Horgas Béla
RETARD

Hajnali öt körül ahogy kinéztem az ablakon dermedt szürkület dőlt be köd hó jeges mozdulatlan massza mélyei még az éjszakai feketébe fagyva s benne retardált látomás a tegnapi délelőtt deszkáin.
    A vámhatóság hivatalában állok egy szociológiai értelemben társ-folyóirat titkárnőjével hajdani költőbarátunk feleségével a sorban az állami támogatáshoz szükséges igazolásra várva. Két évtizede nem láttuk egymást.
    A hirtelen megesett jelenetben nyersen sután érzelgős-üres szókonfekciókba bújva kongva kilógva süketen a múlt és jelen megannyi roncs darabkája zuhog nevek és számok istenem mintha ugyanazon világ részesei lennénk és a pénz-hatalommal ugyanúgy állnánk szemben mint a hatvanas és hetvenes még a nyolcvanas években is az állampárttal képzeld súgja hozzám hajolva hétmilliót kapott G. végkielégítésül de a kultúrára ugye nem adnak pénzt ezek ti mennyit kaptatok a lapra.
    Homály ereszkedik rám bután kinyögöm háromszor kevesebbet mint ti mert mi mást mondhatnék s hogy ez ocsmány igazságtalanság.
    Óóó húzza ferdére a száját óóó. Tudod hogy nincs igazság.
    Óóó próbálom utánozni a korrupciót ugye nem véled filozófiának.
    Néz és nem hallja nem érti nem tudja nem is akarja - hogy mit gondolok azzal végképp nem gondol csak néz a fülem mögé s a hivatalban kiterülő rónát egy pillanatra csend födé el vastag szófödéllel ő meg áll és ösztönösen negligál majd válasz helyett azt panaszolja hogy a hetvenöt éves S. március óta "neurotikus alapon" beteg így mindent neki kell intéznie ugye de nyugdíjba megy már utódját éppen most tanítja be hehe.
    Hajnali öt körül ahogy a dermedt szürkületbe bámulok a hehegés és az ugye hátán nevek számok törnek rám és hiába védekezem valahogy az egész sor átrendeződik a vámhivatalban hajdani társaim állnak mellettem élők és holtak. A hetvenöt éves S. tizenöt évvel ezelőtti arcát látom hangját hallom a többiekét is - csak arcokat és hangokat semmi jelentést és hiába tudom hogy ma már nem gondolnak semmit arról hogy én mit gondolok és én is hiába erőlködnék nincs kapaszkodóm a reprezentációba fúlt kattogásában hogyan is volna akkor meg mit akarok.
    Tárgyilagosan próbálom mérlegelni fáj-e még ma is szétszakadásunk s ha nem akkor miért vannak itt a hajdaniak milyen buzgón állnak sorba kényszeres képzelgésem szürkületében.
    Ha megírnám ringatom magam ugyan remélhetném-e hogy a vers retard tablettájával késleltethetem teljes kihullásukat. Önvédelemből is bizonyára mert hiába gondolom hogy velük csupán az irodalomban megélt történéseim történnek tovább vékonyodnak el a megszakítottságban az időmúlástól és más távlattól dehogy hegedő egyre növekvő különbözésben. Már nincs mód már mióta nincs a megtörténtek torzulatait lehántani nincs miről nincs mit összehasonlítani sem mégis mintha most semmisülnének sötét láthatatlan anyaggá végképp ne még mondanám ne minden. Egész létezésem pókhálója borzong hajnali öt körül.