Tényfékező
Madarász Levente
CSÉSZÉNYI

Holnap hajnalban meg fogok halni. Most pontosan 7 óra 15 perc. Lássuk csak: este hét óra tizenötig 12 óra, éjfélig még 5, aztán, mondjuk..., képtelen vagyok kiszámolni. 3-ig biztos, hogy nem jönnek, az összesen kb. 20 óra. Ebből, míg ezt kiszámoltam, már letelt 1 perc. Húsz óra, sok ez, kevés? Nem tudom eldönteni. Mihez képest sok, mihez kevés? E pillanatban soknak tűnik.
Holnap-reggel-meg-fogok-halni. Ízlelgetem a szavakat, méricskélem, de nem érzek semmit. Súlytalanok, jelentésüket csak akkor tudnám felfogni, ha túlélném saját halálomat. Persze, átfut agyamon mindaz, amit a halálról tudok, csontig koptatott szavak, melyeket általában oly gyorsan hajlamos elfelejteni az ember: koporsó, kukacok, bűz, sír, foszló hús stb. Szavak, és újra szavak, minek a metaforái? Azért az elég konkrétum, hogy meghalsz, nem? Elég bizonyosság. Elbizonytalanodom. Most sem tudom meghazudtolni önmagam. Hagyjuk a hülye, hamleti attitűdöket, a bomló húsnál nincsen nagyobb bizonyosság. Erre játszom egyet, natürlich.
    Az őröm azt mondja, minden szavamat lejegyzik, elemzik. Ezt nem értem. Egyrészt nem világos, hogyan teszik, hiszen közvetlen közelemben sosincs senki, másrészt nem látom át, mi elemeznivalót lelnek bennük. Lényegtelen, hiszen mindenki szavai mögött ott lapul, amit keresnek. Az őröm azt is mondja, hogy minden egyes jóslatom bevált, azért, és hogy ez veszélyes. Az őröm sokat beszél, ezek szerint őt nem hallgatja le senki. Csészényinek nevez, mert azt mondja, valamikor volt itt egy magyar, akit így hívtak. Rájöttem, hogy Széchenyire gondol, csak hibásan mondja. Azt állítja, hogy az utolsó időkben ő is sokat játszott. Ezen már akkor is elgondolkodtam, amikor először mondta: "az utolsó időkben sokat játszott". Mily tartalmakkal lehet terhes egyetlen mondat is! Hát persze. Komolyan már csak azt lehet művelni, én is azt teszem. Az ártatlanságot csak így lehet őrizni, ha van. Ha még volna. Amúgy, mindaz, ami a játékon túl van, érdektelen, és ártalmas. Ezért az őrömmel is csak úgy beszélgetek, mintha játszanánk. Most ő mond valamit, ő lép, aztán én mondok valamit, vagyis én lépek. Átdobáljuk a szavakat egymás kerítésén, de hogy a másik kertjében mi van, nem tudjuk, és ez így van jól.
    Holnap reggel meg fogok halni! Hiába mondogatom, kiveszett a legsúlyosabb tartalmú mondatokból is a jelentés. Talán ez az egyetlen, amelynek tudata savként marja be magát a szívembe, talán ez az egyetlen ige, amelynek nincs múlt ideje. Emlékszem, még amikor kint voltam, kinti életemet éltem, egy napon sétálni mentem. Mindennap sétáltam abban az időben, évszaktól, elfoglaltságtól függetlenül, s ha a városszéli erdőkig nem volt időm elgyalogolni, akkor a tömbházak közötti keskeny utcákat jártam be. Ismertem minden környékbeli lakót, sötét zugot, járdarepedést, otthonosan mozogtam abban a kőrengetegben is. Szóval sétálni indultam, amikor furcsa dolog történt velem. A K. utca végéhez érve betértem az S. utcába. Rögtön feltűnt, hogy teljesen kihalt a környék. Az épületek szögletei élesebbek lettek a felszálló ködben, csak a homályos ablakszemek pislogtak rám vaksin a déli napsütésben. Sehol egy lélek. Az utca közepén hatalmas szénásszekér állt, előtte vén, fehér gebe befogva. Hátán olajfoltos barna pokróc, omlott alóla a pára. A szerencsétlen jószág inaszakadtából próbálta húzni hatalmas terhét, mintha gazdája szöges ostorral csapkodta volna, pedig sehol körülötte senki. Lám, lehet ily erőfeszítést kifejteni, mintha folyton korbáccsal csapkodnának! Erre gondoltam. A jegeces aszfalton meg-megcsúszott szegény állat, s ilyenkor vérző térde hangosan koppant a fagyott kövön. Beburkolóztam kabátomba, és felgyorsítottam lépteimet, míg elértem az utca végéig, ahol szinte futva tértem rá a H. sétányra, de a dolog sehogy sem hagyott nyugodni, sőt kimondottan zaklatott állapotba kerültem. Újabb és újabb képeket hívott elő képzeletem negatívja a látottakról, már-már kéjesen örültem, hogy hányféle variációját vagyok képes látni, végiggondolni, szavakba önteni egyazon látványnak, amikor hirtelen szoborrá dermedtem a felismeréstől. Hát ez az! Éppen erről van szó! Lélekszakadva rohantam vissza a sétányon, tértem be az S. utcába. Az utca másik végén a szekér mozdulatlannak tűnt. Futottam, ahogy csak tudtam, romlott szívem mélyén azt remélve, hogy... Késő volt. Ott feküdt a betonon a még gőzölgő állat, de már elhagyta a lélek. Bömbölve estem térdre, átöleltem szürkésfehér habtól, és vértől csöpögő nyakát, tudtam, valamit mindörökre elvétettem. Mesélik, ott találtak órák múlva is, és hiába szóltak hozzám, sírtam vigasztalhatatlanul. Azóta játszom.
    Meg fogok halni holnap reggel? Elég hihetetlennek tűnik, talán el sem jönnek. Idegen tőlem ez a most érzett nagy ragaszkodás: szobám nyirkos téglafalához, a priccshez, a mosdótálhoz, kopottas ruháimhoz, a sakkfigurákhoz, nyári játékaimhoz a szabadban, fogva tartóimhoz, tekintetem szabadságához, ahhoz, hogy bármikor kinézhettem a parányi ablakon a messzeségbe. Ó, azok a szabadulási kísérletek! Így kellene mindig élni, állandó fenyegetettségben, mert, állítom, sosem tudni, mi a legfelbecsülhetetlenebb ajándék!
    Holnap reggel értem jönnek. Mi lesz velem, nem tudom. Az őröm azt mondja, túl sokat gondolkodom, de ezzel nem értek egyet, hiszen azóta egyre kevesebbet töröm az agyam bármin, s egyre kevesebb dolgot akarok. Igaz, a játék mellett, a játékkal párhuzamosan néha elkalandozok, de állítólag azt is megtudják valahonnan, mire gondolok, úgyhogy ezzel se foglalkozom már, lesz, ami lesz. Pedig nincsenek titkaim, bármikor szívesen elbeszélgetnék bárkivel annak ellenére, hogy senki sincs rajtam kívül az intézetben, csak a toronyban látszik néha valami mozgás. Az őröm szerint az is baj, hogy folyamatosan mosolygok, kivéve, amikor játszom, de én ezzel sem törődöm. Egyszerűen képtelenség kitalálni, mi a helyes, mi nem, annyit beszél ez a nyomorult ember, s ha tudnám, akkor sem érdekelne, tehát teljesen mindegy. Olybá tűnik nem az számít, mire gondolok, mire nem. Gondolkodni úgyis csak az gondolkodik, aki a toronyból gondolkodni látszik.