Faltól falig - a Kiscelli Múzeum
HORGAS JUDIT, ÁCS IRÉN fotóival    

Felhívás!
A Székesfővárosi Képtárnak a Szent István Bazilika és a Kiscelli Kastély óvóhelyén elhelyezett képei közül 74 darabot folyó év január 18. és február 28. közötti időben ismeretlen rendeltetéssel illetéktelenek elvittek.
A nyomravezetőket a főváros megjutalmazza!
    Vajon mi lett a képekkel? A 1945-ben kiadott felhívást nem követi újságcikk vagy  más híradás, akkoriban sok mindent elvittek és elvettek az egymást követő illetéktelenek: 74 kép már igazán nem számít. Schmidt Miksa, a dúsgazdag bécsi bútorgyáros tíz éve halott, az ő kapcsolatai, pénze és megingathatatlan eltökéltsége sem segíthet már, amellyel megalapozta a Kiscelli Múzeum gyűjteményét. Nyomravezetők?
    Lassan hátrafelé lépegetve a nyomok a 18. századig követhetők, amikor Zichy Miklós gróf és felesége, Zsuzsanna Óbudától Esztergomig húzódó birtokukon kéttornyú templomot és kolostort építtet. Johann Entzenhoffer bécsi építész tervei alapján 1745 májusában indul meg a munka, és tizenöt évig tart. Az épületbe a Mathai Szent János alapította, fehér ruhás, vörös-kék keresztes trinitáriusok rendje költözik be, akik akkoriban tepelednek meg Magyarországon, és a rabok, rabszolgák kiváltásán munkálkodnak. Akkor már világszerte ismertek: 1580-ban 25 ezer livrét fizettek Cervantesért, de ha kellett, önmagukat ajánlották fel váltságként. A török rabságból négyezer magyart szabadítanak ki, nagyon népszerűek, évente mintegy 50 ezer ember keresi fel a kolostort. II. József 1783-ban megelégeli működésüket, és föloszlatja a rendet: érvelése szerint a szerzetesek annyi pénzt visznek ki az országból a rabok váltságdíjaként, hogy azt megsínyli az államkassza.
    Sokan élhettek, dolgozhattak az óbudai kolostorban: az épület 80 cellája, a templom óriási, sok férőhelyes hajója legalábbis ezt bizonyítja. A kitelepített szerzetesek helyére katonák kerülnek, a tornyokat lerombolják, a templomhajót három emeletre osztják, és kész a kaszárnya, ami később jól jön, mert az illetéktelenek elviszik a katonákat is, de abból mindig van utánpótlás, és a rendeltetés sem ismeretlen. A bosnyák okkupáció alatt katonai kórházként működik, aztán szerszámraktár.
    Schmidt Miksa, a bútorgyáros 1911-ben veszi meg az épületet, és hosszú éveken, évtizedeken át módszeresen vásárolja a műtárgyakat. Elsősorban a bútorok érdeklik, a reneszánsztól az erdélyi faragott parasztbútorokig minden megtalálható az ötvenkilenc teremben, sok ezer berendezési tárgy és görög, római, egyiptomi régiségek, elsősorban másolatok, de akad köztük eredeti is, például néhány római kori lelet Acquincum környékéről. Van itt ritka kínai szőnyeg és vagyont érő perzsa, kőzetgyűjteménye a Nemzeti Múzeuméval vetekszik, porcelángyűjteménye párját ritkítja Európában.
    Ezt hagyná Schmidt Miksa a fővárosra, és pusztán annyi feltételt szab, hogy a város vásárolja össze 31 telektulajdonostól a környező 33 000 négyszögöl telket, egyesítsék az általa fölajánlott 70 000 négyszögöllel, és az egész területből rendezett, szép nyilvános parkot hozzanak létre, az épületből pedig nyilvános múzeumot. A szakértők 500 000 pengőre teszik a hagyaték értékét, az épület és a park rendbehozatala egymillióba kerülne. A főváros érthető okokból habozik: az óbudai városrész nyomorúságos téglagyárai fölött uralkodó gyönyörű, barokk, szobros-oszlopos lépcsőjű építmény kincseiből telne az egész szegénynegyed rendbehozására. Végül rászánják magukat, hogy az iparművészeti múzeum megalapításához szükséges anyagot, a város különböző pontjain szétszórt bútorokat és iparművészeti tárgyakat itt gyűjtsék össze. Megszavaznak 100 000 pengőt a közművek bevezetésére, és évi 12 000 pengőt a karbantartásra. A múzeumot legkésőbb 1940-ig meg kellene nyitni, a munka megakad, a kertben hatalmas faragványok, kövek halmaza, de egy teremtett lélek sem. A kastély ingóságainak egy részére igényt tart Miksa öccse, Leó, aki a cégjogot örökölte. Végül peren kívül megegyeznek, most már a Fővárosi Múzeum egész anyagát itt helyeznék el, ami 1907 óta a városligeti csarnokban szűkölködik. A 19. század végétől gyűjtött anyagba eleinte csak várostörténeti vonatkozású képzőművészeti művek kerülhetnek, aztán Bárczy István polgármester hatására a tematika helyett esztétikai szempontok kerülnek előtérbe. A Fővárosi Tanács az ötvenes években ismét nehezen fogadja el, hogy Budapest művészetének gyűjtését nem művészettörténeti, hanem művészetszociológiai szempontok szerint kell átgondolni.
    Az évtizedekig folyamatosan renovált épületben a 70-es évek közepére oldják meg a fűthetőséget, modernizálják az elektromos hálózatot és korszerű festményraktárakat alakítanak ki. A nyolcvanas évek végén egy filmforgatás adja az ötletet, hogy a helyszűkével küszködő múzeum a templom romos épületét használja időszakos kiállítási térként. 1988-ban nyílik meg a Temp-rom-tér a gyűjtemény kortárs képzőművészeti anyagából, és néhány évig a templom hangverseny- és színházteremként is működik. A huszadik századi magyar képzőművészet kiemelkedő alkotásait őrző múzeumban a Fővárosi Képtár ma számos, kortárs művészeket bemutató kiállítást rendez, a grafikai, festészeti és szobrászati gyűjtemény anyaga egymást kiegészítve mutatja be Budapest művészetét.
    2002-ben ismét illetéktelenek jelennek meg a múzeumban, a rendőrségnek közel egy évébe kerül, hogy a tetteseket letartóztassa. Az ellopott két Czóbel-, egy Márffy- és egy Szobotka-kép igen rossz állapotban, gombásan, szakadtan, rajzszöggel lyuggatva jut vissza, de Hernádi György restaurálása után mind ismét a múzeum falára kerülhet. A nyomok - többé-kevésbé  - halványíthatóak.