VIZET PRÉDIKÁLUNK

Győrffy Iván
AZ ÉLET VIZE
(részlet)

A víz egyszerre az élet és a halál ügynöke. A Föld kétharmadát borítja víz, és nagyjából az ember testének kétharmada is vízből van. A tudomány az életet a vízből származtatja, a fejlettebb civilizációk a folyó- és tengerpartokon jelentek meg először, és nyilvánvaló, hogy az emberi test sem lenne meg a tápanyagok felszívódását, eljuttatását, a vérkeringés fenntartását, a belső hőmérsékletet biztosító, és még számos más funkciót ellátó életnedv nélkül. De a víz maga alá is temetheti az embert, rázúdíthatja roppant áradatát, egy pillanat alatt elsöpörheti keze munkáját, és befogadhatja végtelen mélységébe, ahonnan nincs visszatérés. A szárazföldön bekövetkezett halállal pedig fokozatosan eltávoznak az életnedvek, kiszárad, aszottá válik a test, csont és bőr marad, végül por és hamu. Ki tudná megmondani, hogy Gilgames, a kétharmad részt isteni, egyharmad részt emberi hős éppenséggel nem az életadó víztől kapta-e természetfölötti erejét - miként a halál pusztító árjának, az özönvíznek a hajósa, Ut-napistim, akit szenvedéséért örök élettel jutalmaztak az istenek? Vajon a benne csörgedező életvíz tette-e képessé arra, hogy átkeljen a halál tengerén - ahol egyetlen óvatlan evezőcsapás is a pusztulást jelentette volna számára -, és meglátogassa az egyedüli embert, aki elnyerte az öröklétet? Vagy - máshonnan nézve - halandó egyharmada kárhoztatta-e arra, hogy végül elbukjon a próbán, és ő is az alvilágba jusson, ahol víz helyett csak port isznak a halottak? Hiába győzött le isteneket, vágta ki az élet fáit tartalmazó cédruserdőt és úsztatta le a szálfákat az Eufrátesz szent vizén, hiába ment keresztül fáradságos próbatételeken, emberi testtel nem tudta ébren várni a halhatatlanságot, s az örök ifjúság füvét is ellopta tőle a kígyó, mikor testét éppen vízzel üdítette fel. "Ami teremtetett, elmúlik. Halál az élők büntetése" - bölcselkedik az özönvíz túlélője. Valahol mindig ott vár az emberre a halálos egyharmad, valahol mindig zavarossá válik az élet vize: méreg lesz belőle, vagy eltűnik végleg a föld repedéseiben.
    Talán nem is a víz szélsőséges, hanem az ember. Aki tőle várja a megsemmisülést vagy az újjászületést. Ezért lát a víz jelképébe - beletekintve megszédül a lehetőségektől - mindent, a kezdetet és a véget is, a magzatvíztől az utolsó kenetig. Az Édenkert életfolyama és a pokol tüzes tava között közvetlen az összeköttetés. A Biblia és a Keleten elterjedt babilóniai kozmogónia alapján a világot teremtő Isten egykor kettéválasztotta a felső és az alsó vizeket, és ezzel szilárd támaszt adott az élőlényeknek. Gondolhatjuk azt is, a föld vizei, forrásai, tengerei, föld alatti nedvei a termékenységet és az élet megtelepedésének lehetőségét kínálva az élet vizével egyenlők, míg a menynyei vizek isten haragjának eszközeként a halált hordozzák magukban. De a leghalálosabb, amikor a két víz ismét egyesül: az özönvíz története is ezt példázza, amelyben a kiválasztottak kivételével minden élő elpusztul, mielőtt újra előbukkan a vizek alól a föld. Itt is, mint a mesékben, egyazon vízről van szó, amely kétnemű: az élőknek halált, a halottaknak életet kínál, illetőleg aszerint változtatja természetét, hogy milyen szándéka van vele az embernek.
    Természetes, hogy az Éden, az ember megdicsőülésének és elkárhozásának, örökifjúságának és halandóságának helyszíne sem lehet meg az élet vize nélkül. A Teremtés könyve azt írja, a kert élőlényeit olyan forrás táplálta, amely aztán négy folyamra szakadt, és az egész földet bejárta. Nem csupán életet, de átvitt értelemben gazdagságot is hordoztak hullámaikon a folyók, hiszen az egyik az arany és az ónix-kő országa felé ágazott, a Tigris és az Eufrátesz pedig az ismert világ legtermékenyebb völgyét öntözte. Minden bizonnyal ezek a vizek táplálták a jó és rossz tudásának tiltott, és az élet szabadon dézsmálható fáját is, így közvetve a természet isteni gyökereinek adtak életet. Amikor ugyanis az első emberpár a tiltott gyümölcsből szakított, Istenhez, vagy legalábbis az égi lényekhez hasonló ismerettel vérteződött, és éppen ez leplezte le eredendő meztelenségét. Az Úr azért küldte el az örömök kertjéből, mert "az ember olyanná lett, mint miközülünk egy, jót és gonoszt tudván" - a másik fa gyümölcsének eltiltása azonban újra áthatolhatatlan rengeteget ültetett Isten és ember, végtelen és véges közé.
    A zsidó-keresztény világszemlélet alapművében mindvégig észrevehető ez a kettősség, akár valóságosan, akár szimbolikusan idézik meg az élet és a halál vizeit. Isten, bár özönvizet újból már nem akar küldeni az emberiségre, és a Vörös-tengert is megnyitja az átvonuló zsidók előtt, halálhozó vizek pusztítását helyezi kilátásba a vele szövetséges nép engedetlensége esetén. A Zsoltárok könyvében az "istentelenség árjai" és az Úr által felkorbácsolt vizek medrei is megmutatkoznak, a halandó könyörög, hogy ne nyelje el az örvény, ugyanakkor az élet forrásaként tekint Istenre, aki iránt a lélek úgy eped, "mint a szomjú föld". Ugyanígy vezeti Ézsaiás prófétánál a vizek forrásaihoz híveit a mennyben lakó, de szükség esetén elsöpörheti őket "özönlő vizekkel", és jelképesen az asszírok áradatával, amely "becsap Júdába, és megáradván átmegy rajta, s torkig ér". Szintén az Isten haragjának vizét keltik fel Hóseás látomásában Júda fejedelmei. Kiáradt folyóként lepik el ellenségeik a filiszteusokat Jeremiás jövendölésében, de Izrael népe is megszégyenül, és porrá válik, ha "az élő vizeknek kútfejét" elhagyja, idegen isteneket, "repedezett kutakat" imád az egy igaz Isten helyett. Hiszen csak olyan víz ad életet, amilyet egykor Mózes fakasztott a pusztában, ami Istentől és nem hamis bálványoktól ered. A próféták közül Ezékiel, miközben a halál vizével fenyeget, az idők végezetén újjáépülő Templomból keletre (Éden felé) kifolyó vízről vizionál, amely a tengerbe ömölve nyüzsgő élettel tölti meg a világot, és a partján növekedő (élet)fák havonként teremnek gyümölcsöt, leveleik meggyógyítják a betegeket. Jézus, aki az Újszövetség tanúságtétele szerint vizet változtatott borrá a kánai menyegzőn, nyálával kevert sárral gyógyította meg a Siloám tavában megmosdó vakot, Bethesda gyógyító erejű vizeinél puszta szavával késztette járásra a mozgásképtelen beteget, Istenhez hasonlóan az élet forrásának nevezte magát. A szamaritánus asszonyhoz János evangéliuma szerint így szólt: "Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az... örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne". Ézsaiás prófétára hivatkozva kijelentette: "aki hisz énbennem... élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből". A Jelenések könyve a kezdettől a végig vezeti el a tekintetet, hiszen az édeni élet fájának gyümölcsét ígéri az isteni parancsolatok megtartóinak, és a végítéletnél az élet vizének tiszta folyóját látja kifolyni Isten trónszékéből, melynek partján a havonta termő élet fája gyógyítja leveleivel a pogányokat. "És aki szomjúhozik, jöjjön el; és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen" - hirdeti János apostol az Atya- és Fiúisten megváltoztathatatlan igéjét. Része ennek az is, hogy a halál és a pokol végül tüzes tóba vettetik, semmivé válik.
    A vizet, amely a Biblia népének egyként szolgált életadó és halálhozó elemként, kultikus tisztálkodás céljára vagy például a hűtlenséggel vádoltak istenítéletének közegéül, párhuzamba hozták nem csupán Istennel és egyszülött Fiával, hanem általában a tudással, bölcsességgel, de a pusztító ellenséggel, veszedelemmel, rettegéssel, a káosszal és az ősvizekkel, a holtak országával, a sehollal, a természetfölötti élettel és a halandó lét elmúlásával is. Szimbolikusan a keresztség is magában rejti az özönvízben elpusztuló bűnöket, a halottak országába alászálló Jézus emberiséget megváltó cselekedetét, a lélek megtisztulását és feltámadását - mint ahogy a halhatatlanság gyümölcsét termő életfa is ellenpontozza a keresztfát, amelyen Jézus szenvedett és meghalt.
    Az élet és halál vizének, gyümölcsének eszméje évezredek óta nem hagyja nyugodni a képzeletet, így van az európai civilizáció és a világ más kultúrköreinek horizontján. A Biblia vonzásánál maradva Hénoch intései is elszáradással fenyegetik az élet forrásának elhagyóit, Mózes apokalipszise halhatatlansággal kecsegteti az idők végezetén feltámadó és az élet fájáról szüretelő Ádámot, Szent Ignác levele Krisztus kínhalálát a víz megtisztításához vezető útnak nevezi, Barnabás levele gyümölcstermőként állítja elénk azokat, akik megmártóznak a keresztvízben. A nagy egyházatyák szintén nem tudják elfordítani tekintetüket a víz szentségéről, Baszileiosz például A Szentlélekről szóló írásában úgy tartja, a keresztelkedők teste eltemetődik a vízben, "a halál képének szerepét a víz tölti be, a Lélek pedig az élet zálogát adja meg" az újjászületéssel, Origenész a gonoszság lemosását emeli ki. Nazianzoszi Szent Gergely érdekes, de nem egyedülálló képtársítással az isteni természetet hozza közös nevezőre a vízzel, amikor úgy tartja, a keresztre feszített Jézus oldalából vér és víz folyt ki, "az egyik mint emberé, a másik mint embernél többé". Nüszai Szent Gergely viszont a megváltó harmadnapi feltámadását látja a keresztség háromszori vízöntésében, amely így az új élet kezdetét jelképezi. Szent Jusztin görög apologéta az élet vizét a megtérőket megtisztító keresztvízzel azonosítja. A Grál legendája évszázadokig életben tartotta a reményt, hogy a Krisztus vérét felfogó vagy az utolsó vacsorán használatos edény (benne vízzel, borral vagy vérrel) földöntúli bőséggel látja el az arra érdemeseket, de az erény ellen vétőket betegséggel és sebesüléssel sújtja.
    Az élet vize, eltávolodva az Édenkert intim közelségétől, egyre jobban mitizálódott, újabb allegóriákkal gazdagodott, ám mindig akadtak, akik az égből a földre rántották volna. Míg például Philón az Édenkertet és a benne termő fákat nem volt hajlandó valóságosnak feltételezni, Szent Iréneusz ellentmondást nem tűrően leszögezte: ma is láthatók az onnan fakadó folyók, így nincs okunk kételkedni a Kert kézzelfogható valóságában. Az elveszett paradicsom kutatását és megjelenítését feldolgozó kultúrtörténész, Jean Delumeau sorra veszi azokat a stációkat, melyeket az Éden az emberi gondolkodás elmúlt századaiban bejárt. Kimutatja többek között, hogy a zsidó történész, Josephus Flavius és a nagy tekintélyű egyházatya, Szent Ágoston egyértelműen valóságosnak tekintette az élet vizének négy folyamát, ahogy később Beda Venerabilis vagy Hrabanus Maurus. Aquinói Szent Tamás az élet fáját valódi, gyümölcsével életet megőrző fának, egyúttal szellemi jelképnek tartotta. Sokan úgy vélték, a paradicsomi víz felelős minden vízért a Földön, beleértve a tengereket és óceánokat, valamint az esővizeket, mások ellenben úgy találták, az özönvíz a Kert minden összetevőjét elpusztította, a folyókat is elapasztotta vagy eltérítette. Az élet forrásának jótéteményein elmélkedők nem csupán a halhatatlanságot emelték ki mint a víz, illetve az általa öntözött élet fájának hozományát, hanem az egészség helyreállításának képességét, a fiatalítás adományát, sőt gazdagodást is tulajdonítottak neki. A 4-5. században élt Philosztorgiosz a magas láz ellen javallotta, a 12. századi Elizeus könyve szerint drágaköveket és illatos almákat szállít, János pap fiktív leveleinek egyik változata szerint drágaköveket sodor, a belőle háromszor ivót pedig egészségesen és örökké fiatalon tartja, Luther meg úgy gondolta, az élet gyümölcse örök ifjúságot és erőt kölcsönzött az első emberpárnak. Akadtak, akik saját szemükkel vélték látni az Éden jellegzetességeit, illetve a rokon Boldog Szigeteket, János pap országát és más legendás földi paradicsomot, és hosszas útleírásokban áradoztak, mint az Édent Dél-Amerikában kereső Kolumbusz Kristóf vagy a Ceylont csodáló Jourdain de Séverac. A víz és a fa természetesen a vizuális képzeletet is megtermékenyítették, ifjabb Lucas Cranach és Hieronymus Bosch a gyönyörök (olykor sátáni) kertjét nem tudta elképzelni a bibliai leírás tovább cizellált ábrái nélkül. Az élet és nélkülözhetetlennek hitt kellékei mellett azonban a halál eszméjét sem tudták elválasztani a víztől és gyermekétől, a fától. Szent Theophilosz püspök véleménye az volt, nem (az életfával sokszor egybemosódó) a jó és rossz tudásának gyümölcsében rejlett a halál, hanem az engedetlenségben, melyet a gyermeki lelkületű Ádám tanúsított. Kortársa, Szent Iréneusz viszont egyenesen úgy tartotta, hogy Isten az élet fájától elűzött embernek jót tett a halandósággal, mert így nem lett az örökkévalóságig bűnös: a bűnben meghalva újjá tud születni Isten számára.
    Természetesen az élet vize és az eget a földdel (néha az alvilággal is) öszszekötő világfa egymásra utalt fantáziája nem egy-két világvallás hitbizománya, hanem át- meg átszövi az egész embertörténetet. A sumer paradicsomban, a Dilmunban a kert tökéletességéhez már csak a friss víz hiányzik a betegségtől békén hagyott embereknek és a szelíd állatoknak, végül Enki, a vizek istene megszerzi. A hettitáknál egy örökzöld fa rejti a halhatatlanságot. Éltető víz nélkül azonban mit sem érne, még akkor sem, ha antropomorf alakba öltözik: Éva, az életfa elvesztegetőjének neve az óhéberben "életet" jelent. Az életfa olykor szembekerül antipólusával, a halálfával, amely belsejében sok más élőlény és tárgy között őrzi a halált is. Másként sem kerülheti el a halál érintését, hiszen egykoron a halál leküzdésének szimbólumaként életfa-alteregókat ültettek a temetőkbe. Mert az élet felfelé tart, egyre terebélyesedik és növekszik, miként a fa, kis csermelyből széles folyammá erősödik, mint a víz, majd elfonnyad, elszárad és beleroggyan a földbe, vagy észrevétlen kiapad, hogy aztán máshol, más testbe költözve, új lélekkel átitatva éledjen újjá.