Szentgyörgyi Zsolt
A RÓKA NEVE NAPJA

A magamfajta magányos embereknek általában nincs se rokonuk, se komornyikjuk, így senki sem akadályozhatja meg, hogy csendes, visszavonult életet éljenek az öregkor fogságában, megosztva idejüket a szék meg az ágy között, és ha olykor mégis bizonyos változtatásokat kell eszközölniük napirendjük megszokott menetében, először megpróbálnak kibúvót keresni. Így amikor reggel kinyitottam a szemem és eszembe jutott, hogy aznap van a róka nevenapja, rögtön tudtam, hogy rossz közérzetem oka éppen a névnap tényében keresendő. Nem mintha neheztelnék a rókára, vagy olyan hibákra lehetne találni jellemében, amelyek kellemetlenné teszik a társaságát. Távolról sem ez volt a helyzet, ám ha valaki vendéget akar fogadni, akkor akár akar vendéget fogadni, akár nem, hirtelen rengeteg tennivalója akad.
    Először is ott van az ajándék kérdése, ami gyakran még akkor is napokig tartó fejtörést okoz, ha némileg önkényesen, kizárólag a kesztyűre és az esernyőre fordítom figyelmemet. Az egyik éppúgy megfelelőnek tűnik, mint a másik, ugyanakkor mindkettőnek van valami hátránya is, mely gondos vizsgálat hatására egyre inkább felfedi magát, és sorra meghazudtolja az előbbi előnyöket. Lehet, hogy végül éppen a mellette szóló érvek ellenére döntöttem az esernyő mellett, az ellene szóló ellenérvek miatt, amelyek kevésbé látszottak megalapozottnak, mint a kesztyű esetében.
    Hasonló alkalmakkor már többször megfordultam abban az áruházban, ahol az esernyőket árulják. Nem is igazán áruház volt az, inkább kisebbfajta, alacsony terem, ahol a régi nagykabátok, bőröndök és utazótáskák éppúgy megtalálhatóak, mint az edények vagy a kerékpárok. A széles áruválaszték ellenére a helységbe tévedő vásárlók első benyomásai többnyire mégsem feleltek meg az előzetes várakozásoknak. Úgy látszott, a hosszú mozdulatlanság alatt a tárgyakban annyira felgyűlt a gravitáció, hogy leendő tulajdonosaik semmi hasznukat nem vehetik majd, mivel óhatatlanul odaragadnak mindenhez, amihez hozzáérnek. A vásárlók kétkedő és csalódott tekintetének hatására a kereskedő kötelességének érezte, hogy megpróbálja ellensúlyozni a kedvezőtlen benyomásokat. Időről-időre a kezébe vette valamelyik terméket és szemmagasságba emelte, mintha elő akarná húzni abból a pontosan illeszkedő tokból, amelyet a tárgy felszínét borító vékony porréteg alkotott. Óvatosan megrázta és rövid ideig a fény felé tartotta a kényes, magatehetetlen árucikket, hogy ezáltal jobb színben tüntesse fel az érdeklődők előtt. Rendkívül szolgálatkész volt, és mihelyt tudomására hoztam, hogy milyen célból kerestem fel szaküzletét, megértő fejbólintással hagyta jóvá kívánságomat, majd az óramutató járásával ellentétes irányban elindult arrafelé, ahol az esernyőket tartották.
    Az árukészlet csakugyan többféle, változatos nagyságú esernyőt tartalmazott, ám a rossz fényviszonyok miatt mindegyik némileg rövidebbnek és némileg vastagabbnak tűnt valóságos méreténél, ezzel is megnehezítve a választást. Mindent összevetve szokatlanul nagyra nőtt, összecsukott varjakra emlékeztettek, és a kereskedő fáradságot nem kímélve némelyiket készségesen szétnyitotta, hogy érthetőbben elmagyarázhassa használatát. "Ha ezt az apró gombot megnyomja - hangsúlyozta -, ön élete végéig szárazságban élhet."
    Jelentős szakértelemről árulkodó beszédben tárta elém az efféle szerkezetek nélkülözhetetlen áldásait, és végül választásommal elégedetten a pulthoz lépett, hogy átlátszó fóliába csomagolja a rókának szánt ajándékomat. Nekem sem volt okom panaszra, hiszen bosszantó lett volna, ha feleslegesen teszem meg a hosszú utat, ami otthonomat az üzlethelységtől elválasztotta. Ehhez ugyanis kalapot és kabátot kellett vennem, elhagynom lakásom belsejének megszokott vidékét, sőt még a közvetlen környéket is, amely ingatlanomat minden irányból körülveszi. Valahányszor útnak indulok, máris kissé sántikálni kezdek, mintha a lábamba költözne a honvágy, így számomra minden utca egy harisnya-alakú, távoli ország, amin nagy nehézségek árán haladok keresztül.
    Miközben a járókelők egy része sietve haladt az egyik irányban, mások, éppen ellenkezőleg, már visszafelé jöttek. Én magam sem vesztegettem az időt, mivel félő volt, hogy az áruház bezárja kapuit, mielőtt odaérek, és a hosszú szolgálattól fáradt kereskedő aznap már nem fogad több látogatót. Számos okom volt arra is, hogy lehetőleg minél hamarabb hazaérjek, ezért tovább folytattam utamat, és miközben egyre messzebb kerültem otthonomtól, addig haladtam az áruház felé, míg végül megduplázva a távolságot, megint ott álltam lakásom kijárata előtt, ami egyben bejáratként is szolgált, és a kulcsokat próbálgattam a zárban, hogy bejuthassak.
    Szerencsére a vacsoráról részben már korábban intézkedtem. Némi utánajárással sikerült szereznem egy tyúkhoz hasonló állatot, toll, pikkely és körmök nélkül, amelyet nemrég küldtek át a halottak sorába, hogy lényével egy vacsorát gazdagíthasson. Így, amikor az alkonyat vakságot terjesztve halványítani kezdte a tárgyakat és a tárgyak körvonalát, késedelem nélkül hozzáláttam a feldaraboláshoz. Mialatt a lélek, távol a világtól, egy megközelíthetetlen fedezék oltalmában lábadozott és jól megérdemelt pihenését töltötte, a testet kiterítettem a konyhaasztalon. A vendégszeretet törvényei arra a lassú és hálátlan munkára ítéltek, hogy szemmérték alapján elkülönítsem egymástól a test precízen összenőtt darabjait, különválasszam a sima és borostás részeket, az elejét és a hátulját. Tevékenységem eredményeként a hideg, levágott szárny olyanná vált, mint egy háromszögletű fedél, vagy egy avarban élő kétéltű megfagyott oldalsó uszonya. A derék és a comb közepe egymás mellett hevert, majd az egészet egy fazék vízbe téve melegíteni kezdtem. Szünet nélkül kavargattam az edény tartalmát, és ízlés szerint hol beletettem, hol kivettem belőle valamit.
    Nem voltak kétségeim, hogy leendő vendégem, a róka, szintén felfigyelt az alkonyattal járó elkerülhetetlen változásokra, és bizonytalan egzisztenciáját ideiglenesen a háta mögött hagyva, felkerekedett a maga erdejéből, hogy élvezze vendégszeretetemet. Bizonyára örömére szolgált, hogy kicsit kimozdulhatott a fák közül, hiszen egész életében szívből megvetette a kártékony vadászok társaságát. Szinte láttam magam előtt, ahogy vörös színű ünneplőruhában, sapka nélkül, egyre közeledett, és ravaszul mindig a saját, gyorsan illanó nyomaiba lépve átszelte a félálomban lévő, egyre feketébb vidéket. Mindössze idő kérdése volt, hogy fajtájára jellemző szilárd, fekete körmével kaparászni kezdjen az ajtómon, így hozva tudomásomra szavak nélkül, hogy megérkezett és szeretne bejönni.