Poszler György
SEBEK - GYÓGYÍTATLANOK
VAGY GYÓGYÍTHATATLANOK
Tóth Imre ... és (Pap Károly?)
(részlet)

Olvasom Tóth Imre két könyvét. Várdy Péternek adott életinterjúját: Az életben van, amit az ember nem tesz... és tesz. Meg szenvedélyes-költői nagyesszéjét: Zsidónak lenni Auschwitz után. Megrendítő olvasmány. El is szomorít. Mert a megoldatlanság vagy megoldhatatlanság érzését kelti. A tehetetlenségét. Annyi minden átélt és megértett vagy megérteni vélt sokk után. Sokkról van szó. Amiből sohasem lett vagy sohasem lehet (?) katarzis. Gondolatokat, sőt, emlékeket ébreszt. Olykor kiegészítésre vagy ellentmondásra is ingerel. Nem hagy nyugodni. Ez pedig - már önmagában is - minőséget jelez. Tudom: benne sok minden megválaszolandó. De sejtem: benne sok minden megválaszolhatatlan. Ott van már maga a kiindulópont. A zsidóság tudata. A legönellenőrzőbb, legönkínzóbb formájában. Ahogy vizsgálja az embereket. Vajon tudja-e? Vajon észreveszi-e? Így mindenütt. Szatmáron, Bukarestben, Németországban, Amerikában. Talán csak két időbeli-helybeli ponton oldódik a feszültség. Fiatalként az illegális kommunista mozgalomban. És felnőttként olykori izraeli látogatáskor. Persze mindig éreztem, hogy létezhet valami ilyesmi. De reménykedtem is, hogy tévedek. Most válik evidenciává. Amikor ilyen egyértelműen, nem könnyedén, de természetesen valaki kimondja. Így megfellebbezhetetlen. És mindjárt a könyv elején. Mintha ebből következne annyi minden.


A két város

Ez a két város, a két Kolozsvár, az övé meg az enyém, a megdöbbenés vagy megrendülés kiindulópontja. Hogy ott vagyunk egy időben. Gyanítom, olykor színhely szerint is egészen közel. Igaz, sok a különbség. Már csak életkorban is. Tíz évvel idősebb nálam. Vegyünk egy neuralgikus pontot. ?40 kora őszét. A második bécsi döntés után. Ama bizonyos Horthy-bevonulást Kolozsvárra. Hogyne emlékeznék! Ott vagyunk mindketten. Ő érettségi után, tizenkilenc évesen. Én elemi közben, kilencévesen. Ő tiltakozik - én lelkesedem. Röpcédulákat szorongat a kezében. Jelszavakat mormolok a szájszögletemben. Röpcédulái az illegális mozgalomból valók. Jelszavaim a katolikus elemiből valók. Az egész bevonulás hatalmas szcéna. Hogy nem lát benne fényeket, csak árnyakat? Ő magyarázhatná. Magyarázza is. Egész könyvében és egész életével. Hogy nem látok benne árnyakat, csak fényeket? Én magyarázhatnám. De nem az én vallomás értékű életinterjúmról van szó. Egy pillanat erejéig mégis teszem. Ám inkább csak példálódzom. Nos, valóban nem láttam árnyakat, csak fényeket. De nem voltam harmincnyolc éves európaian művelt író, mint Márai Sándor. Aki árnyakat nem, csak fényeket látott. Amikor a kormányzó ?38-ban (első bécsi döntés!) bevonult szülővárosába, Kassára. És nem voltam harmincöt éves európaian művelt író, mint Cs. Szabó László. Aki árnyakat nem, csak fényeket látott. Amikor a kormányzó ?40-ben (második bécsi döntés!) bevonult majdnem-szülővárosába, Kolozsvárra. Mindez nem voltam. Csak kilencéves kolozsvári elemista. Így csak fényeket láttam, árnyakat nem. Hogy van ez? Ott, egyszerre, ennyire másként? Meditáció ez. Nem magyarázat. Nincsenek konklúziói, csak dilemmái. Többre nem is vállalkozhatnék.
    Már ottlétünk a városban is egészen más. Annyira, hogy két várossal is felér. Csak néhány evidens ütközőpontot. Én legfeljebb sétáltam a Mátyás király szülőháza előtt. Ha valamiért mentem az Óvárba. Őt vallatták a szülőház emeleti nagytermében a titkosrendőrség emberei. Én kisgyerekként játszottam a Sétatéren. Fadarabkákat csónakként vagy úszóként versenyeztettem a nagyallé mesterséges patakjaiban. Vagy tavasszal csónakáztam, télen korcsolyáztam a tavon. Ő illegális találkozón volt a Sétatéren. Rá is lőttek. Le is tartóztatták. Előtte - futva - menekülni próbált. Ha jól értem a leírását: balra futott a Fadrusz utca vagy a Bem utca felé. Ott érhette el a Malomárok valamelyik kishídját. Nem mondja az utcaneveket. De ha balra futott a Malomárok hídja felé, csak erre lehetett. Megállok egy pillanatra. Nem a Malomárok hídján, hanem a számítógépem előtt. Fadrusz utca és Bem utca. Meg a "játékfolyó", a Malomárok "játékhídjai". No, persze. Csakhogy én a városi strand vagy az egyetemi sportpark felé biciklizgettem a Fadrusz és a Bem utcán, a Malomárok hídjain keresztül. Hogy ott fegyverrel üldöztek menekülőket? Nem vagyok, nem lehetek boldog ettől. Már a vészkorszak előtt is? Úristen! Mi lesz a nosztalgiáimmal? Folytassam? Sajnos, folytatnom kell. Hogy hol volt a börtön, ahova politikai elítéltként bezárták, nem tudom. De a katonai kórházra, ahol sebesült rabként őrizték, emlékezni vélek. Igen, de amíg börtönben volt, a strandra jártam? A kórház közelében a színházba mentem? Valahogy így lehetett. Csak elképzelni is, legalábbis "nyugtalanító".
    Ez, bizony, két város. Saját látószögemből sok mindent nem láttam. Tehát nem emlékszem. Nem is emlékezhetem. Megérteni pedig régóta igyekszem. Saját látószögéből sok mindent nem látott. Tehát nem emlékszik. Nem is emlékezhet. Megérteni pedig régóta igyekszik. Meg - nyilván - vannak dolgok, amikre nem pontosan emlékszik. Meg - nyilván - vannak dolgok, amikre nem pontosan emlékszem. Csak két dolgot. Egy lényegeset és egy lényegtelent. A lényeges ránk lehet jellemző - akkori mellékszereplőkre. A lényegtelen rájuk lehet jellemző - akkori főszereplőkre.
    Először a lényegesről. Úgy emlékezik, a Sétatéren valamivel idősebb társával találkozott. Kapcsolatával az illegalitásban. Kedves, derűs, okos fiatalembernek látta. Nos, vele én is találkoztam. Nem Kolozsváron, hanem Budapesten. Nem akkor, de ötven évvel később. Nem illegálisan, ám legálisan. Nem kedves volt, inkább nem kedves. Nem derűs volt, inkább komor. És
- persze - nem fiatal ember volt, inkább öreg ember. És hiába kerülgetem, le kell írnom: végképpen nem tűnt okosnak. Lehet, csak az idő változtatta meg. Lehet, csak a helyzet változtatta meg. Ami - mármint az idő és a helyzet - fiatal mozgalmárból öreg kádert csinált. De az is lehet, hogy ő emlékezik rosszul. Hogy az illegalitás romantikája a társakat is megemelte. Körülvette őket a lehetséges világmegváltás aranyos-rózsaszín aurájával.
    Másodszor a lényegtelenről. Emlékszik, ahogy a kormányzó fehér lován oda léptetett a Főtér északi oldalára rögtönzött dísztribünhöz. Nos, az északi oldal és a rögtönzött dísztribün pontos. A fehér ló és a léptetés nem. Ott voltam. No, nem a dísztribünön, csak az utcán. Nem legendás-mesés fehér lovon jött, hanem legendátlan-prózai fekete Mercedesen. Képet is láttam később róla. A miniszterelnök fogadja a dísztribünnél a kormányzót. Telekin díszmagyar. Horthyn egyenruha. Az a bizonyos ellentengernagyi egyenruha. De fehér ló sehol. Nagyváradon, Szatmáron, Marosvásárhelyen volt. Kolozsváron nem. Ugyanis "biztonsági őre", a nagyon rossz emlékű Hain Péter figyelmeztette. A környéken igen sok a román. Nem szavatolhatja a biztonságát. Ezért lett a fehér lóból fekete Mercedes. Nem ült fel a fehér lóra. De Hain Péterre nagyon megharagudott. Igaz, még csak négy évig tartott az egész. Utána már Horthynak fölösleges volt, hogy Hain Péterre haragudjon. Hain Péternek mindegy volt, hogy Horthy haragszik-e rá.
    Ám - persze - lehet, mindkettőben én tévedek. Az egykori mozgalmár tényleg olyan volt, amilyennek ő látta korábban. Nem olyan, amilyennek én láttam későbben. Meg mégis volt fehér ló. És nem volt fekete Mercedes. Mindez csak az illúziók vagy legendák okán érdekes. Hogy mennyire van még szükségünk. Hogy megőrizzük magunkat. Vagy mennyire nincs szükségünk. Hogy megtaláljuk magunkat.
    Hogy ennyi különbség, bizonytalanság, hibalehetőség mellett nem meditálhatunk - csak így távolból - ugyanarról? Dehogynem! Ő a sétatéri letartóztatás óta sok mindenen ment keresztül. És közben nagy tudóssá lett. Én a sétatéri biciklizés óta sok mindenen mentem keresztül. És közben idős emberré lettem. Éppen ezért emlékeket, rosszakat-jókat, eszméket igaztalanokat-igazakat bízvást cserélhetünk.

Sérelmek - feloldatlanok vagy feloldhatatlanok

A könyv - főképpen az életinterjú - tele van sérelmekkel. A nagy, közösségi sérelem "kis?" egyéni változataival. A sérelmek pedig - a nagy közösségiek és "kis", egyéni változataik - nagyon régiek. A diaszpórával - vagy még korábban? - kezdődtek. Maradjunk csak a hazai változatoknál. Jött ugyan az emancipáció - két lépcsőben. A szabadságharc végén és a kiegyezés után. Jött ugyan a recepció - egy lépcsőben. A századforduló közelében. Vagyis a zsidó személy teljes állampolgári egyenjogúsítása. Vagyis a zsidó vallás teljes törvényi egyenjogúsítása. Igen... csakhogy. Csakhogy régóta tudjuk: mindez nem hozott tényleges és főképpen nem végleges megoldást. Jogilag egyenlősített - erkölcsileg nem. Adminisztratíve felszabadított, pszichológiailag nem. A megkülönböztetéseket és a korlátozásokat megszüntette. Az előítéleteket és a beidegződéseket nem szüntette meg. Nem is tehette. Ezek a tudat mélyén voltak, talán ama bizonyos tudattalanban. A reflexekben voltak, ama bizonyos spontán reakciókban. A szituáció ambivalenciája végig megmaradt. A jogi egyenlősítés, erkölcsi fenntartás kettőssége. Az adminisztratív felszabadítás, pszichológiai megkülönböztetés ellentéte. Az okok távoliak. Lehet, homályosak is. Az okozatok közeliek. Bizonyára világosak is. Például ott van a legegyértelműbben Tiszaeszlár. Vérvádper a XIX. század utolsó negyedében. Negatív világszenzáció. Furcsa árnyat vet a nem régi emancipációra. Erkölcsi előítéletek robbannak benne a jogi megszüntetésekkel szemben. Pszichológiai mélyrétegek az adminisztratív felszabadítással szemben. A tudattalan spontán reakciói a tudat racionális posztulátumaival szemben. És baljós jelzést ad a nem távoli regresszióról. Ami ?19-ben kezdődik és ?44-ben végződik (?). Eötvös Károly - tudjuk - győz. De Istóczy Győző, Ónody Géza, Egan Ede - tudjuk - megmarad. És amott nekünk - a Partiumban és Erdélyben - közelebbről, tudjuk: jön Bartha Miklós furcsa szerepe is. Soroljam tovább? Hogy a háború alatt a Huszadik Század már körkérdést szervez a zsidókérdésről. A válaszok itt nem értelmezhetők. De a tény egyértelmű. A "második reformkor" reprezentatív folyóirata tudja vagy elismeri: létezik ilyen másoktól elkülöníthető, külön kezelhető társadalmi dilemma.