←Vissza

 
 
 
 
 
 

Kovács Gábor
AMERIKA - A LEGRÉGEBBI DEMOKRÁCIA VAGY POSZTMODERN BIRODALOM?
(részlet)

Farkas Attila Márton Fahrenheit 9/11 Magyarország című, a Liget 2004/12-es számában megjelent írásában az Amerikai Egyesült Államokról szóló értelmiségi közbeszéd narratíváját elemzi. Ennek a közbeszédnek a vezérmotívuma - a szerző szerint - a kritikai attitűd hiánya, illetve az eltérő vélemények stigmatizálása. A tanulmányt lezáró gondolatmenethez szeretnék kapcsolódni. Itt ugyanis arra a konklúzióra jut, hogy az Amerikáról folyó hazai diskurzust alapvetően befolyásolja az a neokonzervatív (vagy ahogyan sokszor emlegetik: neokon) ideológia, amely az ifjabb Bush elnökségével hivatalos kormánypolitikává, mindenekelőtt pedig külpolitikává vált, s mint ilyen megszabja az Egyesült Államok meg a többi ország kapcsolatát. Miközben Farkas Attila Márton megpróbálja összefoglalni ennek az eszmerendszernek a lényegét, saját mondandójának konklúzióját is kimondja. A szokásosnál kicsit hosszabban idézem, hogy kiindulópontként használhassam:
    "Melyek is tehát a neokon világkép fontosabb elemei? Egy kizárólagos igazságba vetett hit, aminek révén a politikum morális és nem praktikus alapú. A fejlődés és haladás képzete, egy magasabb rendű társadalmi-gazdasági berendezkedés víziója. Erőpártiság, militáns hangvétel, a ?velünk vagy ellenünk? alapállása. Ebből adódik, hogy az egyedül üdvözítő társadalmi-gazdasági modellt, s vele egy értékrendet, világnézetet, kulturális mintákat és gondolkodásmódot importálni kell, sőt akár erővel is rá lehet kényszeríteni más népekre. A neokon vízió végcélja egy társadalmilag és gazdaságilag - s ezen keresztül kulturálisan is - egységes földgolyó, s a világbéke megvalósulása. A törekvést egy felszabadító szuperhatalom képviseli, amelynek népe a magasabb rendű gondolkodásmódot és mentalitást prezentálja, aminek köszönhetően ebben az országban félig-meddig meg is valósult a magasabb rendű társadalom felépítése. Azt hiszem, nem kell mindezt túlmagyarázni, minden elemében olyannyira ismerős az elmekonstrukció: a totalitárius világképek ?eszmeszerkezetével? állunk szemben. Amit az is igazolni látszik, hogy chiliasztikus-utópista messianizmusukat egyfajta evolúciós alapokra helyezett, ésszerű és realista programként adják elő - akárcsak egykor a bolsevikok."1
    Nyilvánvaló, hogy amikor valamit röviden jellemezni akarunk, egyszerűsítünk, egyes dolgokat kiemelünk, másokat elhagyunk, a kép óhatatlanul elnagyolt lesz - ez mindig így van, amikor madártávlatból szemlélünk valamit. De ez esetben érdemes kissé közelebb hajolnunk a vizsgált jelenséghez, mert az így összefoglalt neokonzervatív világkép mögött másik probléma is meghúzódik; Amerikának magáról és a világról alkotott képe. Ha ezt összevetjük a külvilág Amerika-képével, azt tapasztaljuk, hogy a kettő nemcsak hogy nem egyezik - ez önmagában még nem különösen meglepő, hiszen minden nép másként látja magát, mint a külső szemlélők -, hanem sokszor szöges ellentétben áll egymással. Amerika belülről nézve köztársaság, a világ legrégebben működő demokráciája, míg kívülről birodalom - fogalmazza meg az alapvető ambivalenciát Tamás Gáspár Miklós egyik írásában.2
    Amerika Janus-arcúsága azonban nemcsak a külső és belső szemlélő viszonylatában jelenik meg, hanem az amerikai külpolitika formálóinak vitáiban is visszatérő motívum. Ebből a szempontból igen tanulságos végiglapozni az amerikai neokonzervativizmus egyik szellemi műhelyének számító The National Interest néhány utóbbi évfolyamát, mert ezekben mintegy in statu nascendi, a belső vitákon keresztül figyelhetjük meg a sajátos világkép formálódását. A folyóirat által rendezett éves szerkesztőségi vacsorákra már az 1990-es évek elejétől egy exkluzív washingtoni klubban gyűltek össze a manapság neokonzervatívként számon tartott kör tagjai: Jeanne Kirkpatrick, Bill Kristol, Samuel Huntington, Paul Wolfowitz, Norman Podhoretz, Daniel Pipes, Charles Krauthammer, Merty Feldstein, Eliot Cohen, Peter Rodman és mások. Az összejöveteleken gyakran az amerikai külpolitika nagy öregje, Henry Kissinger tartott vitaindítót.3
    A vacsorák egyikén fejtette ki Charles Krauthammer azt az elképzelését, amelyet a Szovjetunió összeomlása inspirált. Ez az unipoláris, Amerika hegemóniája által meghatározott világ tényéből indult ki. Az ötlet a későbbiekben - Fukuyama ?történelem vége? - koncepciójához hasonlóan - aztán öszszefüggő elméletté alakult.4 Szerzője kezdetben unipoláris pillanatról beszélt, utóbb viszont ebből a pillanatból már egy egész korszak lett. Krauthammer szerint egyébként az amerikai külpolitikában négy irányzat van. Ezek mindegyike sajátos gondolkodásmódot jelenít meg: az izolacionizmust, a liberális nacionalizmust, a realizmust, míg a negyedik (saját álláspontja, amelyet ő a sajátosan neokonzervatív válaszként tart számon) a demokratikus globalizmus vagy demokratikus realizmus.
    Az izolacionizmus a két világháború közötti korszak jellegzetes doktrínája volt, amely a 19. századi bezárkózó angol magatartás, a splendid isolation 20. századi változata. A második világháború egyértelműen bebizonyította, hogy ez nem járható út Amerika számára. A jelenlegi amerikai politikai életben ezt képviseli Patrick Buchanan. Krauthammer liberális nacionalizmusnak azt a magatartást nevezi - ide sorolható John Kerry -, amely a második világháború után a két szuperhatalom vezetésével létrehozott nemzetközi intézményrendszer, mindenekelőtt az ENSZ és szervezetei segítségével, a multilaterizmusra és a nemzetközi jogra támaszkodva akarja megvalósítani az USA céljait. Ezzel az az alapvető baj, hogy a hidegháborús konstelláció szülötte, s mint ilyen nem alkalmas a hidegháború utáni korszak problémáinak kezelésére. A realizmust - mely Henry Kissinger vagy Brent Scowcroft nevéhez köthető - Krauthammer azért utasítja el, mert kizárólag a hatalmi viszonyok pragmatikus mérlegeléséből indul ki. Ezzel szemben - mondja - az amerikai külpolitikának szerves része az a fajta messianisztikus univerzalizmus, amely neokonzervatívként definiált saját álláspontjának, a demokratikus globalizmusnak lényegi eleme. Ebben egyesül erő és idealizmus, eszme és hatalom; bizonyos értelemben a wilsonizmus álláspontjára emlékeztet, azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy ez a demokrácia univerzális értékeit nem a nemzetközi intézményrendszer, hanem az egyetlen globális hatalom, az USA gazdasági és katonai szupremáciájának segítségével akarja elterjeszteni. Stratégiája tehát nem multilaterális, hanem unilaterális:
    "Hol kell beavatkozni? Hová kell elvinni a demokráciát? Hol van szükség nemzetépítésre? Egyetlenegy kritériumot javaslok: ott, ahol ez számít. Nevezzük ezt demokratikus realizmusnak. Ennek alapelve a következő: mindenütt támogatjuk a demokráciát, de csak ott áldozunk erre vért és anyagi eszközöket, ahol ezt a stratégiai szükségszerűség indokolja. Ezen azt értve, hogy vannak olyan centrális jelentőségű helyek, ahol a szabadság számára globális szinten halálos fenyegetést jelentő egzisztenciális ellenség ellen átfogó háborút kell indítani.5
    Az új globális nemzetközi rend legfőbb sáfára tehát az Amerikai Egyesült Államok. Látni kell, hogy ez korántsem pusztán a neokonzervativizmus ideológiai premisszáiból következő konklúzió, hanem olyan álláspont, amely a nemzetközi erőviszonyoknak a történelemben példátlan méretű eltolódásából mintegy automatikusan következik bármelyik amerikai külpolitikai koncepció számára. A tények valóban önmagukért beszélnek: az USA katonai költségvetése nagyobb, mint az őt követő 14 államé együtt, gazdasága hatalmasabb, mint az övét követő három legerősebb gazdaság. Ugyanakkor persze sáfárkodni ezzel a hatalommal sokféle módon lehet. Zbigniew Brzezinski 1997-es A nagy sakktábla című könyvében ugyancsak Amerika világelsőségéből indul ki. A nagy sakktábla a világpolitika metaforája, a szereplők pedig a sakkfigurák, amelyeknek mozgását a játék szabályai határozzák meg. Egyetlenegy figura - az USA - az, amelyik a tábla bármely pontján megjelenhet, míg a többieknek csak a tábla bizonyos régióiban van játéklehetőségük. De bármennyire erős a globális figura, egyedül, egy időben, minden helyen nem tud ott lenni, emiatt együtt kell működnie a többi játékossal. A metafora azt is sugallja, hogy a legerősebb játékos sem tudja teljesen a saját képére formálni a játék szabályait, ezért nem hagyhatja figyelmen kívül a többiek elvárásait és várható reakcióit. Brzezinski szerint az unipoláris világ és az amerikai hegemónia korszaka átmeneti jellegű, és hangsúlyozza, hogy ez a hegemón szerep az USA számára demokratikus berendezkedése miatt ambivalens.