|
|
Bíró Béla
UTÓ-TÖPRENGÉS A KETTŐS ÁLLAMPOLGÁRSÁGRÓL
(részlet)
Utó-töprengésemet Kis János híressé vált (épp személytelenségében
roppant kifejező) megfogalmazásával indítom - a magyar kérdés továbbra
sincs "végiggondolva". Ezt a feltevést a többségi és a kisebbségi
magyarság kettős állampolgárságra vonatkozó nézeteinek ellentéte is
megerősítheti. Hogy melyik álláspont áll közelebb a realitásokhoz, s
tekinthető korszerűbbnek, annak eldöntéséhez a helyzet alaposabb
átgondolására van szükség.
Az állampolgárok közössége a legutóbbi időkig
nem esett egybe az államterületen élők közösségével. A rabszolgákat, a
nőket, az adott állam területén élő külföldieket (az idegeneket) nem
illették meg az állampolgári jogok (vagy azok jelentős része) - ma ez
csupán az ún. idegenekre áll. De nem minden külföldi számít annak. Akik
korábban az adott állam polgárai voltak, és továbbra is meg szeretnék
őrizni kapcsolatukat az óhazával, megtehetik vagy (ha időközben
valamilyen okból elveszítették) visszakaphatják eredeti
állampolgárságukat is. Magyarán: megtarthatják a lehetőséget, hogy
bármikor visszatérhessenek az óhazába.
A határon túli magyarok elődei általában
rendelkeztek magyar állampolgársággal, s nem mondtak le róla - egy
nemzetközi, hatalmi döntés és az ún. utódállamok, kérdezésük nélkül,
megfosztották őket, mindenféle méltányosságnak, demokráciának és
liberalizmusnak fittyet hányva. Ezt a tényt ugyan az irredenták szokták
hangoztatni, de egy tény attól, hogy ki és milyen szándékkal hivatkozik
rá, még korántsem veszíti el tényszerűségét. Viszont az is tény, hogy a
különböző "hivatkozások" képesek elfedni a valódi, gyógyításra váró
sebeket - és kezelési módjaikat vagy éppen aktualizálásukat eszközként
használni. Ami kétségtelen: magyar kultúrájú közösségeket elvágtak
anyaországuktól, s elkezdődött az "egy állam - egy kultúra"
kialakítása. Az eljárás - ha nemzetállami kategóriákban gondolkodunk -
magától értetődik. Amennyiben a történelmi fejlődés végcélja a
nemzetállamok kialakulása, a "történelmi szükségszerűség" kétségtelenül
a nemzeti homogenizáció irányában hat. Ehhez a folyamathoz azonban
azok, akik homogenizálnak és azok, akiket homogenizálnak, csakis eltérően viszonyulhatnak.
A nemzet fogalma a politikatudományban két
eltérő értelemben vált használatossá. A nyugat-európai, főként
angolszász és francia (azaz a világrendszer domináns államaiban
létrejött) politikaelméletekben a nemzet az állam polgárainak
összességét, azaz a politikai közösséget jelenti. Ezt a szóhasználatot
követi az Egyesült Nemzetek Szövetsége elnevezés is, annak ellenére,
hogy az ENSZ valójában egyesült államok
és nem nemzetek szövetsége, hiszen a kurdok vagy a baszkok, akik
kulturális vonatkozásban joggal támasztanak igényt arra, hogy
nemzetként tartsák számon őket, de saját államuk nincsen, képviselettel
sem rendelkezhetnek; az angol, a német, a spanyol, a portugál kultúrájú
közösségek viszont több állammal is képviseltethetik magukat. Ez is
mutatja, hogy a kulturális közösség és a kulturális nemzet nem ugyanaz.
Ahhoz, hogy egy kulturális közösség nemzetként definiálhassa önmagát
saját - az egyéb azonos nyelvű és kultúrájú közösségektől is
kisebb-nagyobb mértékben elkülönült - kulturális intézményrendszerrel
kell rendelkeznie. A határon túli magyar közösségek ebben az értelemben
nem függetlenedhettek, s az utódállamok a magyar kisebbségek
homogenizációját éppen az anyaországtól elszakított kisebbségek
kulturális intézményrendszereinek módszeres szétverésére próbálták
alapozni. Ezért - az elvben lehetséges, sőt kívánatos, de csak
fokozatosan kibontakoztatható - autonóm fejlődés (a kulturális kettős
kötődés kialakulásának folyamata) gyakorlatilag be sem indulhatott.
(Kezdemények persze voltak, lásd pl. transzszilvanizmus, de a román
állam az utóbbit sem karolta fel soha.) A határon túli kisebbségek
megmaradását is csupán a magyarországi kulturális intézményrendszer
(sokszor pusztán virtuális) igénybevétele tette lehetővé. (Ezért és nem
valamiféle irredentizmus okán volt számunkra évtizedeken át
létfontosságú például a nyolcvanas évekig egész Erdély területén jól
fogható magyar rádió). Az utódállamokba integrálódó (az anyaországtól
független, de egymással - az angliai, az amerikai és ausztráliai angol
közösségekhez hasonlóan - szoros kapcsolatokat ápoló) magyar közösségek
kialakulásának és fejlődésének elmaradása miatt azonban nem a
kisebbségek és már nem is Magyarország, hanem az önmagukat agresszíven
nemzeti államoknak nyilvánító (tehát a realitásokat vakon elutasító)
utódállamok a felelősek. (Az állítólagos kisebbségi "szeparatizmus"
megbélyegzésekor nem ártana ezzel a szemponttal is számot vetni.)
A világrendszer perifériáján található
kelet-közép-európai államok politikai diskurzusaiban a nemzet
elsősorban a kulturális közösség tagjainak öszszességét jelentette és
részben még ma is ezt jelenti. Ezeknek az államoknak (Németországnak,
Olaszországnak, a kelet-európai országoknak) ugyanis éppen a
politikailag széttagolt vagy a nagyobb birodalmak keretei közt élő, de
kulturálisan egységes "nemzeti" közösségekre alapozva kellett
létrejönniük. Magyarország ebből a szempontból is sajátos eset: a
magyarországi magyarság és a határon túli magyarság politikai fejlődése
eltérő utakra terelődött. A magyarországiak, mintha mi sem történt volna,
folytatták és befejezték a megkezdett asszimilációt, azaz a
megkisebbedett országterületen "életbe ültették" a millenniumi
Magyarország álmát, a magyar kultúrájú politikai nemzetet. Annak ellenére is, hogy Magyarországon 1919 után ugyanolyan arányú
nem magyar népesség élt, mint Romániában. A határon túli magyarok ezzel
szemben kénytelenek voltak a többségi államok politikai közösségébe
integrálódó kulturális közösségben helyet találni. Csupán a kis számú
irredenta álmodozott továbbra is valamiféle magyar nemzetállamról, azaz
a századforduló magyar "politikai nemzeté"-nek visszaállításáról.
Magyarország továbbra is az akkortájt tényleg korszerűnek
tekintett francia, angol, amerikai példát követhette. A helyzet azóta
változott, a nyugati világban szinte általánosnak tekinthetők a
többnyelvű és kultúrájú politikai közösségek. Ma már Anglia is közéjük
számítható, Spanyolországról, Olaszországról, Belgiumról,
Finnországról, Svájcról, Kanadáról nem is beszélve. Az amerikaiak és a
franciák azonban jelenleg is mereven elutasítják más nyelvek és más
kultúrák hivatalossá tételét. Nem hivatalosan, a családban, kis
közösségekben más nyelveket is tolerálni lehet, de az államéletet
meghatározó szinteken semmiképpen sem. Az angol vagy a francia nyelv
ismerete minden szinten és mindenki számára magától értetődően kötelező, a kisebbségi nyelvek ismeretének kötelezővé
tételét azonban (még ha az igény pusztán helyileg fogalmazódna is meg)
mindkét állam nyilvánossága "magától értetődően" a többség ellen
irányuló diszkriminációnak minősítené. (A trianoni
Magyarországon is mindvégig ez a helyzet, a nyilvános szféra a tisztán
kisebbségek által lakott településeken sem ismer hivatalos kisebbségi
nyelvhasználatot.) Az amerikaiak híres toleranciájuk ellenére ma sem
hajlandók a sok tízmilliós népesség által beszélt spanyol nyelv
hivatalos státusát elismerni. Igaz, a nem-hivatalos nyelvhasználatot
messzemenően tolerálják.
S az is igaz, hogy a kulturális közösségnek az utóbbi értelmezésben
evidensen nincs faji összetevője; aki a hivatalos nyelvet és részben
kultúrát sajátjának tekinti (azaz hibátlanul elsajátítja),
automatikusan a nemzet tagjává válik.
|