VIZET PRÉDIKÁLUNK

Szvetelszky Zsuzsanna
VÍZTESTBEN VÍZLÉLEK

"Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyék. Aki hisz én bennem, amint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből. Ezt pedig mondja vala a Lélekről, amelyet veendők valának az ő benne hívők."
(Jn 7:37-39)

(részlet)

Mi a víztest? "Als eine Welt für sich" - zárt egység, ahogy Forel írt 1871-ben a Genfi tóról? Vagy: "The Lake as a Microcosm" - mint Forbes 1887-ben megjelent könyvének címe (a könyv mikrokozmosz-szemlélete a belvizeknek mint önálló élettereknek viselkedésére irányította a figyelmet) sugallja?
    A víztest száraz technikai fogalom: gazdálkodási és hivatkozási méret a vizek értékelésénél. Ha felszíni, akkor egységes és jelentős szakasz: a tó, a folyó, a tározó medence, a csatorna vagy ezek része. Ha felszín alatti, akkor lehatárolt víztömeg egy vagy több víztartón belül. A fogalom az európai Víz Keretirányelvhez (2000 végén lépett életbe) kötődik, és célorientált: minden javaslat, akcióterv vagy tilalom mint térbeli egységekre vonatkozik a víztestre. Térbeli és egyben időbeli is: az EU vízpolitikájának alapelve, hogy a víz nem kereskedelmi termék, hanem örökség, amit óvni, védeni és kezelni kell.
    Miért van szükség a fogalomra? (Kedvelném a tűztest, légtest, földtest fogalmát is, úgy érzem, magyarázat nélkül is értjük, miről van szó.) Hogy tiszta vizet önthessünk a pohárba. Olyan állapotba kerültek vizeink, hogy csak a megváltozott helyzet pontos felmérésével lehet kidolgozni terveket, melyekkel menteni próbáljuk, ami menthető. A 2003-ban (az ivóvíz éve volt) kiadott ENSZ-jelentés szerint 1,2 milliárd ember számára jelentett gondot, hogy tiszta ivóvízhez jusson.
    Az ökológiai és kémiai állapot felmérése nagy feladat: a víztesteket - mindenfélét: a természetes, a mesterséges és a jelentősen módosult víztesteket is - be kell sorolni, és el kell határolni. Számba kell venni a védett területeket és a víztől függő tájökoszisztémákat, vizsgálni kell a vizek terheléseit és a terhelések hatását, elemezni kell a vízhasználat gazdasági vonatkozásait.
    Az állapot értékelésekor az adott víztest jellemzőit összevetik más adatokkal, referencia-kritériumokkal. Például a vízmeder formájából, a vizek kémiai jellegzetességeiből s egyebekből vezetik le a természetes folyó- és tótípusokat, és más víztesteket: az ivóvíz-bázisokat, az öntöző és vízelvezető árkokat, a duzzasztótavakat. Az ökológiai állapot vízfizikai és vízmorfológiai szempontoktól is függ, a kémiai vízminőséget a szennyezőanyagok koncentrációi is meghatározzák.
    A besorolás után az osztályozás következik: nagyon jó, jó, közepes, elégtelen, vagy akár rossz minősítést kaphat a víztest. Ha nem éri el a "jó" állapotot, cselekedni kell, de nem adminisztratív alapon: a víztestek, a vízgyűjtő-területek nem ismerik a közigazgatási határokat. Szerencsére vannak már fórumok - a Duna Egyezmény, az Elba Egyezmény - melyek talán határok nélkül jelenthetnek alapot a víztestek sorsáról szóló jövőbeni egyeztetésekhez.
    Jónak akkor mondható az állapot, ha csekély az eltérés a természeteshez viszonyítva. De milyen például egy jelentősen módosult víztest? Akkor kapja ezt a címkét, ha annyira elhasznált - alakjában és vízvezetésében oly erősen megváltozott -, hogy már nem lehet természetes állapotába visszaállítani, csak szigorú korlátozásokkal. Jelentősen módosult egy víztest akkor is, ha "teste használatának" nincs gazdaságos és környezetkímélő alternatívája. (Hanák Ludovit művészi eszközökkel mutatja be a víztestek "ilyen volt - ilyen lett" állapot-változásait. Európa egyik legjobb víz alatti filmese negyedszázada figyeli és ábrázolja a csallóközi Duna-ágak eltűnőben lévő világát - az 1985-1988 között forgatott felvételek Ezüst Pálma díjat nyertek Antibes-ben, a víz alatti filmek fesztiválján. Hanák Ludovit szerint mindenki búvárként kezdi földi pályafutását: a magzatvízben hónapokon át úszkálunk, s amikor megszületünk, még néhány hétig adottságként őrizzük a víz alattiságot anélkül, hogy megfulladnánk. Később ugyan elveszítjük ezt, és belesimulunk a környezetünk kialakította életbe, de a filmes szerint mindenkiben él tovább a vágy, hogy megnézze, mi történik a vizek felszíne alatt.)
    Nemcsak a csallóközi Duna: az emberi tevékenység következtében szinte minden víztest elveszítette természetes alakját és dinamikáját. Mesterségesen formáljuk és kiszipolyozzuk a végsőkig (mint manapság már saját hús-vér testünket is). Gátak közé szorítjuk, lépcsőzzük, mélyítjük és duzzasztjuk: kedvünkre plasztikázzuk a zabolátlant, ahol csak tudjuk. A Nílus völgyében álló Asszuáni-gáttal az aszály ellen akartak védekezni: a Nasszer-tó a Nílus átlagos hozamának kétévi mennyiségét tudja tárolni. Emberfia nem láthatta előre, hogyan változtatja meg ez a beavatkozás a folyórendszert, az egész nílusi ökoszisztémát. A közel félszáz, Nílusban élő halfaj közül ma tucatnyinál alig többet lehet kifogni. A Földközi-tenger keleti részének szardíniafogása még ennél is drasztikusabban csökkent - ezt a tápanyagban gazdag nílusi folyóiszap hiányával magyarázzák. A legszomorúbb hosszú távú következmény, amikor a folyódelta megadja magát az emberi erőknek és végleg visszavonul.
    Megváltoztatjuk az életfeltételeket: nem engedjük a halakat vándorolni a folyókban, elvesszük tőlük ivóhelyeiket, tönkretett folyótorkolatokat, kiszáradt tavakat és mocsarakat hagyunk magunk után. A Gangesz - a felső folyásán végrehajtott sok terelés miatt - a száraz évszakban már nem mindig jut el a Bengál-öböl természetes torkolatáig. Marad hely a deltába felnyomuló sós tengervíznek, amit aztán a mangrove-erdők és a halak bánhatnak.
    Pedig az Örök Kérdésre (honnan jöttünk, hová megyünk, mivégre etc.) van olyan válasz, miszerint néhány millió évvel ezelőtt még igencsak testközeli volt kapcsolatunk a víztestekkel. A sokat vitatott "vízimajom-elmélet" feltételezése szerint - eredeti ötlete Alister Hardy biológus nevéhez fűződik - valamikor a csimpánztól történt elszakadás után, és az ausztralopitekuszok megjelenése előtt megváltozott az emberszabásúak egyik csoportjának élőhelye.
    Hogy miféle véletlen események (például geológiai változások) játszhattak ebben közre, azt utólag csak találgatni lehet, de feltehetőleg ennek a csoportnak el kellett hagynia hagyományos erdei élőhelyeit, és egy-két millió éven át egy tengerrel körülvett szigeten (talán Északkelet-Afrikában, ahol 4-8 millió évvel ezelőtt majdnem három millió évig tenger áradt, közel Kenyához - itt zajlott az ember történetének több nagyjelenete is) kényszerült arra, hogy a parton és a vízben keressen táplálékot. Emiatt áttért a tengeri emlős életmódra és lett csupasz, sós könnyeket síró és erősen izzadó, zsírpárnákkal jól szigetelt. Ezzel magyarázható talán, hogy kiemelkedik az orra és lefelé néz az orrlyuka, orrcimpája mozgatható, s hogy magzatainak három hónapig megmarad a merülési reflexük: automatikusan nem vesznek levegőt, ha orruk víz alá kerül. Megkezdte hát az alkalmazkodást a vízimajom, de újabb véletlenek, geológiai események miatt visszatérhetett: élőhelye újra egyesült a szárazfölddel.
    Így történt-e vagy sem, ki tudja - mindenesetre feltételezhető (lehet, hogy Hanák Ludovit is a bennünk élő vízimajom eredendő kíváncsiságára gondolt?). Annyi bizonyos, hogy folyton fürdünk, ahelyett, hogy tisztára nyalnánk magunkat, mint a többi emlős. Feltűnően imádjuk a vizet, istenien érezzük magunkat a vízpartokon, még szavanna-lakó korunkban is a folyó- és tópartokat kerestük. Nem beszélve arról, hogy a vízi emlősök hanggal kommunikálnak, ami csak tudatos légzésszabályozással lehetséges, és ennek megjelenése előrehozhatta a beszéd és az ének kialakulását.
    Még hihetőbb a vízimajom-elmélet, ha felidézzük mellé, amit Ferenczi
- szerinte az anyaméh a tenger szimbóluma, vagy részleges helyettesítője - írt 1928-ban a talasszális regresszióról: a vízbe jutás vágya mindig él az emberben, hisz a magzat is vizes közegből érkezik a száraz napvilágra. Az élővilág anyaméhe eredendően a tenger, ahol a lények keletkeztek és ahonnan a szárazföldre kerültek.
    Nem a vízimajom-elmélet által felvetett kérdésekre adja meg a választ, csak a történethez csipetnyi adalékot, hogy jóval Hardy elméletének keletkezése előtt Monckton antropológus a múlt század húszas éveiben megfigyelte és leírta az új-guineai "kacsalábú agaiumbuk" életét. A kacsalábúak - széles és lapos talpuk miatt kapták ezt a nevet - zárt társadalomban éltek, cölöpfalvakban, egy lagúnában, mely a Musa-folyót a tengerrel kötötte össze. Életüket a vízben úszkálva töltötték, és ha nagy ritkán kijöttek a partra, nehézkesen mozogtak. Orrcimpájuk kétszer akkora volt, mint a miénk, és a víz alatt le tudták zárni. Combjuk rövid volt és vastag, lábszáruk vékony. Mellkasuk jóval nagyobb az emberi átlagnál, és belégzéskor jelentősen ki is tágult.
Hogy mindezek a jegyek a vízi életmódhoz alkalmazkodás miatt alakultak ki, vagy genetikai tényezők is számítottak, már sohasem tudjuk meg: a kacsalábúak nagy részét a múlt században kiirtották, a kevéske maradékkal járványok végeztek - a vízimajom-elmélet további megfogható bizonyítékokra vár.
    Addig meg marad a "jaj, úgy élvezem én a strandot..."