←Vissza

 
 
 
 
 
 

Levendel Júlia
NEM TUDOM

Azt a "Soha még..."-gel kezdődő patetikus mondatot, amelyben Thomas Mann Csehov-vonzalmának eredetéről vall, maradéktalanul hitelesnek érzem. De mintha rajtakapottan bizonygatnom kellene, hogyan lehetséges ez, hogyhogy ennyi idő után és ennyi teátrális gesztus láttán - a gesztusok ürességét tapasztalva - megindíthat Thomas Mann vallomása, eleve védekezőn mondom magamnak, hogy az elmúlt ötven esztendő elragadtatottságot pusztító és gyanakvást generáló hatása ellenére, mégiscsak hiteles. Igenis hiteles.
    Mann a halála előtt egy esztendővel - és Csehov halálának ötvenedik évfordulójára - írta esszéjét. A mű inkább a csodálnivaló személyiségről, mint a nagy íróról szól. Elbűvölten emlegeti Csehov "szemérmes tartózkodását", "pozitivista szerénységét", hogy a "prófétaság az idegeire ment" és nevetségesnek érzett minden önfelmagasztalást, s amikor növekedett írói hírneve, ő "szégyenkező lelkiismerettel" kérdezte: "Vajon nem vezetem-e félre az olvasót, hiszen a legfontosabb kérdésekre nem tudok válaszolni," És itt jön a "Soha még"-gel kezdődő mondat - sőt, új bekezdés, hogy az ámulat érzékeltetése még erőteljesebb legyen -: "Soha még szó annyira nem hatott rám, mint ez".
    Persze, lehetne kajánkodni, hogy dehogynem hatott, hetvenkilenc éve alatt nyilván sok-sok szó és szókapcsolat hatott, leülepedett, formálta érzelmeit, gondolkodásmódját, írói világát - mi szükség akkor a ripacstúlzásra? Miért nem próbálja pontosan megfogalmazni azt, amit épp csak érint, de mindjárt el is fed, otthagy, mert beéri az indulatkitöréssel? Hogyan használhatja ezt a Csehovtól idegen nagyvonalúságot?
    A kötözködő kérdések azonban - hiába - nem kapnak lábra, erőszakoltságuk kitetszik: nagyon is sápadt ez az ágálás, mert a patetikus túlzást ma éppoly gyönyörűséggel olvasom, mint tizenhat évesen - és újra meg újra örülök, hogy tanúja lehetek a kivételesen sűrű, izgalmas jelenetnek, sőt, követhetem a "hatást": ami a villanásnyi rádöbbenés, valami furcsa, borzoló szembesülés után még sokáig lelkesít és nyugtalanít. Mindig is jelenetnek képzeltem, ahogy az öreg Thomas Mann - magabiztosan hitte, hihette, hogy a világ legjelentősebb írója - régi eszméi, normája szerint feladatmegoldásra készül. Emlékezést ír a nála csak tizenöt esztendővel korábban született Csehovról. A szellemi Nyugat képviselője a fél évszázada halott orosz íróról (lehetetlen nem érzékelni, hogy ?54-ben játszódik a jelenet, hogy ekkor is, mint minden korban, a nevekre, fogalmakra, jelzőkre sajátos, nem feltétlenül értelmes, de el nem hanyagolható jelentések rakódnak; az orosz Csehov így nemcsak a cári rezsim, de az alig egy esztendeje halott Sztálin birodalmának is szenvedője lesz, s aki róla szól, Kelet iránti szimpátiájával tüntet - no meg antisztálinizmusával). Nyilván jól ismerte Csehov elbeszéléseit (a drámákról nem esik szó), a vonzalom bizonyára réges-régi, de minthogy mégiscsak feladatmegoldásra készült, az alkalom kínálta szép munkára, elő kellett venni, újraolvasni, jegyzetelni a műveket meg a művekről szóló írásokból is egy halomnyit. Gondolom, jól emlékezett az Életem, az Egy orvosi eset vagy A menyasszony novellákra, amelyekre hivatkozik - és emlékezett az Unalmas történetre is, de a haldokló orvosprofesszor vallomásával most nem tud betelni. "A legdrágább nekem Csehov elbeszélőműveiből", mondja megint azzal a fölfűtöttséggel, s én megint elhiszem, rábólintok: igen, a legdrágább. Ha már mondani kell valamit, a legdrágább, s tűnődöm: vajon a halál közelsége miatt érzi Mann olyan nagyon magáénak Nyikolaj Sztyepanics kételyeit, rendíthetetlen meggyőződéseit és elviselhetetlen tanácstalanságát? És szégyenlős válaszát, mikor a bajban lévő legszeretettebb ember tanácsot kér tőle - "Segítsen!... Hiszen maga az apám, az egyetlen barátom! Hiszen maga okos, művelt, hosszú életében sokat tapasztalt! Tanár volt! Mondja hát, mit tegyek?" -, ő pedig a könyörgő kérdésre meg az előtte fenyegetően, a kétségbeesettség gáttalan agresszivitásával szóló dicséretekre sem mondhat egyebet: nem tudom.
    Századszor, ezredszer nézem ezt a nagyon csöndesnek képzelt - de nem motyogva kiejtett - mondatot: "őszintén beszélek, Kátya: nem tudom" - vajon Mann is ilyen csöndesen határozottnak hallotta magában? -, és egyre biztosabban hiszem, hogy ezúttal a halálközelségből adódó empátiánál is lényegesebb, ahogy a nagy író - kivételes szellem - rádöbben - torkát fojtogatja a sírás, mert ez a sírhatnék éppúgy a korral jár, mint az ízületek kopása és a bőr petyhüdtsége, közben mégis szorongva rácsodálkozik - az alkatától oly nagyon eltérő másik nagy író életérzésére és módszereire. Ahogy egy narcisztikus, világéletében ünnepelt sztáríró - írófejedelem-példaképpel a tarsolyában, sőt, a "világirodalmat" összekovácsoló példaképet a maga sok-sok milliós könyv-példányszámával, a rengeteg nyelven hódító művekkel messze megelőzve - egyszer csak elámul: milyen óriásmű kerekedhet egészen másféleképp. Igen, talán akkor is érezte, érzékelte, ahogy vállát súrolja már a halál, de az elérzékenyülésén átvilágító bámulat mégis inkább a minden újra, meglepőre nyitott, friss, erős szellemet mutatja. Ő, aki huszonéves korától mint nagy író volt közéleti személyiség, kíváncsisággal vegyes hódolattal ír Csehov önfeláldozó erőfeszítéséről, hogy az irodalmat meg a tudományt, a művészi alkotást és az orvosi gyakorlatot, a személyes integritást és a mások iránti kötelezettség-teljesítéseket belegyömöszölje a negyed évszázadig sem tartó felnőttkorba. Nem a settenkedő halál, hanem az igazán zseniális, mert önmagát is meglépő sejtelem sugallja Thomas Mann szavait: "Soha még szó..." - a sejtelem, hogy Csehov embersége, tartása és ízlése... no milyen? Milyen jelzővel illethető, ami róla szólva nem nevetséges és ízléstelen? "Magasrendű", hát még szuperlatívuszban, hogy "a legmagasabb rendű" - ez sejtelemként sem környékezhette Mannt ?54-ben. Azt hiszem, még magában is tartózkodott a jelzős leírástól. Talán büszkélkedve felvillant benne egy-egy kép a saját pályájáról, szívdobogtató helyzetek, amelyekben egyértelműen és nagyhatásúan tudott megnyilatkozni. Talán nem az elismerésekből merített - de hogy a hazaárulás vádjára például olyan büszkén megfelelhetett az emigrációból, hogy szavai szállóigévé lettek - Németország ott van, ahol én vagyok -, ez gyönyörű, és effélét Csehov nem csikart ki a sorstól. Lehet, hogy önvédelemből, az elemi életösztön késztetésére valami szánalomféle is végigcikázott rajta - a varázst már semmi meg nem törhette.
    Igaz, Csehov nem tündökölt soha ilyen szerepben. És nem kóros szerénysége miatt - éppen hogy gőgösnek, sőt, hidegnek mondja magát, eliszonyodva figyeli a saját "zártságát", mert túl élesen látja a mindenütt, minden lelki zugban fellelhető hiúságot és kicsinyességet, s mert neki nincs akkora szüksége a mások tetszésére. "Szerénynek" aligha nevezhető, hiszen egész életében kötelességtudóan, kényszeresen, makacsul küszködött a köz különféle nagyszabású "ügyeiért", de nem nyilatkozatokkal, nem a szereplési lehetőség egyidejű nyakon csípésével. Amit és ahogy csinált, az - különösen manapság - ugyancsak látvány-szegénynek hat. Szahalin után - akkor is magánlevélben - minden önmagasztalás nélkül rögzíti, hogy "elvégeztem Szahalin lakosságának teljes és részletes összeírását, és halálos ítélet végrehajtását kivéve mindent láttam". Másutt meg: "Mindennap reggel ötkor keltem, későn feküdtem, és egész nap az a gondolat tartott erős feszültségben, hogy sok minden még hiányzik... mintha mindent láttam volna, csak éppen az elefántot nem vettem észre". Csoda, hogy utazása és szociográfiája, ez a tárgyszerűséghez ragaszkodó, szenvedő-kétkedő fellépés - ha mégoly kicsinyke - reformra kényszerítette a hatóságokat.
    Különös, hogy "az irodalmi grand-seigneur" Thomas Mann nem neszel fel a zárkózott, munkamániás Csehov szépség-szeretetére, kivételes fantáziájára, még a humorára is alig - a gyönyörű esszéből végül mégiscsak pedáns, szemüveges-tanáros, szomorú arc rajzolódik ki; Csehov fényképeiről is azt írja, hogy ezek "a beteljesedett egyszerűség képei. Nem tanúskodnak vadul mozgalmas benső életről", holott ha valakinek, hát Csehovnak szédítően zsúfolt, nagyon széles érzelmi skálán mozgó benső élete lehetett - ezt azonban csakis az írott életmű bizonyítja, mert páratlan fegyelmezettséggel nem fordította kifelé a "bensőt". Szahalinon az ember megalázásának legvégső, legalsó fokát is látta, azt, amelynél alább már nem lehet menni, de utána elhajózott Ceylonra is, és boldogan írta, hogy "torkig teleszívtam magam pálmaerdőkkel és bronzszínű lányokkal". A Csehov-olvasatokra és komédiáinak színrevitelére is hosszú-hosszú időre fojtogatóan és lefokozóan rátelepedett ez a megindító, ám sápkórosnak érzékelt Csehov-portré. Az ember tudja (ezt legalább tudja), hogy a mi korunknál aligha lehet alkalmatlanabb idő és közeg egyeztetni szenvedélyt és fegyelmet - de milyen jó kacsintva most hátraröptetni egy mondatkezdeményt: soha még nem találkoztam ennél szebb, meggyőzőbb egyeztetéssel...
    Az a sokszor, viaskodva kimondott "nem tudom", amely szíven ütötte Thomas Mannt, nemcsak mérhetetlenül sok "tudom"-ot is rejt, hanem
- mint kivétel nélkül minden szó, minden gesztus - nagyon sokféleképpen használható. Az Unalmas történetben, miután a nagybeteg professzor azt mondja kétségbeesett gyámleányának, hogy "nem tudom", hogy abban a szorultságban és arra a kérdésre, "mit tegyek?", nem adható egyszerű tanács, hogy az igazán nagy kételyekre és bizonytalanságokra csak részvétlenül és értetlenül kínálhat bárki receptet - nos, alig egy oldallal később, a sietős-kurta búcsú során Kátya azt mondja, hogy még aznap továbbutazik a Kaukázusba. Az orvos megkérdezi, "hosszabb időre?" - és Kátya azt feleli - ezt halljuk tőle utoljára -: "nem tudom".