Suhai Pál
FABULA A SASMADÁRRÓL ÉS A TYÚKRÓL

Történt pedig, hogy egy sasfiók, midőn először repült ki szirti lakásából, s meglátta a lenti valóságot, melyet közönségesen a tapasztalás birodalmának is neveznek, így kiáltott fel örömében:
    - Mely igen csudálatos, emeletes világ ez, bizony, alábbszállok, hogy közelebbről is megnézhessem, vajon mit tartogat számomra mélye.
    És úgy is tett. Kedvtelve szitált még egy kicsit a felhajtó szelek szárnyán, majd célirányosan alábukott, s figyelte, mint szaporodnak, elevenednek meg itt is, ott is az egészből kiszakadó részletek: előbb egy völgy egy falucskával, majd az utak, házak, udvarok, szérűskertek.
    Erre bizony nem számított. Hát még amikor a baromfiudvart meglátta. Valljuk meg, a mi sasfiókunk igen tapasztalatlan fickó volt, már legény ugyan, legénytollakkal ékes, de még tanulatlan sasocska.
    Különösen az a riadalom kápráztatta el, amelyet váratlan megjelenése keltett. A kakas vészjelére a lenti népség fejvesztett menekülésbe kezdett, amely innen nézve bizony csak szánalmas rohangálásnak tetszett: a préda felmutatásának. Kacsák döcögtek az udvar egyik végéből a másikba és viszsza, a tyúkok nekirontottak a kerítésnek, a libák kígyóként sziszegtek és nyújtogatták-tekergették nyakukat, a pulykák torkukat öblögették. A gazda nem volt otthon, a kutya, ez az istenverte dög már megint elcsatangolt.
    Így aztán semmi sem akadályozta a mi tapasztalatlan pasasunkat, hogy önnön tekintélyének is hódolva ne tegyen még egy kört a baromfiudvar fölött. S ekkor váratlanul egy tyúkocskára lett figyelmes, amelyet - mivel éppen tojt, s emiatt az általános őrületből kimaradt - eddig nem is vett észre. Most azonban ifjonti lelkesedéssel és buzgósággal szemelte ki magának.
    - Ó, milyen helyes jószág - gondolta - csak nem hagyom itt, csak nem szolgáltatom ki a kakas kényének-kedvének. Mily gömbölyű, zsíros farod van, mily kedvemre való bögyös teremtés vagy, bizony megszerezlek magamnak.
    S azzal rávetette magát a helyes kis tyúkra.
    A tyúk, mivel nem maradt ideje már a futásra, ijedt szárnyait tudta csak szétterjeszteni. Így, ahogy a kakas rohamát szokta, várta a csapást. A mi tapasztalatlan sasfiókunk ugyancsak meglepődött a váratlan szerelmi landolópályán, s érezte, hogy valami ősi, ösztönösen kioldódó reflex hatására egészen mást művel már, mint ami szándékában állt. De - s ezt is határozottan érezte - nem történt kedve ellenére a dolog. Nem tudta még akkor - s ez mentségére íratik majd - hogy mit is tett a tyúkocskával. Csak amikor már leszállt róla, s mindketten felborzolt tollaikat rendezgették, állt össze fejében a kép: nász volt ez bizonyára, ha csak egy baromfiudvarban is, de a javából.
    A baromfi-állatok még szent borzadállyal, de ugyanakkor már lassan bátorodó kajánsággal is lesték a végkifejletet. Az égből szó szerint támadt furcsa atyafiságot. A rájuk csapó, de megszelídült veszedelmet. Nem lehettek persze bizonyosak az eset valamennyiük számára megnyugtató lezárásában, ezért - mint az jó diplomatákhoz illik - az eseményekből azonnal tényeket igyekeztek kovácsolni - még mielőtt a hatalmas sasmadár maga juthatna valamilyen következtetésre. Reszketve ugyan, de sorban megindultak - libák, tyúkok, kacsák, pulykák s még a kakas is - a bágyadt ragadozó elé rokoni jókívánságaikkal.
    Nem is annyira e merészség láttán, mint a kész tények megváltoztathatatlanságát érzékelve a madarak királya elfogadta a szerepet, a kéretlen atyafiságot, mely meggondolatlan cselekedetéből következett. Megígérte, hogy tollas rokonait ezután sem fogja bántani, s tartózkodik a kicsapongó, kocsmázó életmódtól is. Lemondott az első éjszaka földesúri jogáról, azaz a többi tyúk birtoklásáról is (monogám természetű lévén ezt a megszorítást nem érezte megalázónak). Enervált nagylelkűsége azonban - valljuk meg - hibának is bizonyulhatott volna, hiszen e kérdésnek a szemétdomb fölötti uralom volt a tétje. De hát mit tudott, mit is tudhatott még a mi kis sasfiókánk az életről ekkor?
    Egyelőre tanulta csak az életet. Keményen tanulta, hiszen feladatul kapta. Neki aztán nem volt természetes az önfeledt kapirgálás, a kotyogás, a kotkodácsolás, az oly kellemes porfürdő. Nem zaklatta a jóravaló népség (hogy is zaklathatta volna), s ha jobb falatot talált, egy-egy gilisztával, csigával nem fukarkodott a kakas őt sem megkínálni. Asszonykájával is meg lehetett elégedve, nem pislogott más kakasra - igen, mert sasunkat már régen kakasnak, saját kakasának tekintette. Dolgait akár rendben lévőnek is gondolhatta. Ellenkező esetben, érezte, ő lenne az első, aki az udvar rendjét megköveteli. Aki szájon vágja a szemtelen pimaszt. Aki jöttment baromfi-állattal, csibével, csibésszel szemben megvédi a farmot. (A gazda, büszkén, ezért is tartotta, mutogatta.)
    Sasfiók azonban titkon és letagadhatatlanul tudta azt is, hogy nem tekintheti rendjén valónak ezt a nagy rendezettséget. Ha végignézett magán, látta, mennyire meggatyásodott, szép hosszú szárnytollain vastagon ült a por, csőre, karmai elszarusodtak, fájdalmasan megnőttek. De nem sajnálta magát, tudta, ennek így kell lennie. A helyét kereste, magát kereste. Tudta értékelni a csirkenép szívélyességét, vendégszeretetét, a gazda jóindulatát, tyúkocskája testmelegét. Nagy, bütykös karmaival ilyenkor hálásan meg-megsimogatta asszonykáját. (Minden simogatása mélyszántás volt a tyúkocska húsában.)
    Ez fájt a legjobban. Hogy ennyire félreértik. Hogy ennyire nem ismerik. Ha legalább halvány sejtelmük lenne másik dimenzióról: a magasságról, a fenti mélységről. Miért a szárny, ha nem ismeri a repülés örömét?
    Szerződésszegő nem lehetett. Egyetlen megoldás kínálkozott: megtanítja e bohó népnek a repülést. Legalább tyúkocskájának. Akkor majd maga is fölemelkedhet, a síkság, a síklét börtöne fölé.
    És lőn. Sasfiók és tyúkocska közös leckéket vettek repülésből. Jegyezzük meg: a mi sasfiókocskánknak is elkelt a leckevevés. De míg ő néhány próbálkozás, nekifutás, szárnycsapás után, ha lomhán is, de hamar följutott a csirkeól tetejére, a kis szerencsétlen tyúk minduntalan fönnakadt a rozsdás drótkerítésen. Újra megkísérelte, újra nekifutott, nekiütődött a drótnak.
    A sas fentről látta, ezt gondolta:
    - Tyúkocska mégis az enyém s a legkülönb, nem tűrhetem, hogy halálra zúzza magát az értelmetlen rácsokon. Kötelességem, hogy segítsek neki.
    Azzal megragadta a kimerült állatot (tyúkocskáját), s lassú, nehéz szárnycsapásokkal már emelte is a levegőégbe. Ketten szálltak, együtt szálltak. Hanem a tyúkon a mélységet látva iszony, valami víziszonyféle lett úrrá, rémülten vergődni kezdett, s így kiáltott:
    - Jaj, leesek, jaj, a mélység, jaj, a magasság, tarts meg, kedves uram, jaj, szoríts, drága párom.
    Hogyne tartotta volna, hogyne szorította volna különben is sasfiók élete párját, erős karmait még mélyebbre mélyesztette, és szállt, szállt egyre följebb.
    Addig szállt, addig, míg a felhőt el nem érte, még azon is túl, szirti lakása magasába. Ott leszállott. Tyúkocskát letette.
    - Íme az én birodalmam - kezdte mondani, de nem folytatta, mert látta, hogy hiába is mondaná: már nincs kinek.
    Sokáig gyászolt, gubbasztott a tyúkocska fölött. Azután húsába tépve, mellyesztve, marcangolva - mégiscsak eltemette. A sasok ősi szokása szerint.

*

    Ezen fabula értelme nyilván megtetszik, ha figyelmesen olvassátok. Ha nem, hiába is magyaráznám, meg aztán manapság nem is divat. Mindenkinek magának kell értelme felől is a maga tyúkocskáját megkopasztania.