Belső ruhatár -
PETERDI NAGY LÁSZLÓ  
A falióra    

Szegényebb országokban mintha gyakrabban állna meg az idő. Vagy épp ellenkezőleg. Itt mindig van valami. Annyiféle ez-az történik. Most éppen 101 éve, 1904. július 2-án egy németországi fürdőhelyen meghalt Anton Pavlovics Csehov. Egyetlen nappal James Joyce Ulyssesének "világnapja", Blum úr feleségének a névnapja előtt, amelyen Dublinban is annyi minden történt...
... A magyar Világirodalmi Lexikon - a pravoszláv naptárt véve alapul - 13 nappal későbbre tette Csehov halálának időpontját. Csakhogy az író Baden-Weilerben halt meg, ahol a Gergely naptár szerint halad az idő. Utolsó, hazaírt levelének dátuma is: június 28. "Szörnyű meleg van, és én még téli ruhákkal jöttem ide. Szívesen továbbállnék, de nincs - hova. /.../ Európa egész déli fele fuldoklik a hőségtől. /.../ Olgát beküldtem Freiburgba, hogy csináltasson nekem egy könnyű öltönyt...".
Fel sem próbálhatta. Harmadnap este válságosra fordult az állapota. A kiérkező orvost így fogadta: "Ich sterbe". A kolléga pezsgőt rendelt. Csehov ivott néhány kortyot, aztán visszafeküdt, és a fal felé fordult. Tapintatosan örökre elszenderült.  
A testet a nagy melegre való tekintettel egy osztrigát szállító hűtővagonban indították haza. Ugyanakkor a világ másik végéről, a japán háborúból is útnak indult egy ugyanilyen hűtővagon, méghozzá a különös kegyetlenségéről hírhedt orosz tábornok földi maradványaival. És a moszkvai teherpályaudvaron - mint egy Csehov-komédiában - összecserélték a tetemeket. A tévedést már csak a temető kapujában fedezték fel, és legott egymást kezdte hibáztatni a két gyászmenet...
De mintha ez még mindig nem volna elég. Az író, mielőtt a pezsgőt megitta, régi szokása szerint kirakta az éjjeliszekrényre az irattárcáját, a Sirályból ismert noteszt, a zsebóráját, valamint annak bársonytokjában egy négyrét hajtott átvételi elismervényt. Ezt olyasmiért kapta, amelynek jelentősége mellett - most már így hiszem - eltörpül az egész orosz-japán háború. Amikor ugyanis Jaltában megtudta a szomszédja, egy nyugdíjas tanárnő, hogy Csehov külföldre utazik, elpanaszolta, hogy elromlott a faliórája. Kérte a kedves szomszédot, ha amúgy is Moszkván keresztül utazik, ugyan csapja hozzá holmijához a nagykendőbe bugyolált órát, és adja be órás ismerőséhez, visszafelé meg váltsa ki, és hozza haza.
A helyi lap munkatársának a hölgy elmondta később, hogy az órát - megjavítva -  visszakapta. Ez pedig csak úgy történhetett, hogy az írónak halála előtt arra is volt gondja, hogy elmondja feleségének a történetet, és elmagyarázza, hol találja meg az órást Moszkvában.
A Csehov-darabokat "korszerűen" rendezők kidobáltak már minden régi kacatot a színpadról. Csak egy-egy szamovár úszik át néha a nézőtér felett, halkan csilingelve. Arra ugyanis "szöveg van". A hatalmas tölgy, szil- és jávorfák, amelyekre külön szerzői utasítás hívja fel a rendezők figyelmét, meg a fagyos májusban is teljes pompájában virágzó (porzó, párzó) cseresznyéskert túlbonyolítaná az előadást. Hát még a Három nővér szalonjában - egy régi óra! Az édesanyjuké. Annak ütésével kezdődik a darab, hogy aztán a tűzvész éjszakáján az egyik szereplő véletlenül összetörje.
"Én nem ezt akartam! /.../ El sem olvastátok a darabomat tisztességesen!" - támadt feleségére az író a Cseresznyéskert bemutatója után, amiben Olga játszotta a főszerepet. A művésznő meg kedélyesen úgy gondolta "Anton Pavlovics maga sem értette a darabjait" - a részletek nem számítanak, ő mégiscsak ezért az alakításért kapta a népművész címet, és ezzel is búcsúzott - 83 éves korában - a közönségtől.
A Cseresznyéskert a száz év előtti századforduló, s azon belül az orosz "ezüstkor" végrendelete. A szerzői utasítás így szól: "vidáman, izgatottan". És valóban, a birtok elárverezése után mindenki megkönnyebbül, és álláspontjának helyességéről megbizonyosodva serényen munkához lát. A Művész Színház utolsó lázadó angyala, a kedves Marija Knebel megpróbálta ezt színpadon is megjeleníteni. Vendégként - éppen Joyce Dublinjében - rendezett egy egészen "régimódi" előadást. A bál jelenetében a szereplők egymást kézen fogva, rángatva és ugratva, mint a gyerekek, pajkos énekszóval táncolják körbe még egyszer az eladott udvarház szobáit. Az egyetlen örökös, aki a legtöbbet vesztette, a kis Ánya, a kicsapott diákkal a karján odalejt zokogó édesanyjához, "majd ültetünk mi magunknak egy új cseresznyéskertet, amelyik még szebb lesz!" És még egyszer, az utolsó felvonásban hallatszik "Ánya hangja (vidáman, hívón): Anyuska! És a diák ugyancsak vidáman, izgatottan kiált: "Hahó-hu!" Ljubov Andrejevna pedig válaszol: Megyünk már! ... Megyünk!"
És hogy mindezt jól értsék még a következő századfordulón is, megszólal újra az a távoli hang, amely mintha az égből jönne, s amely a második felvonásban az öreg szolgának, Firsznek a "nagy szerencsétlenséget", a jobbágyfelszabadítást jutatta eszébe. Most meg, hogy ottfelejtették a lezárt házban, a véget, a halált. Csakhogy van, amit el kell intéznie. A "fiatalúr" bizonyára a könnyű felöltőjében utazott el megint. "Ezek a könnyelmű fiatalok..."
És ez az utolsó értelmes gondolata. De ez, meg az idős jaltai hölgy megjavított órája éppen elég ahhoz, hogy megálljon az idő. Olykor nagy szükség van itt erre.