Jámborné Balog Tünde
A SZERECSEN

És a Szerecsen tényleg ott állt, mint egy hegy, a megyeháza időpácolta kapujában, a földszinti árkádok hófehér oszlopai között, úgy, ahogyan Samu mondta, hatalmasan, erőtől duzzadóan, lángszín selyemturbánban, éjfeketén. Orra széles, lapos, szája nagy és duzzadt, villogó szemében száguldó bivalycsordák, gazellát marcangoló oroszlánok, sivatagok, szavannák, párálló őserdők. A kisfiú - apám - földbe gyökerezett lábbal állt vele szemben, biztonságosnak tűnő távolságban, de azért ugrásra készen, mert ezeknél, ugye, soha nem lehet tudni.
    Apámat alig félórája hozták haza a tanyáról egy zörgő lőcsű szekéren, és az első, akivel öregapja házának tágas udvarán összefutott, Samu volt, a nagybátyja. Samu is akkor érkezett, a hátsó kapun jött be, kezében két vörös hátú purclival, és a galambház felé tartott. Honnét valók?, kérdezte láttukon felvillanyozódva apám, mert tisztában volt vele, hogy a galambok pedigréje mennyire fontos. Mondd meg, hogy kitől vetted, és én megmondom, mit ér, ez a szólás járta a város galambász köreiben.
    Dojcsák-félék, de ne kérdezd, mennyiért, mert ha apám megtudja, elzavar a háztól, vigyorgott Samu, és apám elé tartotta a két széles tenyerében pihegő jószágokat. Samu felnőtt volt, gépmester egy nyomdában, otthon mégis gyerekszámba vették, mint legkisebb fiút. Pedig megjárta a háborút, Boszniában meg is sebesült, jobb kezét érte egy elkóválygó repeszdarab, mi a ménkűnek tetted rossz helyre?, Nem tudsz magadra vigyázni?, szidta dédapám, amikor bepólyált kézzel váratlanul hazajött a frontról, és úgy magához ölelte örömében, hogy egy bordája rögtön eltörött. Először meg sem ismerte a vállas idegent az alacsony konyhaajtóban, csupán dédanyám cirmos kandúrja tudta mindjárt, hogy kicsoda, és óriási csörömpöléssel a csukott ablakon át menekült ki a konyhából. Hát ennek mi baja lett?, kérdezte ártatlan arccal Samu, aki galambjai miatt örökös harcban állt anyja macskáival. Megszállott galambász volt; ha választania kellett egy pár jó galamb és valami bögyös menyecske között, biztosan a galambokat választja, kivált, ha hencsergőkről van szó. Hencsergőnek a bukfencező purclikat hívták a városban, és némelyikért elkérték egy hízott disznó, sőt, egy fejőstehén árát. Apám osztozott nagybátyja szenvedélyében, mielőtt azonban megcsodálhatta volna a galambok hátának szabályos szívformájú, vörös foltját, Samu megszólalt: Akarsz szerecsent látni, kisöcsém? Ott áll a megyeháza előtt, őrségen.
    Apám lélegzete elakadt a meglepetéstől, bár az utóbbi időben egyik szenzáció a másikat érte a városban. Alig pár hete pucoltak el a bőrkabátosok, s máris szerb golyószórósok vertek sátrat a Korona Szálló előtt, majd szpáhik érkeztek vágtatva, egy egész század villogó szemű, turbános arab, táncoló szürke csődörökön, kivont karddal és karjukra fektetett karabéllyal, most meg néger strázsál a megyeházán? Apámnak nem kellett kétszer mondani, és már ott sem volt, lélekszakadva futott végig a Hunyadi utcán. Az utca néptelen volt, az emberek behúzódtak a házaikba, és csak Samu utána kiáltott jó tanácsa, vigyázz, hogy fel ne faljon, kisöcsém! ezeknél soha nem lehet tudni, suhogott apám feje körül, mint egy csapat szívhátú keringő.
    Nagy idők jártak akkoriban, tengernyi vér, tengernyi szenvedés zúdult a világra, úgy, ahogy a Teknyőkaparó megmondta tizennégyben, szurtos ujját magasra emelve a sarki kocsmában, ám mindent ő sem tudott megjósolni. Azt sem látta előre, hogy a kommün kezdetekor sarokba szorított csendőrök a tömeg közé lőnek, vagy hogy a feldühödött kofák ledobják a városháza erkélyéről a rettegett népbiztost. Nem beszélt szpáhikról sem, pláne szerecsenekről, pedig hát azok is itt vannak, és ki tudja, kiket sodor még ide ez a hatalmas szélvész, a háború, amelynek tulajdonképpen vége volna, eszeveszett forgása mégsem akar csillapodni. Holnap talán indiánok jönnek, gondolta apám megállva a Hunyadi utca sarkán, hogy kifújja magát.
    Szerecsenekről először a nagyapjától hallott, aki nagybajuszos, öreg paraszt létére világlátott ember volt, Ferenc Jóska huszárja. Hat évig szolgált az osztrák seregben, és ezalatt keresztül-kasul bejárta a birodalmat. Eljutott az Óperenciás tengerhez: a vadul egymásra rontó, mennydörgő Enns és Steyr szakadékos partjára. Állomásozott a makaróni-falóknál Taliánországban, ott annyi tornya volt a templomoknak, ahány lába a százlábúnak, és járt Galíciában, ahol olyan szegény népek laktak, hogy a kéménybe madzagon felkötve tartott szalonnát áztatták a levesükbe.
    Dédapám vég nélkül mesélt térdén lovagoltatott apámnak, sárkányok, tündérek és óriások helyett azonban francia lovas vadászok, gránátosok, huszárok, fáintos szagú bécsi frájlok, köszvényes öreg generálisok, és egy Szerecsen szerepelt elbeszéléseiben, táltos ló pedig a Majlandban három hétig idomított, csutakolt fehér paripából lett, még meg is krétázták, ha befeküdt az alomba és megsárgult, mert úgy volt, hogy minden huszárszázad ad egy lovast Ferenc Jóska koronázásához. A fehér mént dédapám lovagolja, ha az utolsó pillanatban le nem fújják az akciót, nem mertek magyar huszárt engedni Ferenc Jóska közelébe.
    A Szerecsen - a franciák fogságba ejtett kürtöse - gonosz óriás volt dédapám némely történetében; kardot, tüzet, rossz gyermeket nyelt, és ha apámat bepanaszolták valami csínytevésért, az öreg végignézett sápadtan toporgó unokáján, hunyorított egyet tatárosan metszett, keskeny réssé szűkülő szemével, és szigort tettetve mondta: Ne rosszalkodj, Józsika, mert elvisz a Szerecsen. Apám megpróbálta tréfára venni a kedélyes fenyegetést, a Szerecsen azonban abban a minutumban valósággá vált, mihelyt egyedül hagyták, és még sokáig lesett rá minden homályos sarokból. Téli hóviharok idején a Szerecsen bőgött a konyhai kürtőben, és ő lopakodott mögötte nesztelen léptekkel, ha sötétedés után jött haza Frici barátjától a hosszúra nyúlt gombfoci-meccsek után.
    Később már nem félt annyira a Szerecsentől, az iskola, a könyvek sokat retusáltak figuráján, és magas, ébenfekete alakja inkább vágyat keltett a kisfiúban, nem félelmet, mert ama csodálatos földrész szimbóluma lett, ahol elefántcsordák trappolnak trombitálva a majomkenyérfák között, és körtemellű fekete lányok csörgetik a nyakukra kovácsolt kilenc bronzkarikát, amikor azonban a háború végén betört hozzájuk a spanyolnátha, láztól bíborló álmaiban újra a Szerecsennel viaskodott. Gyere velem, hívta vérben forgó szemmel, és kinyújtotta utána fekete kezét, apám azonban belekapaszkodott az ágya szélébe, így végül megmenekedett, a sötét óriás szegény nagyanyját vitte el helyette.
    A Szerecsen valóban ott áll, ahol Samu mondta, a megyeháza nagykapujában, az árkádok alatt, és hatalmasabb, mint amekkorának valaha is hitte. Mozdulatlan, mint egy szobor, csak fehér szemgolyója forog egyre ijesztőbben, és apámra hirtelen rátör a régi félsz. Sehol egy lélek, a Szerecsen pedig talpig fel van fegyverezve; bajonett, pisztoly, puska, és az ördög tudja, menynyi titkos gyilok, tőr, kés és más ismeretlen szerszám is rejtőzik jól szabott egyenruhájában, a köpenye alatt, a zubbonyzsebét is kidomborítja egy furcsa, henger alakú tárgy.
    Ez haragszik rám, mar bele apámba az ijedelem, és egyszerre fázni kezd, pedig kint áll a napon, izzadnia kellene, de beleüt gerincébe a hideg, mint tél derekán, amikor a fagy lehelete összeragasztja az ember orrcimpáit. Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom? nyilall bele egy újabb ijesztő gondolatszilánk. És ha azt hiszi, hogy meg akarom támadni? Igaz, kicsi vagyok és vékony, szőröstül-bőröstül fölfalhatna, a két ujjával elfricskázhatna, meg se állnék a hídig, de hátha azt hiszi, hogy kés van nálam. Vagy petárda. Ha azt gondolja, hogy arról gondolkodom, merről rontsak neki. Jézusmária! Ez azt hiszi, gránát van a zsebemben! És már kapna is oda, hogy kirántsa és felmutassa annak a hülye Szerecsennek az uzsonnára odatett almát, hogy nézd te behemót, nem gránát van nálam, ez alma, al-ma, érted? Al-ma van a zse-bem-ben, kiáltaná, azonban szerencsére idejében észbe kap: nem tehet hirtelen mozdulatot, mert a Szerecsen támadásnak vélné, és akkor neki annyi, ezért hallgat és megpróbál erőt venni magán, megpróbál nem törődni azzal a jéghideg patakocskával, ami a hátán csörgedez lefelé, és hanyag nyugalmat mímelve - vajon a Szerecsen is annak látja? - lassan benyúl a zsebébe és kiveszi az almát, aztán halált megvető bátorsággal, mint Nick Carter a füzetes regényekben, előre lép, és kinyújtott tenyerében a ráncos héjú, de azért kívánatos gyümölccsel elindul az óriás felé. És akkor - láss csodát - az ébenfekete arc széthasad, a duzzadt száj szélesre húzódva kinyílik, kilátszanak a nagy fehér fogak, a fekete kéz kinyúl, elveszi az almát, eltünteti valahová hátáról lecsüngő bő köpönyegében, aztán kihúzza a zubbonyzsebében domborodó rudacskát, egy jókora szivart. A ménkűbe! Mondja majd Samu, amikor már a galambház előtt ülnek, és fent, az azúr égen hol eltűnik, hol felvillan fehéren a galambok cikázó koszorúja, ez aztán a szivar, kisöcsém! Szakszerűen leharapja a szőke dohányrúd végét, rágyújt, és vidáman pöfékelve bámulja a galambok röptét, s hogy ki-kiválik közülük egy, zuhanórepülésbe kezd, majd, nem sokkal a föld felett szinte megállva a levegőben, három gyors bukfencet vet, aztán visszahúz a többihez. Apám fájó szívvel nézi fogyatkozó szivarját, és azt gondolja, micsoda piszok ez a Samu, hát nem elkuncsorogta tőlem ezt is, mint az öregapámtól kapott arany koronást, és csak néha ád egy slukkot belőle, de aztán felvidul, mert a szivarfüst kéken gomolygó, illatos párájában feltűnik újra a Szerecsen képe, amint széles vigyorral parolára nyújtja a kezét. Uram Isten! Ez nem lehetett igaz, gondolja apám, mert a lapátnyi, szurokfekete kéz tenyere világítóan világos rózsaszín.