Kováts Albert
A KÖNYVESPOLC
(részlet)

Vegyük, mondjuk, a könyvespolcot. A könyvespolc legnagyobb szobánk leghosszabb falát foglalja el. Ezt a leghosszabb falat ugyan középen ajtó szakítja meg, miáltal inkább csak két rövidebb falszakaszról beszélhetnénk. Ám erről senki sem tud, a látszat szerint ez a leghosszabb fal, mert a polc jótékonyan elrejti azt a kétszárnyú ajtót, amely a másik szobába vezetne, ha a polc engedné.
    A polcot magam csináltam. Méghozzá kézi fűrésszel nyiszatolva a deszkákat. Pénzem nem volt villanyfűrészre, ha egyáltalán lehetett akkoriban ilyen luxuscikket magánszemélynek vásárolnia. Ámbár tudok ilyen példát; Dezsőnek van egy szovjet villanyfűrésze, gyakran emlegeti, szinte hivalkodik vele, hogy ő milyen puritán, íme, neki jó a 30 éves fűrészgép is. Ezzel szokta megutált, megunt képeit szétvágni. Aztán kiállítja a darabkákat. Ez olyan avantgárd gesztus. Lehetséges, hogy ő akkoriban vette a gépet. Végtére is Dezső igen leleményes, vagy ahogy ő mondja magáról, intelligens ember. Szeret mindent maga csinálni, a bútoroktól a képkeretekig, mindent. Nem ad ki pénzt fölöslegesen. Talán az autóját is úgy szerezte be alkatrészenként, s a műteremben szerelte össze. Amikor a műterem előző lakója, özvegy Diener-Dénes Rudolfné fölkínálta megvételre a műtermi asztalt, Dezső azt mondta, neki nem kell, tud ő asztalt csinálni, ha szüksége van asztalra. Megcsinálta saját életmű-katalógusát is, minden lehető módon: előbb kartotékon, dián, majd haladva a korral, számítógépes programban. "Minden művem naprakészen az interneten." Megcsinálja az utóéletét is. Megjegyzendő, azt az asztalt aztán én vettem meg. Nekem nincs műtermem, legalább műtermi asztalom legyen. Meg aztán épp elég volt a könyvespolcot megcsinálni. Ez a fenyőfa asztal annyiban műtermi, amennyiben két nagy fiókját pontosan rajzlap-méretűre csináltatta a leleményes Diener-Dénes Rudolf festőművész (1889-1956). A festők ilyen intelligens emberek. Az asztal lapján a festőszeres üveg aljának régi, odaszáradt karikái, a mester anyaggal való egykori küzdelmének tanúi. Sajnos, az asztalnak nincs igazán jó helye nálam; állandóan helyhiánnyal küzdök. Előre érezhettem, hogy így lesz, mert kerekeket szereltem a lábaira, így viszonylag egyszerű a mozgatása. Egy darabig az ablaknál volt; ám oda túl hosszúnak bizonyult, kihasználatlan zug keletkezett mögötte. Most a könyvespolc előtt áll; nem tudok a könyvekhez férni miatta. Méghozzá különösképp pont a művészeti könyvek részlege elé került, máshol még annyira se lett volna alkalmas. Ha valami nagyon kell, percekig tartó rámolásba kezdek, vagy bonyolult tornamutatványra kényszerülök. Hát még, ha hozzáteszem, hogy a polc és az asztal közé egy festőállvány is be van szorítva. Mozdulatlanságra kárhoztatva pusztán félig vagy nem teljesen elkészült képek demonstrálását szolgálja. A kép ugyanis, ha valaki nem tudná, nézés által alakul. Olykor hetekig változatlan, majd egyszerre megindul rajta valami, s akkor már olyannyira kézenfekvő az, aminek korábban nem volt megoldása. Még mást is mondhatnék; a másik festőállvány, amin dolgozom, ugyancsak akadályozza a hozzáférést a könyvekhez, közelebbről a magyar próza részlegéhez (legalul, a magas polcon a Budapest-tárgyú albumok, nagyalakú művek vannak). Az asztal és a könyvespolc közti hézag, ami a közbülső festőállvány miatt nem szűkíthető, önként kínálkozik a lealapozott táblák, keretek ideiglenes elhelyezésére. Ez persze tovább fokozza a nehézségeimet, ha egy bizonyos könyvet szeretnék kiemelni, mert pontosan tudom, hogy ott kell lennie.
    Ha nehezen megközelíthető is, mindenesetre áll a könyvespolc, és többé-kevésbé rendezetten foglalják el helyüket rajta a könyvek. Alig vártam, hogy elkészüljek a polccal; bepakolni, fenét bepakolni; gondosan rakosgatni, keresgélni, válogatni, mi, hová, mi mellé való, nagy élvezet. Közismert talán, hogy a könyvrendezés nagyszerű időtöltés; az órák észrevétlenül telnek; fontos tennivalók tolódnak el a bizonytalan jövőbe, miközben megállsz egy-egy régen kézbe vett kötettel, s újraolvasod benne az ismerős sorokat. (Vagy ismeretlen részeket fedezel fel.) Mint mindenben, akadnak nehézségek itt is: például amikor nem fér el, aminek pedig veszettül el kellene férnie ott, ahol eltervezted; vagy méretbeli gondok merülnek fel, amik a könyvek eltérő alakjából fakadnak. E gondok megoldása ugyancsak időigényes feladat; szükség volna ilyenkor egy festő intelligenciájára. A tapasztalat szerint forró nyári délutánok a legalkalmasabbak a nehézségek megoldására, amikor is mindenki nyaral valahol, a telefon nem csörög, az oldalazó fény betűz az ablakon, felragyog a szoba, és a mennyezet alatt is jól látható minden sor, amikor félmeztelenül lapozgatsz a létra tetején.
    A legrémesebb a lukak fúrása volt a csavaroknak. Ezt ugyanis kézi fúróval csináltam, villanyfúróm sem volt. Most már van villanyfúróm - ezzel jóban vagyok, az apósomtól örököltem, remek darab -, van kézi fűrészgépem is, de nem szeretem használni. A Kiállításokat Kivitelező Ipari Vállalatnál jelen voltam a gépműhelyben, amikor a szalagfűrész egy fiatal gépmunkás két ujját vágta le. Ordítva rohant ki az udvarra, csonka kezét maga elé tartva. Hú, az elég borzasztó. Az ember nem is igen ér rá sajnálkozni vagy együtt érezni, mert annyira lefoglalja az önkéntelen átélés, mintha az ő ujját vágta volna le a gép. Vagy pont ezt hívják együttérzésnek? Legszívesebben világgá szaladnál ilyenkor.
    Talán szögelni is lehetett volna a polcot, de az volt az elhatározásom, hogy tartós, szolid, polgári gyártmányt készítek. Emlékeztem olyan esetre, amikor a könyvek súlya egy idő után kilazította a szögeket, végül leszakította a polcot. A csavarok a függőleges deszkákhoz erősítik azokat a kis lécecskéket, amelyekre a polcok nehezednek. Az eltelt évek arról tanúskodnak, hogy ez jó megoldás. Csapolásról, vagy más, igényesebb műveletről szerszám, berendezés híján természetesen nem lehetett szó. Meg az idő is sürgetett. Ott állt halmokban a sok könyv, és a közös szobánk se lehetett a végtelenségig asztalosműhely. És még valami: előnye is van a kezdetleges asztalosmunkának. Arra gondoltam, egy esetleges költözésnél nem kell szétverni az egészet, csak finoman szétszedni; a polcok deszkái nincsenek a függőleges tartókhoz erősítve. Nem mintha kilátás volna valami költözködésre. Ha utánaszámolok, jövőre lesz negyven éve, hogy itt lakom. A leghalványabb gondolatát is utálom a költözködésnek. Borzalmas lenne. Ez a rengeteg könyv, például. Ildikó mesélte, hogy költözésekor több mint ötven banános doboz telt meg könyvekkel. Amikor a harmadik emeletről már a kocsin volt mind, az egyik szállítómunkás azt mondta: "csak három könyvem van, de azt is kidobom".
    Pénzt csak a lécekért adtam, a deszkák évek szorgos gyűjtögetésének ragyogó eredményei. Végtére is az ember, ha kis intelligencia van benne, lehetőleg nem ad ki fölöslegesen pénzt. Régi bútorokat vertem szét, például. Meg lomtalanításnál bukkantam ragyogó stelázsikra. Remek puhafa deszkák akadnak a régi bútorokban. Kivételként Irén ismerőseitől, bizonyos Erdészéktől vettem pár szál deszkát igen olcsón. Láthatóan kölcsönösen szívességet tettünk egymásnak, egy nagyobb lakásfelújítás után voltak éppen; a deszkák fölöslegessé váltak számukra, foglalták a helyet. Izgága nyugdíjas házaspár. Ömlött belőlük a panasz, "mennyi a gond egy lakással". A festés rengeteg piszokkal jár, a fürdőszobában mi mindent kellett kicserélni. És ami a legjobban hiányzott, éppen azt nem lehetett kapni. Biztos, hogy becsapták őket az iparosok. Minden annyira drága. Most meg a takarítás. Az ember meg tudja érteni az ilyen gondokat. Viszont meg kell mondanom nyíltan, azok a deszkák, amiket tőlük kaptam, a legvacakabb deszkák voltak az összes közt; iszonyú kemények és csomósak, vért izzadtam, amíg fúrtam a lukakat a csavaroknak, pedig fenyőfának mondták. Rengeteg deszka gyűlt öszsze különben. Kellett is. Képzelhető: nyolc polc egymás fölött és a szoba teljes széltében. Nem mindenhol; az egyik helyen egy régi ajtós komódfélét építettem be alapzatnak. Tervezésnél a meglévő deszkahosszakból kellett kiindulnom. Így adódott hat függélyes tartó, ami öt, különböző szélességű polcrészt szakaszol. Hát persze, az asztalosmunkát gondos tervezés előzte meg. A polcrendszer lehető legnagyobb befogadóképessége érdekében a polcmagasságoknál a gyakori könyvméreteket vettem figyelembe. Ennek a megoldásnak azonban hátránya, hogy a tárgyuknál fogva összetartozó művek nem mindig tudnak egymás mellé kerülni. Különösen a versköteteknél kirívó a méretkülönbség. A magyar költőknél kénytelen voltam kivételt tenni, és helytékozló módon azonos, nagy belmagasságú polcokon elhelyezni minden verseskötetet. Mégiscsak abszurd história lett volna, ha van kis Weöres-polc és nagy Weöres-polc. Kis Pilinszky, nagy Pilinszky. Művészeti könyvből meg annyi van, hogy a különböző, négy-ötféle méretű kötetek mind megtöltik a maguk polcát, sőt.
    Mert elég hamar, talán már két éven belül kiderült, hogy kevés a hely. Ekkor még lehetett fölfelé terjeszkedni, és a bejárati ajtó magasságáig érő polcrendszer további három emeletet kaphatott. Ezt megcsinálni gyerekjáték volt az előző tapasztalatok alapján, egy délelőttbe került. Akadt még elég tartalék deszka a pincében. A keskeny ajtót, amit a polcok szabadon hagytak, s amin a leggyakrabban lépünk a szobába, áthidalja az építmény. Ezzel a technikai bravúrral még Vera nagyrabecsülését is kivívtam, aki pedig odáig nem sok érdeklődést mutatott kézmíves teljesítményem iránt. Arra mindenképpen ügyelnem kellett, hogy a mennyezet alatt elég helyük maradjon a balatonfüredi padlásokon közösen gyűjtött káposztásoknak, ezeknek a feketére kormozódott öblös cserépedényeknek. Ide, a legfelső polcra került néhány tejesköcsög és vizeskorsó is, köztük azok, amiket Patkóval cseréltem ghánai faragványokért. Ezeket később Győrben láthattam viszont, a kiállított gyűjteményben. "Olyan furcsa érzés mással látni téged", mondja a sláger, ez jut eszembe arról, amikor ugyanott, sok év után, a saját képeimmel szembesültem. Rögtön, a belépésnél rám zúdította magát egy régi, majd elfeledett narancssárga festmény. Aztán persze kerestem a többit, az ismeretségünk során Patkóhoz vándorolt többi képemet. Az egyik kollázst nem találtam a falakon, a gyűjtemény vezetője sem tudott róla. Nem került a gyűjteménybe. Ez az egyik Übü-kollázs 1982-ből, az Übü My Love; a gyűjtő nyilván elcserélte vagy elajándékozta. Így aztán nyomát vesztettem, akár A kincstárban címűnek. Ez utóbbinak regényes története van, bár a történet regényessége nem kárpótol az eltűnt képért. Egy kedves barátnőnknek ajándékoztam, aki nem sokkal ezután, váratlanul, lakását, mindenét, a kollázst a falon hátrahagyva disszidált. Ügyeinek elrendezését, a lakás kulcsát egyik kolléganőjére hagyta, aki a helyet titkos szerelmi találkák helyszíneként hasznosította, egészen addig, amíg kedvese el nem hagyta őt. Ekkor elkeseredésében és haragjában mi telhetett tőle? Eldobta a kulcsot. Csak úgy. Eztán az elrendezendő ügyek meg a lakás és a kollázs sorsa ismeretlen.