Fátyol Zoltán
SZCÉNÁK

Ketten álltak a tájban, messze egymástól: parányi szereplők a végtelen lapály színterén. Véletlenszerű mozdulataik, néha tűnődő várakozásuk egy kivételes színjáték dramaturgiáját idézték, hibátlan rendezésben.
    Figyelmük egyszerre egymás felé fordult.
    A cselekmény - innen, a végkifejletig - robbanásszerűen bontakozott ki. A két apró bábu, a kozmikus díszletek között, szinte megdermedve nézte egymást.
    Egybefűzte őket láthatatlan szálain a tavasz: az éledő mezők és a munka arany zónájának ragyogása a föld felett, csakúgy, mint az újjászületés csöndes eufóriájában az elmúlás váratlan előérzete és bolyongásra űző kényszere egy elcsigázott és nyugalmat kereső szív céltalan sétájában.
    A jelenet rövid volt, a végtelen történés-sorozat kaotikusnak látszó szerkezetében - amelynek összefüggéseiről a résztvevőknek sejtelmük sem volt - elenyésző mozzanat.
    A rejtve működő instruálás megnyilatkozásaként a két figura - egymásra emelt tekintetük sugarában - a közeli halál sejtelmét küldte a másik felé. Öldöklő csatát vizionáltak mindketten - amely ellenállhatatlan erővel kélt bennük - a lassan körbeforduló természet ragyogó színfalai között. Aztán tekintetük, a magnetikus erő kihunytával szétkapcsolódott, és visszasüppedtek szerepeik hűvös labirintusába. Valahol, rejtelmes mélységben őrizték meg e szembenézés homályos élményét: a nyomában támadó vízió emlékét. Jóllehet ez, a későbbiekben, egyikük lángoló eszméletét és képzeletét foglalkoztatja majd.
    S amikor - a dráma végkifejleteként - bekövetkezik a csata, a fejvesztett visszavonulás jeleneteinek egyikében kellett újra találkozniuk. Most szemtől szemben állva, a legutolsó pillanatban menekülők között, tekintetük megint egymásba fúródott egy hosszú másodpercig. A hirtelen feltámadó - s akkor, a márciusi tájban tudattalanul sugallt - egykori balsejtelemben most végzetüket ismerték fel. (Talán szavakat is váltottak, a rémület és a halálfélelem szavait, de erre vonatkozóan semmiféle utalást nem találni.) A túlélésben ekkor már csak egyikük reménykedett, életösztönének utolsó lobbanásaiban, habár honvédegyenruhája - s ezt ő is tudta - a menekülő katonát messziről azonosítani fogja. Másikuk, civilben, már jóval korábban odébbállhatott volna, de tudta, hogy nem teheti, s amikor egymás szemébe néztek, érezték, itt lelik halálukat.
    A tallózó győztesek gyilkolászásának estek áldozatul, akik senkit sem hagytak életben a csatatér környékén. Együtt futottak fegyvertelenül, védtelenül egy kukoricás felé. Egymástól alig néhány méterre ölték meg őket. Így haltak meg - végzetük titokzatosan egybekötve -, de egymásról semmit sem tudva, szerepük szerint: a költő és a szalkszentmártoni önkéntes.