Kámán Balázs
FIXÁLÁS

Apám még a nyolcvanas évek elején egy este, vacsora közben olyan megjelenítő erővel mesélte minisztériumi látogatásának kudarcát, hogy én - nem lehettem több tizenkét évesnél - annak a kövér, lapos arcú, dadogásra hajló miniszterhelyettesnek még a szemhéj-rebbenéseit is látni véltem, pedig soha, később se találkoztam vele. Apámat ugyanis furcsán felzaklatta a beszélgetésük - a több hónapja húzódó, ostobán akadályozott és üggyé puffasztott tudományos kutatás elindítása miatt kért meghallgatást; a miniszterhelyettes, egykori évfolyamtársa viszont nem mutatkozott sem értőnek, sem segítőkésznek, a beosztottjainál is buzgóbban hárított, mégis szívesen tetszelgett volna a múltat nem feledő, pozícióját azonban nem sokra becsülő barát szerepében: tehát nagylelkűen és kedélyesen behódolásra biztatta apámat, a realitások tudomásul vételére - még valami régen esedékes ranggal vagy díjjal is kecsegtette; szokás szerint a lehető legközönségesebben, ám amikor felfogta, hogy apám hajthatatlan, dühös lett, agresszív, felállt, jelezve, hogy vége az eszmecseréjüknek, a párnázott ajtót nyitva talán valami otromba fenyegetést is megengedett magának, közben nem rejthette el alaktalan sóvárgását: irigyelte apámat. Az esti történetmondásból bennem leginkább ez maradt: a miniszterhelyettes irigysége - hogy mit irigyelt? apám jellemességét? függetlenségét? hogy őrizni tudta az eszméit? - és még élesebben megmaradt apám érzelmi zavara. Ahogy tárgyilagosan megállapította: sikertelen volt a látogatása, nem használt, sőt talán ártott is, de közben kérkedett az előhívott irigységgel. Irigységnek nevezte az elhízott, neurotikusan hadaró ember szemében megvillanó szomorú fényt; mert mégiscsak fény volt, bizonygatta magának és anyámnak. Értéssel és együttérzéssel próbálkozott előttünk; bennem meg, azt hiszem, mint rontott fotóknál, egymásra montírozódtak a jelenetek: hogy ülünk a vacsoraasztal mellett, figyelem apám arcjátékát, hallom a hangját, a szemem sarkából anyámra is lesek, mélységesen azonosulok velük, a törekvéseikkel, a magatartásukkal, minden véleményükkel, tehát én is benne vagyok, öntudatlanul belekeverem magam a képbe - és minderre még rányomódott az apróra előadott, apám által felidézett minisztériumbeli jelenet.
    Fogalmam sincs, mikor gondoltam, hogy engem nem érdekel, mit gondolhat egy ilyen figura - valószínűleg nem gondol semmit, mert tompa-részeg a maga kicsi hatalmától, s ugyanakkor értelmileg is dermedt: örökké féltenie kell azt a kicsi hatalmat. Az irigység mindenesetre erős túlzás, már-már melodramatikus. Mondom, egy idő után elvesztettem, vagy nagyon is tudatosan megtagadtam a hiteltelennek tűnő empátiát. Számtalanszor láttam - nem is a saját, hanem apámék nemzedéktársainál -, ahogy sebtében előkapott, gennyes pietizmussal, a felülemelkedés és megbocsátás igéjével ajkukon voltaképpen a tulajdon vacak kis csúsztatásaiknak, helyezkedéseiknek vagy árulásaiknak adnának felmentést. Ne érzelegj, mondtam apámnak és magamnak; ha tényleg tudni akarod, mit gondol az a tökfej, nem indulhatsz ki a saját gondolataidból - hanem honnan? Ezt nem apám mondta, én kérdeztem vissza, mert egyszerre megértettem és érzékeltem is, mennyire törékeny és korlátozott mindenfajta empátia - gyöngécske vágy csak, testetlen idea, jóval kikezdhetőbb, mint a szívdobogtató szabadság vagy a harsányan követelhető igazságosság - mindennél esendőbb, mert eleve lefegyverző. Nem akartam elképzelni, mit gondolhat a gondolataimról - vagy akármiről -, akivel éppen összetűztem; mit gondolhatnak a mindenkori karrieristák, a gátlástalan hatalomgyakorlók, a sunyi megalkuvók; hiszen ha tűnődve rájuk nézek: mégis, ti mit gondoltok? hogyan élitek meg a disznóságaitokat? - ha feltételezem, hogy van gondolatuk, sőt önmagyarázatuk, azzal csak fékezem az indulataimat és gyöngítem az érvelésemet. De ha sikerülne - ami nem lehetséges -, ha megtehetném, hogy elhessentem a képzelet képeit: neurotikus szemhéjrebbenést, hadarást vagy dadogást, máskor erőszakoltan fölényes ironizálást - csakugyan jó volna, erőt és lendületet gyarapító, ha nem kényszerülnék hallani és látni magamban a tőlem olyannyira idegen, taszító reakciókat is? Jó volna felölteni a hagyományos cinizmusból készült védőruhát? Mintha amúgy is egyenruhaként, falanszterbeli zubbonyként funkcionálna - az a szomorúan megvillanó kis fény meg manapság ritka, mint a fehér holló.
    Lehet-e határozott mozdulatokkal fixálni, a végsőkig élesíteni képeinket, s közben mégis engedni a gomolygással, maszatolással is járó erőszaknak, hogy tudd, vagy legalább feltételezd: mit gondolhat...