←Vissza

 
 
 
 
 
 

Ács József
A NYITOTT TÁRSADALOM MINT HUZATOS GANG
(részlet)

Vak öregasszony mondja.
- Magunkra maradtunk: jószerével már csak a testünk a miénk. Szent a fiatalkor, amikor a zsigerek ujjonganak, de megalázó és szégyenletes a megöregedés, mikor semmit nem értünk abból, ami körülvesz. Bár fiainkkal-lányainkkal még szót értünk, ha látogatóba jönnek, egyre kedvetlenebbül hallgatjuk őket. Közeleg az idő, mikor a világ a lakásunk ajtajánál nem elkezdődik, hanem véget ér.

    Ha a francia köztársaság jelképe a fél keblét elibénk táró, erőtől duzzadó Marianne, nekünk, Köztes-Európának, megteszi ez a közértbe tapogatózó öregasszony, ez a Delacroix ecsetjére méltó allegorikus nőalak is.

Rossz álom 1990-ből. - Kiengednek a börtönből, ahová évtizedekkel azelőtt ártatlanul csuktak: ott jóllehet, szűkös volt az ellátás, de biztos - most, hogy rehabilitáltak, állsz utcára lökve a jeges esőben, markodban a pénzzel, amit rabként kerestél és rájössz, fogalmad sincs, hogy a kinti világ, ahová mindenki vágyott, miképpen működik. Izgatottan téblábolsz: minden elgondolásod kétséges, sőt nevetséges, nincsen archimédeszi pont, hacsak az nem, hogy egyre jobban fázol. Vállon veregetnek: hallottuk, hogy szabadult, gratulálunk. Állsz a lebontott ház keramitkockás körfolyosóján, esőben-szélben: rendben, versenyezzünk. Lehajolsz, eldobott újság lucskában lapozol, hogy megtudd, mik a szabályok, de ott egyre csak a sztárok életéről olvasol. Csillog a vizes aszfalt, sehol egy ember. Életnek semmi jele.

A nyitott társadalom olyan, mint egy huzatos gang, régen megállt benne a sülthal-, kolbász- és káposztaszag, de most, hogy a tűzfalat lebontották, leginkább csak cúg van: keresztül-kasul jár a szél.
    Az, hogy tartunk valamerre, végül is egyszerű érzékcsalódás: menetszélnek hisszük a huzatot.

A törmelék alaktanához. - Csupa máshova illő szerep, kölcsönzött vagy idejétmúlt életfelfogás. De vajon ki vádolhatná a nyugdíj felé közeledőket, akik észrevették ugyan, hogy kifordult alóluk a régi világ, ám az újjal már azért sem tudnak mit kezdeni, mert számukra semmit sem kínál, legfeljebb megtűri őket? Naivitásuk, morális dörgedelmeik, régimódi, kicsinyes rövidlátásuk éppúgy nem illik sehová, mint azoknak a kiszőkített luxusnőknek az affektált hanghordozása, akik színes női magazinok hasábjairól szívtak fel egy kifőzött világszemléletet és életük a műköröm-szalon körül forog. A korallfehér ballonkabátban rózsafüzért imádkozó nénikék, az ismeretterjesztő előadáson kiművelődött, térítő sumerológus lakatosok, az aluljárók neonfényében öltönyben-nyakkendőben aggregátról hallelujázó fiatalok, a hóban-fagyban furulyákat árusító kézműves piacozók, a számítógép-monitor előtt égő szemmel nyolcórázó, életet máskorra halasztó tinédzserek, a kátyúktól lyuggatott közutakon Jaguárral száguldozó frissmilliárdosok, az ötszáz szavas szókincssel napkeltétől alkonyatig disznóval-tehénnel-lóval, mezei munkával elbabráló, kihalófélben lévő földművesek, akik bármit termelnek, mindenre ráfizetnek, az ötvenévesen elbocsátott vállalati adminisztrátorok, akik fogcsikorgatva alakítják a biztosítási ügynök szerepét, de elbuknak benne, a bölcsészkar sápadt és tétova kordzakós örökdiákjai, a szükség esetén akár kétszázötven kilót is fekvenyomó testépítők, akik roppant erejüket villamosfogantyúba kapaszkodásnál egyébre nemigen használhatják, a hasbeszélőgépként üzemelő termékforgalmazók és a szociális segélyből csirkefarhátat főző leszázalékolt takarítónők mind ugyanabban a társadalomban élnek, s ebben nemcsak az a szívszorító, hogy alig értenek szót egymással, hanem az is, hogy egyikük körül sincs ott az a világ, melybe viselkedésük beleillene. Nevetségesnek látják ugyan a másik életvitelét, ám mégsem nevethetnek felszabadultan, mert aki messzebb merészkedik, mint ameddig saját köre terjed, semmi többet nem állapíthat meg, nyugtalanul vagy elkeseredetten, mint hogy "ezek már nem olyanok, mint én" - innen az egyébként aggasztó emésztési zavarokkal küszködő kor csillapíthatatlan étvágya a maró humorra, a paródiára.
    A kérdésre, hogy e zárványok helyett akkor hol tombol a korszellem, vagy azt mondjuk, hogy mintegy az emberek életén kívül, közöttük, ahogy egy huzatos gangon csap végig a szél, füstöt-szemetet sodorva magával, vagy azt, hogy a korszellemet legfeljebb azok képviselik, akik kellő hasznot húznak belőle: tévésztárok, álbrókerek, politikusok, megabankárok, akiknek bevételéből aztán e kor követelményeinek buzgó és szakszerű propagálására is futja. Bármelyik felfogást választjuk is, azt kell mondanunk, hogy az emberek tömegei mindenütt élnek, csak épp a korszellemben nem, mely legfeljebb füstként lengi körbe őket. Aki mégis a korszellem jó tanácsaiból próbálna házi használatra lepárolni magának valamiféle életfilozófiát, arra jutna, hogy a széltében-hosszában terjesztett varázsrecept: humbug. Még csak nem is Frankensteineket teremt, hanem: semmit. A misztikus körfolyamat végeredményeképpen alapanyagainkat kapjuk vissza, csak éppen vasmozsárban ízzé-porrá törve, összekeverve.

CHOICE

Credit Suisse Masterclass for Photojournalists from Central and Eastern Europe