BETŰK A JUPITEREN: Jonathan Bate
(részlet)

Egy vers ökoszisztémája

"A föld,
a pompás, népes, kiürült; fa, fű,
évszak, ember és élet nélküli
halál-tömeg, fagyott rög káosza.
Tó, folyó, tenger mozdulatlan állt,
Mi sem borzolta néma mélyüket..."

Byron Sötétség című versének nyitósorában az olvasó figyelmét az időjárásra irányítja: "Álmot láttam, s nem álom volt csupán / Kihúnyt a fényes nap..." Talán nem túl merész a feltételezés, hogy a második mondat az első mondat második tagmondatából következik. Tehát a kihunyt nap mégsem álom volt? Nem lehetséges, hogy a vers keletkezésének történetét az 1816. év júniusának, júliusának és augusztusának napfénytelenségében kell keresnünk? A Tambora vulkán 1815-ös kitörése Indonéziában mintegy 80 000 ember halálát okozta a Sumbawa és Lombok szigeteken. Ez volt a legnagyobb vulkánkitörés 1500 óta. A sztratoszférába került hamu csökkentette az atmoszféra átlátszóságát, megszűrte a napfényt, és így jelentősen esett a felszíni hőmérséklet. A katasztrófa hatása három évig tartott, s egész bolygónkon negatívan befolyásolta a szerves életformák növekedési teljesítményét. 1816-tól a rossz gabonahozam Európa-szerte éhezéshez, majd zendülésekhez vezetett. A kedvező termésátlagok csupán 1819-re tértek vissza. Byron verse sötét színekkel festi meg a történelmi pillanatot: a háború rövid időre szünetel, amíg az emberiség megpróbál összefogni a könyörtelen időjárás ellen. Aztán a napfény hiánya miatt elterjedő éhínség újabb, ezúttal globális háborúhoz vezet. A világméretű küzdelemben végül kipusztul az emberiség. Ha ma olvassuk a Sötétséget, Byront akár az ökocídium prófétájának is tarthatjuk. Fel kell tennünk a kérdést: mi lehet a romantika öröksége a jelenlegi ökokrízis korában? Az időjárás a kultúra és a természet kibogozhatatlan viszonyának legfontosabb jelölője. Michel Serres Le Contrat naturel című írásában rámutat, hogy a tengerészek merőben másként ismerik az időjárás hatalmát, mint a tudósok vagy a politikusok. A romantika nagyra tartja a tengerészek és a földművesek - Coleridge Vén Tengerészének, Wordsworth Michaeljének - bölcsességét. Megkérdőjelezi kultúra és természet modern elkülönítését. A kor elfogadott tézise szerint - Bruno Latour szavaival - egy finom vetélő szőtt össze "égboltot, ipart, szöveget, lelket és erkölcsi törvényt."
    Ha Keats Az őszhöz című versének érvényes olvasatát keressük a globális felmelegedés korában, rögtön meg kell jegyeznünk: nincs más választásunk, mint elfogadni: életünk kiszolgáltatott az időjárásnak. Ahogyan Byron versének kontextusát főként 1816 júliusának meteorológiai jelentései adják, Az őszhöz értelmezését is azzal a megállapítással kezdjük: 1819. augusztus 7. és szeptember 22. között 47 napból 38-on tiszta és napos idő volt; a szeptember 15. és 22. közötti héten a hőmérséklet 15-16 Celsius fok körül mozgott, míg a korábbi három évben a megfelelő héten átlagban csak 10-11 Celsius fokot mértek. Idézzük fel a meteorológiai és az ebből következő mezőgazdasági fejleményeket: az 1816-os szörnyű nyarat és a gyászos aratást, az 1817-ben és 1818-ban is folytatódó rossz időjárást és elégtelen terméshozamot, s végül 1819-et, csodás nyárral, gazdag terméssel és gyönyörű ősszel.
    Az őszhöz nem eszképizmustól fűtött fantázia, mely hátat fordít a korszak kultúráján mutatkozó szakadásoknak; Keats versében azon tűnődik, hogy kultúránkat mennyire áthatja az állandó, kölcsönös kapcsolat a természettel. Hiszen közvetlen összefüggés van az egyén és környezete, illetve a társadalmat alkotó kötelékek között. A kapcsolódási pont egyértelműen megjelenik azokban a levelekben, melyeket Az őszhöz írása idején vetett papírra. 1819. augusztusának végén a költő így ír Fanny Keatsnek:

A két hónapja tartó csodaszép időjárás a legnagyobb adomány, amit kaphatok - nincs fagyos, vöröslő orr, nincs borzongás, csak tiszta idő az elmélkedéshez. Egy frissen mángorolt törülköző és egy tál tiszta víz, amivel az ember naponta tízszer arcot moshat: nincs szükség sok testmozgásra, egy mérföld naponta épp elegendő. Leginkább azt sajnálom, hogy nem voltam elég jól, hogy megmártózhassam a tengerben, jóllehet már két hónapja tengerparton lakom, oly közel az édes fürdőzéshez. Ennek ellenére élvezem a jó időt, hiszen a szép idő a legnagyobb áldás, ami csak érhet.

Az emberi boldogság mércéje, sugallja Keats, nem egy kormányzati rendelet, és nem lehet rá hatással a napi politika, a kövér Lajos és a kövér Régens. (Nevezett urakról ugyanebben a levélben később lenézően nyilatkozik.) Sokkal alapvetőbb szükségleteink is vannak: szép idő, tiszta víz mosakodáshoz és fürdőzéshez, szennyezés-mentes levegő a testgyakorláshoz. Keats margate-i szállása, a tengeri fürdés és az ózon említése elemzésünk szempontjából nagyon fontos.
    1819. szeptember 21-én, George és Georgina Keatsnek címzett úti levelében Keats könnyedén vált az emberi kapcsolatokról ("Azok, akik együtt élnek, csendes alakító és befolyásoló hatással vannak egymásra. Kölcsönösen alakítva alakulnak") az egyén és a környezet közti kapcsolat tárgyalására ("Most gyönyörű idő van. Mindennap egy óra hosszat sétálok ebéd előtt."). És leírja a sétát: az ösvény kultúrától természetig, katedrálistól, kollégiumtól a rétig, folyóig vezet. A kölcsönös alakítás-alakuláson elmélkedés és a friss őszi levegőn tett sétájának lefestése közben így ír: "Nem tudom, hogyan tudnám elviselni a magányt és a rossz időt egyszerre." Az élet két legalapvetőbb szükséglete a társas hajlam és a meleg: a túléléshez fajunknak szociális és környezeti kapcsolatrendszerekre is szüksége van; emberi kötelékekre éppúgy, mint jó időre.
    A vers keletkezését rögzítő híres Keats-levél egy részletéből nyilvánvalóvá válik: Az őszhöz ezekről a kapcsolatrendszerekről, azon belül is az időjárásról szól. 1819. szeptember 21-én, kedden így írt J. H. Reynoldsnak:

Milyen gyönyörű most az évszak! Mily tiszta a lég! Enyhén csípős. Komolyan, tréfa nélkül, szűzies az idő. - Diána néz le az egekről. Még soha ekkora örömöt nem szereztek a learatott gabonamezők. Igen, szebbek, mint a tavasz hűvös zöldje. A tarlóból valahogy árad a meleg, mint bizonyos festményekből. Mindez annyira megragadott vasárnapi sétámon, hogy verset írtam róla. Remélem, Neked van jobb dolgod, mint hogy ámuldozz a jó időn. Volt olyan boldog korszak az életemben, mikor azt sem tudtam, milyen az idő.

A tüdővészes nem tehet mást, mint hogy ámuldozzon a jó időn. E részlet magyarázatául minden bizonnyal az 1816-1818-as évek rossz levegője szolgálhat - Byron "szűnni nem akaró, fojtogató levegője", a Tambora kitörésének utóhatása. Az egészség, írta késői leveleiben Keats, az áldások legnagyobbika, minden öröm sarokköve. Az orvosok úgy vélték, a lehető legsúlyosabb tüdővészben szenved.8 Az érzékeny tüdővel élőnek pedig a levegő minősége elsődleges fontosságú. Keatset nem kritikusai, sokkal inkább az időjárás ölte meg. Mikor azt írja, "volt olyan boldog korszak", hogy azt sem tudta, milyen az idő, nosztalgiával gondol a közvetlenül a Tambora kitörését megelőző évekre. (A vulkánkitörés tragikus módon egybeesett tüdőbetegsége romlásának kezdetével.) 1819 szép nyara és tiszta ősze a szó szoros értelmében meghosszabbították az életét.
OROSZ KATA és SZABÓ MÁTÉ fordítása