A TÉPŐ MAGYAR

A Krisztina körút és a Csaba utca sarkán történt, a posta épületével szemben, tudod, ott az élelmiszerbolt előtt, ott tépte a derékvastagságú tartóoszlop szürkére mázolt hasáról a plakátok, magánhirdetések koszlott szőnyegét, a frissiben ragasztott fölhívásokat, hogy kerti munkát keresek vagy kertépítést vállalok - egy korombéli férfiú tépte, s mert a lámpa éppen pirosra váltott, állnom kellett ott, és néznem a mutatványt. Megkapott és megriasztott a buzgósága, az arcára kiülő elégtétel rángásai... Elömlött rajta a megsemmisítés kéje, és biztonságban érezte magát: jó cselekedetet hajt végre... Közönséges járókelő volt, vasalt nadrágban, fényes cipőben, dehogy köztéri felügyelő vagy takarító, a dzsekije felső zsebéből fityegő tenyérnyi kokárda csak az önkéntesség nemzeti és politikai hangoltságára intett, mintegy a civil kurázsi irányának vonalaira. Nem tudtam elhárítani a rám törő képzetet és érzetet, hogy én vagyok a sarki lámpatartó, és polgártársam az én bőrömet hasogatja tíz körömmel.
    Nem szeretném, hogy félreérts: az ocsmány palimpszeszttel csúfított közművek engem is undorítanak, a város telerondított felületei az óriásplakátoktól a falfirkákig vagy a kutyaszarig és a lépten-nyomon virító szemétig a gazdátlanság fájdalmas érzetét keltik, és a tisztátalan közre is utalnak. Az ótvaros oszlop papírbőrét nyúzó polgártárs magában jelentéktelen jelenség, de félő, hogy a benne megmutatkozó, testet öltő mentális ragacs az egész társadalmat áthatja, az ember csüggesztően gyakran kerül kapcsolatba vele, csak győzze (nem győzi!) különbségeit érvényesíteni, és tiltakozni, hogy szándéka nélkül is résztvevő legyen, belekeveredjen, összemosódjon, egy kalap alá kerüljön - és így tovább. Szemléltető példáért a Csaba utca sarkától nem is kell messzire mennie...
    Ahogy zöldre váltott a lámpa, átkeltem az úton és jobbra indultam az új, európai módon fölszerelt csomagfeladóba. Az épület falán márványtábla hirdeti - hetente ott járok mellette, látom eleget -, hogy a Budapest ostrománál 1944-45-ben hősi halált halt honvédek emlékezetére készült, de a "h" hangok alliteráló zenéje sem képes elmosni bennem a "hősi" jelző fájdalmasan képtelen jelentését, s elterelni a szorongató gyanút, hogy a tépő és a táblát állító magyar (utóbbi egy országos intézmény tetteseként) azonos húron pendül, s hogy ez ellenemre van, ellene vagyok; a nyilasuralom mechanizmusa által halálba hajszolt honvédek nevében is szeretném ezt gondolni, az emlékezet megerősítése, igen, megtisztítása érdekében - részvéttel tragédiájuk, tragédiánk iránt.
    Rész és egész kapcsolódása, tépés és tisztítás jelképes és valóságos különbségei - adódik alkalom, köznapi konkrétum a töprengésre lépten-nyomon bőségesen; nekem például a Csaba utca sarkán, tudod, ott a bolt előtt.

HORGAS BÉLA