Tandori Dezső
LEVÉLFÉLE SENKIHEZ,
SOKAKNAK

Változtam. A világ - s események - miatt,
minden csak esemény, nincsen kék nefelejcs
szépsége szememben, semmilyen szépsége,
örökké csak az van, semmiért egészen
teszem, amit teszek, mire se jutottam,
mind a szárnyas idő, a szárnyatlan idő
szabadsága másé, és ha kukát kotor,
kínai piacra megy, vagy ha törvényt hoz,
rekordot dönget, vagy így-amúgy teljesít,
nekem csak a semmi-történés már a szabadság,
boldogok a kukát kotrók, kínaizók,
törvényhozók, rekord-döngetők, így-amúgy
teljesítők, velem a kor, magam kora
(talán) nem teljesít semmit, ami SEMMI
lenne, minden csak valami, minden az ég alatt
csak kibontakozik, nincs hogy zsebre vágott

aggyal-szívvel, mint más, kezét zsebre vágva,
örök-időn kívül jár-kel, érzi magát,
ha érzi, jól érzi, nem olcsó löttyökkel,
utált cigaretta pörhalasztásával,
mások kedves, akár szíves packájával
lázadozik, mit volt megint engedékeny,
ő, aki leveleknek is csak ily részét,
oly részét bírja elolvasni, boríték
feltépését hosszan halasztja, hát ennyi
szabadsága lenne, hogy öt perccel később
érjen a vonathoz, csöngessen az ajtón
(otthon; megígérte, ezúttal pontos lesz,
s nem lett), de a vonat nem viszi sehova,
egy-pont-ritmusába zötyörgődött bele
ez a mi emberünk, a pont lehetetlen,
pont oly lehetetlen, mint két pont között az
egyenes, Budapest-Bécs lejárhatatlan,
mert hogy Budapest sem valóság neki, s nem
valóság neki Bécs, egy időpont, amit
megbeszél, telefon, amit felvesz, végét
jelenti a SEMMI vágyott nyugalmának,
mely az egyetlen csak lehetne itt néki,
már míg foga hídja le nem jön, s ott: mehet!

Hiszen annyit tett ő, igaz, érdemetlent
is nagy részben talán, de pusztán hogy ennyit
tesz s tesz valaki, a pontot s egyenest
végül meghalasztja, egy pillanat, és át-
szédül egymáson a lehető meg a nem
lehető, ha helyben marad, maga rabja,
lázad, hogy önként is kényszereket vállal,
hagyja a fenébe. (Már e fejtegetést.)
Dolgozik valamin, s belezavarnak. Ha
nincs telefon, csak a posta van, a postás
szeszélyes időn jár, várni kell, a kutya
torka megbetegszik, a cirkó ledöglik,
a tévé harákol, választás van, nyugdíj
háborító fillér emelése, ENSZ van,
Irak van, könyvszakma, és így sorolható.
És még ebbe a versírásba is belé
történül egy szólás, tábla legyen hátán,
teljes csendre vágyik, teljes csendet, ordít
vissza évtizedre évtizede.
                                         Nem ment

e világi élet, egyszer odakozmált
maga-cipőtalppal, másszor sutyorózó
patagónokkal ment, harmadján a majmok
neonbolygójával, csak nem, ahogy neki,
ha már embernek így, milyen, teremtődött,
nem úgy ember-élten, nem megy úgy ma sem, s ha
mikró, ha túl apró, amiért szól: "Nem megy!"
- már röhej, hogy írja, a pontot, a verset,
marad, hogy vonatra nem ül, marad az, hogy
teljes meggyőződés nélkül úgy cselekszik
továbbra is, mint ki meggyőződésesen
teszi, azt, amit tesz. Bár mindegyre többen

sejtik, s akkor mi van: "Nézzenek dilisnek",
mondja, "inkább annak, az is kisebb baj még,
mint ha tőletek kell irtóznom, meg tőlem,
magamtól, hogy nem is irtózom tőletek,
csak kizárólag szívemben ez az elevenség,
ki se halt, csak..." S megint belebonyolódik,
azt mondja: "Jaj, TERÁD én ezt nem értettem,
ez oly bonyolult, te érted, ugye..." Aztán
nyavalyát bonyolult, csak VAN, ez az átka,
sárkányfog-vetemény nem az ember, minden
ily kiskert, háztáji, nagyfarm, öntözéses
kontinens, emberüdv, emberpestis, színház,
magányos milligramm zugbéli bőrfotel
dohányszín magánya, egy idegen házban,
még gyerekkorában,

                              vacogós az emlék,
létlila szájfesték kopása, poháron
ragacs, az örök baj ragacsa, az illó
illúzióolaj jó szaga, született
ő, bizony, napja is van, s kötelessége
legyőzni rossz kedvét, ami itt csak rossz kedv,
miért nem boldog fiú, mikor az lehetne,
pálmás tengereknél, nem az unott környék
unt utcáin, az unt lehetőségkörön,
hagyja ezt a délkört, ezt az északi kört,
keletit, nyugatit, megnégyszögesíti,
konzisztenciáját nem bizonyíthatja,
akkor nem konzisztens, így állítja Gödel,
néma maradhatna ugyanily erővel,
ha gödelezően gyakorlatozik, kűrt
fut, át nem hidal már semmi nagyszerűbb űrt
annál, amin híd nem vezet, s ha egy pontnyi,
ha vasútvonalnyi, ha egy megorrontnyi.

Tudom, megorroltál, én kedves barátom,
én kedves szerelmem, lelkem, jó szerkesztőm,
az írógépre csak lehajtom ILYEN főm,
fújna ájulatba december haván
                                                 főn.

Telítem bugyellám, ürítem bugyellám.
Na lám, ugye, na la, lalala, ugye lám!
2004. dec. 9. (67 életévem első hajnalán)

Még néhány falevél íme nem-is-hulltán.