|
|
Mesterházi Márton
ÍR EMBER HANGSZÍNPADON
Padraic Fallon (1905-1974)
(részlet)
1905-ben született Athenryben, Galway megyében. Felnőttként Dublinba
költözött, s részt vett egy jeles irodalmi kör működésében. Megnősült,
és huszonöt évig tisztviselősködött egy wexfordi vámhivatalban;
fölnevelte hat fiát, művelte a kertjét. Az 1950-es években számos
hangjátékot írt. Verseinek gyűjteménye - első könyve - halála évében,
1974-ben jelent meg.
Ennyi a rövid életrajz az 1990-ben újra kiadott Összegyűjtött versek
hátlapján. Mellette egy fénykép: kerek képű, mosolygós, szemüveges, ősz
üstökű tanár bácsi. A jegyzetekből megtudhatjuk, hogy jól olvasott
latinul és franciául, és hogy barátja, értő kritikusa volt a nagynevű
költőtárs, Louis MacNeice-nek; az anekdota hozzáteszi: a szokott
irodalmi kocsmában Fallon vidám, szórakoztató figura volt a komor
MacNeice mellett, aki viszont jóval többet ivott nála.
Az 1990-es kötetet egyébként Seamus Heaney
vezeti be rövid tanulmánynyal: tiszteleg a hajdani kolléga tehetsége
előtt, érzékletesen elemzi nyolc-tíz kedvenc Fallon-versét - csakugyan
jó vers mind. Az ír irodalmi közvélekedés - Heaney-méltatás ide vagy
oda - a derekak derékhadában tartja nyilván Fallont, vagy még rosszabb
helyen, a roggyant vének között. Ez utóbbi ítélet persze igazságtalan,
de a világklasszisok - Heaney, Longley, Muldoon, Mahon - mellett Fallon
csakis kismester lehet.
Igen ám, de ez a kismester a hangjáték-írás
lángelméje. Az akkor még mindig friss, és mai szemmel már hihetetlenül
népszerű műfaj talán jobban felszabadította, kevésbé zabolázta
képzelőerejét, mint a költészet.
Hogyan ír tehát?
Műve magyarul nem olvasható, mint tudjuk,
angolul is csak egy. Pár oldalnyi idézettel sem a jellemábrázolás
mélysége és szerkezete - a dráma lelke -, sem a jelenetek fölépítése és
rendszere - a dráma teste - nem érzékeltethető. Becsületszavam adhatom,
hogy Fallon mindkettőnek mestere; de a becsületszó mellé nézzünk meg
egy-két dolgot, amit nagyon jól és nagyon másként, nagyon eredeti módon
csinál.
A hangjáték-írás alapszabálya Martin Esslin
halhatatlan szavai szerint: "Mondj el egy történetet." Lássuk, hogyan
indítja el Diarmuid és Grania történetét Padraic Fallon a maga Narrátorával.
(Óh, a Narrátor, a Beszélő, a Mesélő! Mennyire
népszerű volt, hány éven, évtizeden át! Hányan éltek, és hányan éltek
vissza vele! Persze hogy manapság már a neve is csömörletes...)
"Narrátor: Van egy történetem.
Ez a történet pedig egy leány nevetésével kezdődik.
Grania nevet, Grania, Írország nagykirályának, Cormacnak a leánya. A kertben sétál, Tara magas kertjében.
Hogyan írjam le?
Leány. Napfény, szobába villanó?
Almafa első sóhaja? Az első kertben
Az első hajnal, amint két tiszafa között megáll?
A szűz pillanat, mielőtt fölzeng a húr?
De ez mind az ártatlanságot írja körül: és itt semmi ártatlanság.
Ki tudja, mi lüktet a levélben, mi sóvárog szabadulásért a rügyben?
Egyszerű volna az ősi nedv? Ártatlan -
Asszonnyá érőben - a leány?
Nem, felel a történetmondó, a vér az vér.
Hagyjátok hát a húrt, zsenge az őhozzá.
A zene belőle zendül, amint megáll
Két tiszafa között, csöndes, mint a hajnal, fülel,
Akár Éva amaz első kertben, keblek rajza
És ragyogásé, két komor angyal között.
De az ír férfiak már fölfigyeltek rá."
A narrátor elvileg a történeten kívül mesél.
Falloné úgy ugrik be szereplőnek, hogy a történet meg sem zökken belé.
"Grania: És az volna Finn?
Narrátor: Az Finn, Grania leányasszony.
Grania: Öreganyámat kellett volna összeboronálni vele. A haját mintha a felszél fésülte volna. Vén!
Finn: Erőre tölgyfa. Fürgeségre gímszarvas. Bölcsességre isten. Szerelemre ifjú legény.
Grania: Meghallotta. Hogyan hallhatta meg?
Narrátor: Meghallotta a nevét. A kivagyokén, aki benne lakik, mindig meghallja a nevét, s rámondja a jelzőit válaszul.
Grania: Vén, vén... Ki ül mellette?
Narrátor: Morna fia, Goll.
Goll: Próbált harcos.
Narrátor: Mellette Ossian fia, Oscar.
Oscar: Háborúban hatalom, békében herceg.
Narrátor: Caolte következik.
Caolte: A szél sem sebesebb.
Narrátor: Nem is kérded, ki ül Caolte mellett?
Grania: Nem kérdem, tudom."
Ki szól kihez, ki hall kit? Grania és a
Narrátor beszélget, a többiekben lakó "kivagyokén" fölneszel és
beleszól... A magyarázat tekervényesebb, mint a történetet oly jól
szolgáló, nagyon is rádiószerű trükk.
Nos, így mond Padraic Fallon történetet.
Méghozzá ír mitológiai történetet, mely a kitűnő Yeatsnél is magasztos
unalomba fúl olykor. Csakhogy Fallonban jóval több a humor és a
tiszteletlenség. Lubickol a hangjáték műfajában, hol régi falusi
mesemondó, hol ereje teljében lévő modern költő, s egyik magatartásból
egy akrobata eleganciájával röppen át a másikba.
De sem a jól bevált témához, sem a narrátor kipróbált működtetéséhez nem ragaszkodik.
A Híd fogadóban például ennyi szerepet ad neki:
"Mesélő: Áll az idő.
Karácsony van. A csillagok
A jószándék jegyében,
Csak az űzött szív sajog.
Állnak a szeretők,
És ferdén néznek az évre,
Janus-arccal, kéz-kézben
Néznek a szeretők, félve.
Csöndes karácsonyéjjel. Kint jeges hóvihar. A Híd fogadóban gyertyafény
ragyog és a helyi nemesség, akiket a vihar ide szorított be;
mindannyian rókavadászok, kivéve egy vak embert, aki hárfán játszik. Ő
Carolan."
A Mesélő többé meg sem szólal. De ennyi elég. A
vers megadja a hangulatot, a próza elmondja, amit tudnunk kell. Carolan
neve ugyanolyan ismerős az ír hallgatónak, mint - mondjuk - Csokonaié a
magyarnak: pontosan elhelyezi a történetet a 18. századi Írországban.
Ha Diarmuid és Grania története a csaknem
halhatatlan mitológiai hősök és hősnők sok-sok évtizedén vezet végig,
számtalan kalanddal, csodával, Carolan és a két Mary Colclough
története egyetlen óra - a játékidő - alatt lejátszódik.
A hárfás egykor meg akarta szöktetni az ifjú
Maryt, de rosszul szervezte meg az utat, a szülők pribékjei utolérték,
és úgy összeverték, hogy mindkét szemére megvakult. Mary, Lady
Colclough, azóta "Három férjét túlélte / Nem Isten kegyelméből. /
Tizenhárom gyerekkel... És sikerült / Címhez, ranghoz, birtokhoz adni
mindet." Kivéve az ifjú Maryt, aki épp aznap szökik a Lady ügyvédjének
Toby fiával. Az anya dacol az ítéletidővel, és rajtuk üt, de Carolanban
fölismeri hajdani szerelmét, és utolsó óráján gyámolítja a haldoklót.
Ezalatt a két fiatal tovább szökik; az anya pedig a nyomukba ered.
|