Mújdricza Péter
MAMMONMUTÁCIÓK
(részlet)


A Velencei Építészeti Biennáléra az utóbbi évtizedben majd minden alkalommal ellátogattam - ugyan merre tart a világ építészete? - többnyire azzal az elhatározással, hogy benyomásaimról írásban is beszámolok, részint összegző okulásul, részint az utazás, könyvek vásárlása és egyéb költségeimnek legalább szerény részét fedezendő a várható honoráriummal. És bár a Maróti Géza által a 20. század elején tervezett magyar pavilonban látottak általában elégedettséggel, esetenként némi büszkeséggel töltöttek el, az egész kiállítás, annak hivatalos rangsorolása, díjazási hierarchiája oly mértékben tért el személyes meggyőződésemtől, hogy végül elkedvetlenedve egyetlen sort sem írtam le. Pontosabban az a következtetés erősödött meg bennem, hogy a szellemi kontraszelekció (az építészetben is) világjelenség. És lám, 2004. szeptember 12-e és november 7-e közt, a sorrendben 9. Velencei Építészeti Biennálén abban a meglepetésben részesültem, hogy a Metamorfózisok hívószóval megrendezett seregszemle értékelése a szívem közepébe talált. Miután szokásom szerint először gyorsan végigfutottam az öszszes kiállításon, és leültem egy kávéházban, hogy eldöntsem, melyikben is mélyedjek el hosszasabban, beszédbe elegyedtem az egyik szervezővel, aki benyomásaim felől érdeklődött. "Nagyon igényesnek érzem a hollandokat precíz ökológiai alaposságukért - válaszoltam -, a finnek faépítészetének mértéktartó tisztaságát, az izraeliek tengerre terjeszkedő Neuland elképzeléseit. Ellentmondásaiban lenyűgözött a svájciak Globus Cassus koncepciója a világűrbe irányuló túlélési kiútról mint a békés növekedés reményekre jogosító technikabarát alternatívájáról. Kellemes csalódásként ért Szerbia és Montenegró monumentalitásában is emberléptékű architektúrája - óvatoskodtam -, ám a legmélyebben az a kiállítás érintett meg, ahol semmiféle építészettel nem találkoztam: a belgák afrikai bemutatója." S majd leesett az állam, amikor kérdezőm felvilágosított, hogy ebben az évben ez a tárlat vitte el a nemzetek pavilonja kategóriájában az Arany Oroszlán-díjat.
    Mert mit is láthatott a közönség a belgák kiállítóterében? Videó-vetítéseket a településre érkező globális szemétről Kinshasa-Kongó folyóján, fraktálszerűen illékony, lustán változékony "utcaképeket", bennszülött férfiakkal, nőkkel és gyermekekkel mint "térbútorokkal", esetleg valami rozoga roncs négykerekű, fürtökben lógó utasaival. És embernagyságot meghaladó méretű portrék jelentek meg a kiállító felületeken tiszta tekintetű gyerekekről. Ugyanezek az arcok néznek ránk a színes felvételekkel annak a tarka könyvnek a lapjairól, melynek címe Kinshasa, Mesék a láthatatlan városról. Az arcok melletti rövid életrajzokból értesülhettünk, hogy e 4-től 7 éves kicsik közt elvétve akadnak olyanok is, akik még nem öltek embert és nem ettek valamely agyonütött rokonuk húsából stb. Megtudhattuk, miért pont az árva gyerekek válnak a "város" démonaivá, gyilkos kis boszorkányokká, megtestesítvén Kinshasa embertelep pokoli "védőszentjét", Kinshasa-sátánt. Mint egyesülnek a dollárt okádó mesebeli kígyóval és az így kihányt pénz mint öli meg néhány napon belül mindazokat, akik gyanútlanul elfogadják csereeszközként. Mesét olvashattunk a világ végéről és a sátán globalizációjáról, a temetőkben kialakított túlélőterekről, ahol a felnőttek által démonizált és kitaszított gyerektársadalom a Krisztus utáni huszonegyedik századi embervolt határait feszegeti. Ezzel egy időben jól öltözött, bennszülött, keresztény-fundamentalista papok naphosszat hirdetik Isten Igazságos Országát Kinshasa zsúfolásig telt sportstadionjában, ahol a hangulat Billy Graham tiszteletes monstre prédikációira vagy valamely Amway-egyház tagtoborzó felhajtására hajaz.
    Ám mielőtt bármiféle konklúziót levonnánk, nézzük, mi várt ránk a többi kiállítás helyszínén. A Velence peremén megrendezett építészeti seregszemlét részint a Biennálé Kertjében, az Itáliát reprezentáló központi csarnok körül megépített nemzeti pavilonokban, részint az Arzenál, a valaha volt hajógyár és kötélverő csarnok nagylélegzetű, impozáns térsorozataiban tekinthették meg a vendégek. Ebben az évben egy úszó város, a tengerre, facölöpökre és csővázakra ideiglenesen telepített Citt? d?Acqua is kibővítette a látnivalókat. És természetesen építészeti és más művészeti ágak bemutatói a Canale Grandéra nézve, vagy a velencei kasbah-ok labirintusaiban oly nehezen felfedezhető kiállítások, több-kevesebb kapcsolatban a Metamorfózisok koncepciójával.
    Megállapítható, hogy a produktum összességében (pro vagy kontra), kifejezetten és majdnem minden mást kizáróan az euroatlanti érdekszféra reprezentánsa. Miképp Michael Moore Magyarországon is bemutatott dokumentumfilmjében, a Fahrenheit 9/11-ben szembesülhettünk a vaknyugati globalizáció valódi, mondhatni "globalibugris" arcával: - a Bush-klán és a szaúd-arábiai bin-Laden olajmaffia gazdasági összefonódását prezentáló politika-alatti, profitkult paktum sincs tekintettel az öt percen belül érvényesítendő, kaparj kurta haszonelven kívül semmire és senkire. És érdekes, az amerikai pavilon, egy óriási bevásárló kombinátot, kvázi a Mammon templomát népszerűsítő modelljével (felhőkarcolók sokemeletnyi magasságokban "hasznosított" maradéktereibe ékelt baseball stadionjával) jóval kevésbé volt szellemtelen és sivár, mint azt az utóbbi alkalmakkor megszokhattuk. A kellemes meglepetéshez óhatatlan hozzájárult a felülről természetesen megvilágított, hosszhajós, ideiglenes kápolnatér - Predock leleménye -, ahol számtalan pici súly függött műanyag damilokon, mintegy napszakról napszakra tüneményesebbnél tüneményesebb fényritmusban tagolva a teret, már-már az indiánok, a bennszülött amerikaiak templomsátrainak szakralitását idézve. Amúgy, nemcsak Schumacher tanítványai, de egyre több közgazdász is úgy látja, hogy a jelenlegi, agyaglábakon álló amerikai birodalom túlélő stratégiáját gazdagíthatná, ha a kontinens bioszférájával év-tízezredeken át harmóniában élő indián őslakosok szellemi gazdagságából képes volna okulni.
    Nehezen emészthető csalódást okozott a japán és a koreai kiállítás. Tőlük mindig zseniálisan őseredetit remélhetett az ember; most valamiféle beteg "nyitás", egyfajta techno-erotomán, távol-keletien képmutató, "kollektív krosszóver" világlátás által megátkozottan amerikaibbak akartak lenni a mai átlag-amerikainál, a számítógépes professzionalizmus és a konzumidióta barbibóvli émelyítő szimbiózisában.
    Határozottan csodálkoztam, hogy Kanada pavilonjában nem láttam Douglas Cardinal, indián származású építész műveit, aki sok ezer évet áramoltató múzeumterveivel is igazolta, hogy a legfrissebb komputertechnika és a legősibb közösségi értékeket felvillantó építészet nem feltétlenül oltja ki egymást. Láttam viszont az európai megfáradt modern, kanadai éghajlattól idegen kliséit, annak a neuro-euro-modernnek, amely már a mérsékelt égöv biológiájához is csak alig-alig volt képes alkalmazkodni, hisz eredetileg Észak-Afrikából származott és egy Le Corbusier nevű zseniális bolond - akinek ronchampi kápolnája láttán mindent megbocsátunk - csinált divatot belőle, eleinte csak Európában, majd szerte a fehér civilizáció országaiban.
    Franciaország kiállítása az észak-párizsi alvárosközpontok lehetséges változásairól számolt be a gépkocsiforgalom növekvő helyigénye által szabott korlátok közepette. Tartós metamorfózis igézetében, karakteresen elkülönítvén egymástól a "munka" és az "élet" tereit. Számos építészcsoport kontrollált és játszott alá a másiknak; ám a produktumot - talán a Le Corbusier-i "gép testben gép lélek" téveszme okán - sajnálatosan mechanikusnak, a későújkori kapitalista realista skizofrénia elszabadultan fojtogató elszólásának éreztem.
    Nagy-Britannia pavilonjának nagyon jót tett, hogy a hippi éra nagy öregjének, Peter Cooknak, a lépegető város utópiájáról (is) elhíresült, legendás Archigram csoport húzóemberének invencióira támaszkodott: Miképpen tud az építészet évtizedről évtizedre intelligensen reagálni egyre túlméretezettebb világunkra? Növekvő Kelet-London című, szabadkézzel előadott, hatalmas rajzukat például termőföldet tartalmazó, felhasított műanyag zsákokba ültetett, gazdagon zöldellő-pirosodó paradicsom-lugassal árnyékolták a déli nap heve elől. Zseniális megoldás! (És nem tiltották, hogy a látogató egy-egy mosolygó paradicsomot leszakítson.)