VIZET PRÉDIKÁLUNK

Szesztay Károly
ÖNSZERVEZŐDÉS A VÍZGAZDÁLKODÁSBAN
(részlet)

A természeti készletek végessége legelőször és talán leginkább szerteágazóan a vízgazdálkodásban jelentkezik. A vízgazdálkodás iránya és hangsúlya - szükségképpen is - a kitermelés növeléséről a hatékony használatra és a vízigényeket csökkentő műszaki és gazdasági megoldásokra helyeződik; a gazdálkodást behatároló döntésekben pedig egyre fontosabb szerephez juttatja magát a vizet és a vízügyi szolgáltatásokat igénylő személyeket és intézményeket, hiszen a hatékonyság-növelés és az igény-csökkentés célszerű mértékét és módozatát csak a közvetlen érdekeltek bevonásával és együttműködésével lehet megválasztani. Ez a felismerés tükröződik országos szinten az 1984. évi vízgazdálkodási kerettervünkben; az európai térség adottságai között pedig az EU keretében készült 1992-98. évi vízgazdálkodás-politikai alapozó tanulmányban. Ezek a kezdeményezések az igény-orientált vízgazdálkodás lényegét a társadalom egészét átfogó koordináló és érdekegyeztető tevékenységben jelölik meg. Az európai országok adottságainak sokféleségében az EU alapozó tanulmánya az együttműködés és az érdek-egyeztetés feltételeit az alulról építkező önszerveződés és intézmény-fejlesztés eszmeiségéből kiindulva keresi.


Politikai kapcsolódások

Minthogy a víz a természet és a társadalom minden főbb részletében jelen van, a környezet-centrikus és igény-orientált vízgazdálkodás eszmeiségi alapjait keresve az EU tanulmánya az emberi együttélés végső (etikai és pszichológiai) kérdésköréig nyúl vissza, és a választ az európai civilizáció hagyományaiban - többek között a keresztény tanításban - találja meg. Az európai országok együttélését és együttműködését az 1992-ben aláírt maastrichti szerződés az alulról építkező önszerveződésben jelölte ki. Az emberi személyiség képességeinek és kezdeményezéseinek szabad és teljes kibontakoztatása az elsődleges cél - szociológiailag pedig az önkéntes és spontán szerveződés és intézményesülés jogát deklarálja, ami az államalkotás és az államközi kapcsolatokban a demokráciát és a szövetségi rendszert részesíti előnyben. Az önszerveződő és alulról építkező intézményfejlesztésben értelemszerűen főszereplők a civil szervezetek, amelyeknek közvetlen környezetvédelmi és vízgazdálkodási jelentőségét jól tükrözik a 2002. évi johannesburgi világcsúcs ajánlásai, majd a kyotói vízügyi világfórum iratai.
    Ahogy néhány évezreddel ezelőtt a víz és a vízszabályozás katalizálta a termékeny folyóvölgyek első nagyszabású civilizációinak és birodalmainak szerveződését, ma az igényorientált vízgazdálkodás gerjeszthet és irányíthat.
    Az igények és a készletek mérlegének, más szavakkal: az elvárások és a gazdasági feltételek összehangolásának legfőbb nehézsége - ez az esetenkénti konfliktusok, a különböző válságok tulajdonképpeni forrása is -, hogy rendkívül érzékenyen és igen tág határok között változik a gazdálkodás stratégiáját és módozatát behatároló tényezők, elsősorban a technológiai ismeretek és eszközök szintje. Hét főbb vízhasznosítási igény-összetevőre kell figyelni: (1) a lakóhelyi vízellátásra, (2) a növénytermesztésre, (3) az ipari vízellátásra, (4) a vízerőhasznosításra, (5) a vízi közlekedésre, (6) a halászatra és (7) a vízi üdülésre.
    A vízgazdálkodás kárelhárító jellegű tevékenységei esetében (mint az árvízvédelem, a belvíz-elvezetés és a vízminőségi kárelhárítás) az igényeket a kárpotenciál, a szolgáltatott készleteket a kárelhárítási kapacitás jellemzi.
A profitorientált területhasználati és ipari rendszerekben a kárpotenciál többnyire lényegesen gyorsabban és érzékenyebben követi a műszaki fejlődést, mint a kárelhárítási kapacitások beruházásai. Nagyobb területek és hosszabb időszakok átlagában ezért a bekövetkező károk - a növekvő ráfordítások és erőfeszítések ellenére - világszerte emelkedőek. A gazdasági növekedéssel és az iparosodással óhatatlanul együtt járó gyors technológiai változások miatt a felszíni és a felszín közeli vízkészletek állapotértékelését viszonylag rövid időközönként - az EU 2003. évi vízgazdálkodási keretirányelvei szerint mintegy 6 évenként - meg kell ismételni.
    Amíg a vízkészletek és a szolgáltatási kapacitások az igényekhez képest bőségesen (területi vagy időbeli korlátozások nélkül) állnak rendelkezésre, a fejlesztési célokhoz szükséges vízügyi szolgáltatásoknál egyértelműen műszaki feladatról van szó; ez intézményi és pénzügyi szempontból általában egyszerű megrendelő-szállító jellegű kapcsolatot és együttműködést kíván. Az iparosodás előrehaladtával azonban hamar (a gazdasági fejlődés élvonalát alakító országok többségében már az 1950-es és 1960-as években) bekövetkezett az a vízháztartási és vízminőségi állapot, amelyben a további igényeket csak olyan megnövekedett költségekkel lehetett biztosítani, az elemzés pedig olyan folyamatos ágazatközi együttműködést kívánt, hogy a hangsúly a műszaki tényezőkről áttolódott a gazdasági és a környezeti (ökológiai) mérlegelésekre. Az ágazatközi kapcsolatoknak ez az első, látszatra egyszerű belső átrendeződése tovagyűrűző hatásaiban a gazdaság és a környezet egészének viszonyában is gyökeres változást kezdeményez, amelynek elveit - informatikai és stratégiai - és intézményi előfeltételeit tisztázni kell.

Az alulról építkező önszerveződés elve
az EU vízgazdálkodási politikájában

Bár az alulról építkezés elvének gyökerei az emberi együttélés alapvető pszichológiai és etikai rétegeiből fakadnak, koreszmeként az Európai Unió környezeti és vízgazdálkodási politikájában vált tényleges és tudatos intézmény-fejlesztési és társadalom-politikai tényezővé. Az önszerveződés szabadságát és célszerűségét az európai országok környezetvédelmi együttműködésének az 1970-es évek elejéig visszanyúló első okmányai is felismerik, de csak az 1992. februári maastrichti alkotmány teszi az Európai Unió tevékenységének egyik pillérévé. A történelmi távlatokat illetően célszerű hangsúlyozni, hogy a gyakorlati alkalmazást irányító stratégiák megfogalmazása körül mindjárt az alapelv elfogadását követő hónapokban jelentős nézetkülönbségek és heves viták alakultak ki. Az első tervek az Unió egészére vonatkozó közös stratégiát irányoztak elő, de amikor az 1992. június 2-i dániai népszavazás a központosításnak ezt a mértékét és módozatát elutasította, Anglia, Franciaország és Németország kezdeményezésére új tervek készültek. Ezek a vízgazdálkodási politika lényegi kérdéseit már a tagországok illetékességébe utalták, és a közös érvényű alapelvek elfogadását valamennyi tagország egyetértéséhez kötötték (vagyis minden ország számára vétójogot biztosítottak). A vízgazdálkodás így két irányban haladt. Egyfelől három súlypontinak és sürgősnek ítélt tárgykörben (az ivóvíz-minőségi határértékekben, a települési szennyvíz-tisztítás normatíváiban és a vizeket érintő mezőgazdasági nitrát-terhelés korlátozásában) azonnali hatállyal közös és kötelező érvényű előírásokat fogadtak el, ugyanakkor a vízgazdálkodás célszerű módjának és mértékének megválasztásához öt országra terjedő részletes eset-tanulmányokból kiinduló, hosszabb távú előkészítést kezdeményeztek, így a vízgazdálkodási keretirányelvek csak 2000-ben léptek hatályba.
    A vízgazdálkodási politika kérdéseinek ez a fokozatos és elemző közelítése lehetővé tett néhány közösen elfogadható és alkalmazható ajánlást, de felhívta a figyelmet a környezetvédelem és a vízgazdálkodás országonkénti differenciáltságára.