormos erők biztattak: higgy az anyag üzenetében, túlmutat önmagán.