Kazinczy Gábor
SZORONGÓ LOVAK

Orsós Gábor orfű-bánosi beás festő képei előtt

Úgy háromszáz évvel ezelőtt kezdődött a beás cigányok bevándorlása a mai Magyarország és ezen belül Baranya területére. A Román Fejedelemségekből érkeztek, ahonnan magukkal hozták a ma már mind kevesebbek által beszélt archaikus román anyanyelvüket. Egyesek szerint, nevük teknővájó mesterségük alapján a román "baie" (teknő) szóból ered. Mások szerint, minthogy előbbi hazájukban rabszolgaként, tömegesen fogták őket bányamunkára, a bánya szó régi román megfelelőjéből (pl. Baia Mare - Nagybánya).
    Román területen, eredetileg és mai napig is, családnévként, mindkettő "baias" alakban létezik. Az állandósult nyomor előli, folyamatos menekülésükben kialakult nomád életforma sajátos vonásokkal gazdagította gondolkodás és viselkedésmódjukat. Vándorútjukon az ősrégi, fákon, bokrokon hagyott, titkos jelek mutatták az útirányt, ezekkel üzentek a később érkező csoportoknak... A kedvezőbb életfeltételek mellett nagy részük Magyarországon telepedett le, itt lett beássá.
    Orsós Gábor dédapja, Ioan Latu (Joán Látu, később, magyarítás következtében Létai János) 1899-ben, kb. húsz évesen érkezett, bizonyára többedmagával, egyenesen Bánosra, amely akkor még önálló falu volt (most Orfű része). A bánosi Szőlőhegy feletti első cigány kolónián, Csúcstelepen telket kapott, amiért aztán kemény robotmunkát kellett végeznie. Erdei famunkás volt és mellette használati tárgyakat faragott. Ebből tartotta el hatgyermekes családját. Egyike volt az orfűi beás kolóniák megalapítóinak. Egyik leánya leköltözött a Bános végében létesült és az eredeti tulajdonos nevét viselő Garájctelepre, amit később a hangulatosabb Fecsketelepre kereszteltek. Másik leánya részt vett a Pécsről Abaligetre vezető út orfűi elágazása fölötti kolónia létrehozásában. Fia, a későbbi Marci bácsi, a Vízfő melletti középkori romokon kialakult fennsíkra települt, úgy hatvanad magával. Másik fia is otthagyta a Csúcstelepet, hogy valamelyik új telepen alapítson családot. Az ötvenes évek elején az állam megszüntette a beás kolóniákat és lakóit igyekezett integrálni a falvak közösségébe. Utolsónak maradt az erdő sűrűjében meghúzódó vízfői telep, mely lakóinak fogyatkozásával, a vége felé már csak három putriból állt. Amikor a kis "skanzen" két kunyhójának lakói is nirvánájukba költöztek, egyedül Mari néni maradt az erdőben, tovább művelve néhány négyzetméternyi kertjét, putrija falába sározott tükreiben, arcának ráncain mérve az idő múlását. Aztán, amikor putrija leégett, kénytelen volt ő is leköltözni a faluba, ahol haláláig az önkormányzat vendégszeretetét élvezte.
    A most negyvennégy éves Orsós Gábor fiatalon, szüleivel együtt költözött be Bánosra. A pécsi agráripari szakközépiskola elvégzése után nem kapott végzettségének megfelelő munkahelyet, így közhasznú és alkalmi munkákra volt utalva. Hosszú álláskeresés után tavaly alkalmazta a Tesco áruház, az idén pedig az önkormányzat mellett alakult, szintén szezonális közhasznú munkát adó kht. Az eltelt évek során, kínkeservesen igyekezett önmagát képezni. Sziszifuszi optimizmusa sem pótolhatta a szakavatott képzés adta biztonságot, ám eddig se ideje, se szellemi energiái, se megfelelő jövedelme nem volt arra, hogy legalább szakköri képzésen részt vehessen. Márpedig sem őt, sem a többi beás festőt nem lelkesíti és nem elégíti ki a "naiv" jelző. Pejoratívnak hiszik, a tanulatlanság szinonimájának, pedig az értők ezzel csak gyermeki lelkületük és harmatos tehetségük sajátos megnyilvánulását igyekeznek jellemezni. Mégis "szerencsésnek" mondhatja magát, mert munkája nagy részét szabad ég alatt, természetközelben végzi. És mint a kínai festőnövendékek, akik állítólag tíz éven át csak figyelik a természet motívumait, és csak ezután kezdik a gyakorlati munkát, amikorra kívülről megtanulták a tájat, és emlékezetükbe vésték a legapróbb részletet is, Gábor is figyel, inkább ösztönösen, mint tudatosan. Figyel és álmodik, és járja az erdőt. Egyedül, mert erdőt egyedül kell járni. Sem csoportosan, sem kettesben, mert különben az ember másra kell figyeljen, s akkor az erdő díszletté, hangjai háttérzajjá züllenek. Olyan ez, mint a szerelem - másfajta szerelem, de titka úgyszintén csak kettejükre tartozik, az erdőre és szerelmesére. Ez eddigi élete alapmotívuma, és ez irányította életcélja keresésében.
    Végig összhangban élt a természettel, az eredendő szabadság és természetes bioritmus alakította érzelemvilágát és csiszolta, finomította érzékeit. Minderre nagy szüksége volt, hiszen kezdettől hiányzott a családi és a társadalmi támogatottság természetes törekvései eléréséhez. Végül is ösztöneire hallgatva indult el becserkészni a természetelvű festészet valóságban fellelhető motívumait, mert rájött, hogy álmain átszűrt táj-, ember- és állatélményeit képes váratlan színakkordokban feloldva, művészileg megjeleníteni.
    Mecsekrákos, vagyis Orfű faluközpontja és Bános között a távolság valamivel több mint három kilométer. Hazafelé bandukolva az esti szürkületben, sötétedésben, Gábor útja a kaleidoszkopikusan változó égbolt alatt vezet. Ilyenkor évszaktól függően, Orfű "valamelyik" ege tárulkozik ki fölötte, valamint a mecsekrákosi falurész fentről és a bánosi Szálás alulról látott, s a gyengülő világítás jótékony szűrője által összefogott képe. Orfű gazdag egekben. A közhelyes derűs, borús és sokszor vészjósoló egek mellett van barokkos, romantikus, van turneri protoimpresszionista, van hagyományos kis hollandi, van Piero della Francesca-i ufó-felhős, van dupla szivárványos, borzolt, bárányfelhős, kondenzcsíkos, szürrealista és a helyi misztráltól fényesre, tiszta égszínkékre sikált metafizikus ég... És vannak ködök. A tavakból felszálló, sűrű, az alacsony és magas dombokat eltakaró ködök, a hirtelen hőmérsékletváltozástól gőzölgő tófelületek felett alacsonyan lógó párafüggönyök, vannak a csupán a gerincen húzódó erdősávokat láttató kínai akvarell-ködök, vannak tíz órakor felszálló és egésznapos-hetes, szitáló ködök.
    Gábor szeret eget és ködöt festeni. Tájképei festésekor többnyire felfelé néz, horizontja mélyen lent van. A bánosi temető ravatalozójának éjszakai látványa nem kísértetiessége miatt érdekelte, hanem a sötét fellegek körvonalainak vakító fénye miatt. A selymes pázsitok sejtelmes koraesti sötét zöldjei fölött a meseillusztrációk mozdonyfüstjére emlékeztető kumuluszsorok vidám vonulata ragadta meg képzeletét, és a kék-zöld akkord helyes hangolása képezte alkotói problémáját motívumának puritán előhívásában. Naplemente élményét pedig az egész képfelületet betöltő vörös ég egyszerű, de intenzív hatása mentesítette a giccs veszélyétől.
    Az eleinte ipari festékes dobozok alján talált festékmaradékkal, Trabant szélvédőkre (ezeket lépten nyomon megtalálta közvetlen természeti környezetében!) és egyéb üvegfelületekre festett első képeinek egyike egy a sűrű ködbe vesző ló-alakot - szürke foltot - ábrázol, diszkréten jelzett őszi tájban. A képen vibrál a bizonytalanság, a ló alsó lábszára szürke hömpölygésben ágyazottan láthatatlan. Mivelhogy térdtől lefelé nem tudott lovat rajzolni, Gábor patakba állította a lovat. Egyelőre, a többi anatómiai részlettel sem áll sokkal jobban. Újabb lovas képén például a lófejek aránya közelebb áll a kutyafejhez, de nem is ez a lényeg, hiszen a ló-arcból és a ló-szemből árad az emberi melegség, a kedves humor és báj, de kiérződik az ősi bizalmatlanság és szorongás is. A lófejeknek külön-külön egyéniségük van, a szénrajz változatban (előtanulmányban) pedig vonalainak íze-zamata. Mind rajzának, mind festményének kompozíciója három nagy foltra épül: bal oldalt a három ló egymáshoz simuló-szoruló alakja alkot tömböt, jobb oldalt az előbbit kiegyensúlyozó, tömör virágos parcella, a felület felső kétharmadát pedig a nyomasztóan sötét égbolt uralja, melynek csak az alján világít a remény félénk fehérje. Mi ez, ha nem a festő és egyben a népcsoport, melyhez tartozik, emberi-társadalmi közérzetének látlelete? Állításomat a költő Orsós Gábor A természet nyugodt című verse is igazolja. Utolsó versszakában így vall a világgal kialakult viszonyáról, így sűríti keserűségét:
Lelkemből nem marad más,
Csak parányi szikra.
Visszahull majd rád
te konok, fakó világ.
    Empátiája persze sorstársai arcképén jelentkezik erőteljesen. Első Mari nénije a nehéz, mégis derűsen leélt életet sűríti az arc barázdái közé, hunyorgó szemének elkeskenyülő nyílásába pedig a gyötrelmeken felülkerekedő humort és életszeretetet. Második Mari néni-portréján, többek között a felgyűlt tapasztalatok nyomán, még közelebb kerül motívuma természetéhez: a derű immár szétömlik arcán, a magas kor bölcsessége és nyugalma uralja a képet. És bár az emberi alak hiányzik a képről, ugyanez az emberi melegség árad Mari néni erdei kunyhójának látványából is, az aranyló zöldek és okkerek, az érzékeny rózsaszínek, a meszelt fal vidám fehérje, az erdő életerőt sugalló színeiből.
    Egyszer gyerekkorában puszta kézzel fogott meg egy a fatörzsön önfeledten kopácsoló fakopácsot. A csínyt minden bizonnyal etológiai tanulmány előzte meg. Festői motívum-szerző útjain hasonlóképpen jár el: a kiválasztott, "illékony", napszak- és hangulatfüggő látványt előbb becserkészi, majd, ha sikerült elég adatot memóriájában elraktározni, érzelmei által vezérelve, előhívja emlékezetéből. Időnként feltör belőle a tanulmánykészítés szükségessége, a tudatosság igénye, az ösztönein felülkerekedés rangot jelentő imperatívusza. Ilyenkor "alászáll a fellegekből", és szemügyre vesz egy napraforgót, egy vadkacsát, vagy egy almacsutkát.
    Orsós Gábor megtalálta hivatását. Ha a társadalom nem kényezteti, nem támogatja, az alkotás lassan életformájává válik, és segíti kiemelkedni az élet szorongásokkal, kétségekkel teli, színtelen prózai régiójából.