Levendel Júlia
NÉGYKÉZLÁB
(részlet)

A fal túlsó oldalán az öregember hortyogott. Álmában egyet-egyet harákolt és köhögött is, de zavartalanul, nyomban visszaváltott az egyenletes horkolásra. Hajnal próbálta elképzelni, ahogy hanyatt fekszik, sovány arca horpadt, nyitott szája előtt föl-le liftezik a levegőben megannyi porszem. A kilégzésre jajongva vagy kacéran repülnek föl, bukfenceznek-kavarognak kicsit, és ereszkednek vissza, lassan le a feneketlen mélységnek tetsző szájüreg, torok felé, de mielőtt az arc vonzásterébe érnének, az újabb fújás fellöki az egész mikrovilágot - süvítve fel a mókás meg a szenvedve imbolygó szemcséket, pihéket, vakon kóválygó elemeket. A bacilusokat, a vírusokat. Az alvó legalább két-három, egymásra tornyozott, vastag párnára hajtja a fejét. Három lehet. A legalsó huzata nyűttebb, agyonmosott, bizonyára stoppolt is. Eredetileg rózsaszínű volt, mostanra mint a romlott húslé, de tiszta. Keményített és vasalt. A felső párnahuzatok egyformák: virágmintás krepp, akárcsak a dunnán. Az öregember lefekvés előtt kiveszi a protézisét - fél pohárnyi vízben tartja éjszaka. A rózsaszín műínyre épített fogimitáció úgy kuksol az átlátszó üveg alján, mint formalinba tett és kórélettani demonstrációra szánt különös torzulat - de hát éjszaka sötét van a szobában, nem láthatja senki. A levegőkavargást is csak képzelni lehet. Muszáj valami tárgyszerűt képzelni. A vizespoharat, ez tudható, Manyika készíti be, és reggel ő löttyinti ki a használt és jóval kevesebb vizet. Már csak negyed pohárnyi. Az öregember talán kortyol belőle, másképp nem lehet. A pohárban maradt víz tetején szivárványosan csillan a pár óra alatt képződő lepedék. Manyika kiviszi - az esti bekészítés és a reggeli eltakarítás az ágyazással, illetve az ágy bevetésével, a normális, szakadatlan létfenntartással jár.
    Hajnal rossz lelkiismerettel figyelt a hiába meg-megzökkentett, mégiscsak monoton hortyogásra. Nem ámíthatta magát: a képzelet konkrétumaiba azért kell kapaszkodnia, hogy az önjózanítással alibit szerezzen. Amikor Manyika elújságolta, hogy látogatásuk közben, alig egy óra alatt jégpálya-síkosra fagyott az út, a szomszédasszony is azért csöngetett az imént, hogy nála rekedt vendégeinek takarót kérjen - "odaadom én a magamét is szívesen, de ha így áll a dolog, nálunk is vendégek maradnak... jól mondtam?... itt tetszenek maradni?... mi mást lehet most már... azt mondják, a jégpályánál is jegesebb... életveszélyes... egy lépés is életveszélyes" -, Hajnal még nyugtatóan-hetykén azt mondta, köszönik Manyika szívességét, de remek téli gumijaik vannak, és ha lassan is, ők biztonságosan hazajutnak. Az öregem-
ber szótlanul tudomásul vette, hogy sietősen máris indulnak - "csókolom, apuka... csókolom", de nem csókolták meg, az ajtóból még egyszer intettek neki, ő komoran biccentett utánuk -; aztán vitathatatlannak bizonyult: a húsz méterre parkoló autót sem lehet megközelíteni. "Nem megyek vissza!", a sikoltós tiltakozást hallhatta Manyika, mert jóakaratúan, aggodalmasan a nyomukba szegődött, ott volt, állt a kapuban és riadtan figyelte a zokogó-fuldokló-csitító jelenetüket, nem tehettek mást: visszakullogtak a lakásba
- "mondtam én, hogy bele kell törődni... kivárni a reggelt... reggel majd felenged... valamennyire felenged" - Hajnal átölelte a feleségét, és szégyellte, hogy a kudarcot, a Manyika miatt most már elkerülhetetlen visszakullogást nem érzi akkora tragédiának, mint a felesége. Pedig az, tudta, hogy éjszakára ebben a lakásban maradni tragédia. S bár a kínt - közös kín-e? s mennyire közös? - csak úgy enyhítheti, ha józan marad, restelkedett minden józan, úgy tetszett, mindjárt közönséges szava miatt. Ölelése menthetetlenül az erős, magabiztosságából még a partnerének is nagylelkűen juttató kalandhősé. Őrültség. Nem őrültség. Mitől védi a legszeretettebb embert, ha a rémületet, hogy nincs mód, nincs, bárhogy igyekezzenek, még sincs, még nekik sem lehet azonosulni - védelem ez, ha a legszörnyűbb fenyegetettséget éppen a babusgató simogatásával, dünnyögős vigasztalásával növeli? A naftalin- és dohszagú takaró alatt vacognának inkább együtt? Egyformán? Közösen? Vagy ösztönei, udvariassági kényszere ne hódoltatta volna, s Manyikával mit se törődve indultak volna négykézláb, csúszkálnának egész éjszaka összekapaszkodva a holdfényes jégpálya-úton?