|
|
Tényfékező
Jámborné Balog Tünde
SAKKPARTI A KELMEFESTŐ UDVARÁBAN
Figyeltél már játszó férfiakat? Mindegy, hogy kártyáznak, malmoznak,
vagy valami rémes számítógépes játékban szorítják sarokba egymást,
eszeveszett öldökléseket rendezve a monitoron - nem kivétel a sakk sem,
hiába nevezik szellemi sportnak -, játék közben a férfiak teljesen
kiszakadnak a világból. Mintha láthatatlan szálak, vezetékek kötnék
össze őket, és ezek a huzalok, amelyeken ismeretlen energiakvantumok
áramlanak, körülöttük is feszülnek. Kordonként, sőt pajzsként működnek,
lepattan róluk a pillantás, a szó és az érintés. Ha meg szakad is
egy-két pillanatra az áramkör, a pogácsás tál vagy pálinkásüveg
átadásának idejére, a külvilág egyéb jelenségei nem hatolnak át a
megnyíló réseken.
Azt mondod, hogy ma már nők is sakkoznak és
versenyeznek? Hát persze, miért ne, hiszen bokszolnak is; nincs az a
férfias tevékenység, amiben ne akarnánk bizonyítani egyenrangúságunkat,
a mi játékunk azonban nem olyan, mint a férfiaké. Egy nőben mindig
marad valami kívülállás; agyunk egy parányi része a külvilágra figyel.
Nem hiszem, hogy nők valaha is tudnának férfi módra játszani. Egyébként
is, a mi játékunk: munka. Míg a férfiidőtöltés rendszerint halálosan
komoly passzió, a kislányok játszva dolgoznak: pelenkáznak, babaruhát
varrnak, babaszobákban rendezkednek, főzőcskéznek. Gondoskodnak valaki
másról. A kisfiúk játékainak nem sok köze van a munkához. Ha építenek,
nem azért teszik, hogy lakjanak a házaikban, csak azért emelnek
tornyot, hogy legyen mit lerombolniuk. Kedvenc játékuk a háború, ami
ugyan véres valóság, ők mégis játszanak vele, és éppen ezért
szívvel-lélekkel csinálják. Ugye, hallottál öregembereket háborús
élményekről mesélni? Akkor érted, miről beszélek.
Ismered a bátyádat. Tudod, mennyire nyugodt,
békés gyerek volt, kamaszkorában is szelíd maradt, de ő sem tudta
megtagadni férfivoltát. Gimnazista korában épített gyufaszálból egy
vadnyugati várost, nem emlékszel? Hónapokig dolgozott rajta, hihetetlen
türelemmel, s amikor már majdnem kész lett, egyetlen szál gyufával
felgyújtotta, és olyan különös arccal nézte, hogy megijedtem tőle. A
saját fiamtól. Mit csinálsz, kérdeztem, és ő azt felelte, játszom.
Gondolj Cézanne kártyázóira! A
testtartásukra, az arcukra! Milyen komolyak! Mennyire elérhetetlenek!
Nem holmi időtöltés ez, nem szabadidős foglalkozást űznek; szakrális
cselekményt hajtanak végre, titokzatos rítus részesei. Mintha tudnának
valamit, amiből mi, nők ki vagyunk zárva. Biztosan ezért viselnek
kalapot. Cézanne kártyásai kalapban ülnek a kocsmában, férfiasságuk
aláhúzására, és ettől olyan súlyosak; a kalap a szög feje, a szögé, ami
odaszegezi őket a székhez, amelyen az idők kezdete óta ülnek, kékeszöld
és narancsvörös valőrök között, és ott lesznek az idők végeztéig, az
utolsó ítélet angyalainak harsonái sem riasztják föl őket.
Homonnai üveglemezén ugyanebben a pózban
láthatod a sakkozókat, és képzeld: rajtuk is kalap van! Régi kép
Homonnai fotográfiája, a húszas évekből, vagy még régebbről, az első
világháború előtti időkből. Te nem emlékezhetsz Homonnaira, hiszen már
én sem ismertem, réges-régen elköltözött a városból, a házát azonban
sokáig Homonnai-háznak hívták, az elnevezések gyakran túlélik
viselőjüket. Ott állott a főtéren, a régi városháza mellett,
vakolatbetűkkel volt rá felírva, hogy Homonnai Műterem.
Ezt sem láthattad; a születésed előtt lebontották a ronda betonkasznik
miatt, pedig szép, szecessziós homlokzata volt, a betűket stukkóvirágok
indázták körül. A műterem üveglemezei - több ezer negatív a század
elejétől - kalandos úton menekültek meg. Később album készült belőlük,
abban láttam ezt a felvételt. Két fiatalember; egyformák, mintha ikrek
lennének vagy egymásnak tükörképei. Kalapban ülnek egy sakkasztalka két
oldalán, akár Cézanne kártyásai, és ugyanaz a révület uralkodik rajtuk.
Azóta több hasonló fényképet láttam
- divatja van ma az elmúlt időknek - nemrégen pedig egy festményt.
Furcsa kép. Egy nagy akvarell, ragyogó színekkel megfestve:
kefebajszos, keménykalapos civil sakkozik rajta a tányérsapkás
generálissal, és szivarozó, dagadt ürge kibicel nekik, cilinderben.
Csakhogy nem kocsmában vagy szalonban ülnek, hanem egy billegő kis
csónakban, a bolondok hajójában, és olyan csúf, torz pofák, mintha
Bosch festette volna őket, pedig egy névtelen kárpátaljai festő agyából
pattantak ki.
Nem tudom, nagyapámról és féltestvéréről
készült-e fénykép, és vajon viseltek-e kalapot, amikor Brassóban
sakkoztak a kelmefestő házában. A családi albumban nem találtam
fényképet Jankóról, mégis el tudom képzelni őket. Nagyapámat jól
ismertem - tízéves voltam, amikor meghalt -, és anyám szerint Jankó úgy
hasonlított rá, mint egyik tojás a másikra, csupán fiatalabb volt nála,
nyíratta a bajuszát, és hagyta szabadon göndörödni a haját. Nagyapám
nagy, férfias bajuszt viselt a régi fényképeken és öreg korában is.
Emlékszem, bajuszkötővel idomította reggelente. Volt hajkötője is,
azzal rakoncátlan fürtjeit szoktatta rendre, mert azt tartotta:
férfiemberhez nem illő a bodor hajviselet, még ha a természet ondolálta
is ki, és amikor reggelente prüszkölve-fújtatva mosakodott a
márványlapos mosdó porcelánlavórjában, mindig bevizezte a haját, hogy
könnyebben kisimuljon. Nem tudod elképzelni, milyen mulatságos látvány
volt félmeztelenül, hózentrágere jobbra-balra hintázva csüngött le
hátul a nadrágja derekáról.
Brassóban, azon a nyáron, tizennégyben, a
verandán folytak a sakkpartik, kellemes félárnyékban, vesszőből font
asztalkán, amelynek lapja alig volt nagyobb a szétnyitott sakktáblánál,
éppen hogy elfértek mellette a kiütött bábuk és a hamutartó. Anyám
kicsi lány volt, és ott bujkált az ereszre felfuttatott hajnalkák szív
alakú, férfitenyérnyi levelei mögött, markában egy bársonytapintású kis
zöld levelibékával, és csak úgy, magának dudorászta: A macskának fejér lába, avval megyek Móduvába...
Mindig ezt kántálta, amikor meglátta
Jankót. A lány, aki náluk szolgált, nagyapám szülőfalujából jött,
ismerte a családjukat. Ő mondta anyámnak, hogy az öregapja is hova
tette az eszit, mikor Moldvából hozott vén fejjel feleséget másodjára,
igaz, hogy szemrevalót, valósággal megfiatalodott mellette, a tanár úr lakodalmán is táncra perdült véle, de persze, nem zsukátát jártak,
nevette el magát a szolgáló, aztán, hogy anyám értetlenül nézett rá,
elmagyarázta, mit jelent a szó, és elénekelte a régi gyerekdalt, még mórikálta is magát, mintha táncolna. Anyámnak jó füle volt, nem kellett többször hallania, már fújta is, hogy onnét hozok oláh fátát, avval járjuk a zsukátát.
Nagyanyám méregbe gurult, amikor meghallotta, mit dünnyög a leánya, és
szigorúan ráparancsolt, hogy felejtse el ezt a butaságot, de legalább
akkor ne danolja, amikor Jankó meghallhatja. Apád megharagunna,
magyarázta. Anyám szófogadó gyermek volt, ebben az egyben mégse
engedelmeskedett. Maga sem tudta, hogy azért-e, mert a vidám táncdallam
befészkelte magát a fülébe, vagy mert nem nagyon kedvelte nagybátyját. Higgye el mamuska, Jancu bácsi nem szereti papuskát, mindig felboszszantja, bizonygatta hevesen. Nagyanyám leintette: Ne szólj bele a nagyok dolgába, gyermek, te ezt nem érted. Ha vitatkoznak is, azért ragaszkodnak egymáshoz, hiszen testvérek. Anyám hitetlenül ingatta diaboló-fonatos kis fejét: Káin és Ábel is testvérek voltak, mamuska, kotyogott vissza, de az anyja úgy tett, mintha nem hallaná.
Nagyanyámnak igaza volt, a fivérek valóban
szerették egymást. Jancut Kisjankó korában, mikor árván maradt,
nagyapám taníttatta, apja helyett apja volt, ahogy mondani szokás,
az özvegyet is segítette, és öccse a maga módján hálás volt, ám ha
összejöttek, mindig összekülönböztek, mondta anyám, és elmesélte
annak a délutánnak a történetét, amikor utoljára látták apja
féltestvérét. A nagy játszma délutánját.
Kora nyári, békés délután volt, semmi jel nem
utalt arra, hogy mekkora csatát vívnak még aznap a testvérek. Langyos
és virágszagú volt a levegő
- prüszkölt is nagyapám, ilyenkor mindig elővette a szénanáthája - és
aranybarna méhek zümmögtek részegen a hajnalkák kék tölcsérei körül.
Anyám és nagyanyám habos kávé és mazsolás kalács mellett üldögélt -
mindig ez volt náluk uzsonnára -, nagyapám pedig vörösbort ivott
Jancuval, mert szénanáthára ez a legjobb orvosság.
Sűrűn kortyolták a fanyar, testes italt, és izzott közöttük a levegő:
nagyapám szigorú, hajlíthatatlan, humor nélküli ember volt, Jankó épp
az ellenkezője, és élvezettel ugratta bátyját.
Anyám pár nappal korábban töltötte be nyolcadik
esztendejét, és semmit sem értett apja és nagybátyja beszédéből, nem
érdekelte szavaik értelme, az arcukon tükröződő érzelmek és gesztusaik
annál inkább, mintha színházban lettem volna,
és emlékezete a fotográfiáknál is hívebb pillanatképeket őrzött
apjáról, akinek egyik keze ökölbe szorítva a madaras mintára szövött
uzsonnaabroszon, másikban a talpas borospohár, attól féltem, hogy összeroppan a markában, Jancu pedig oldalra hajtott fejjel, álszent komolysággal figyelte a szavai keltette vihart bátyja arcán.
Soha nem figyeltem arra, hogy miről
vitatkoznak, de arra az egy mondatra emlékszem, amivel annyira kihozta
apámat a sodrából, mint soha azelőtt, mondta anyám. Ez a mondat
bevésődött az agyamba, talán mert bibliai utalás is volt benne, amit
ismertem, vagy mert akkor láttuk Jancut utoljára. Nem sokkal ezután
kitört a világháború, mi elköltöztünk Brassóból, ő pedig végleg eltűnt
előlünk. Akkor azonban még béke volt, senki sem gondolta, hogy
néhány napon belül hadat üzenünk, azt meg, ami a háború után jött,
akkor sem hittük el, amikor bekövetkezett, sóhajtott anyám, és elismételte Jancu ártatlannak tűnő szavait.
Ha hiszed, ha nem, Péter, nemsokára vége lesz itt ennek a bábeli zűrzavarnak, ezt mondta nagyapámnak, kivillantva szabályos, fehér fogsorát és fejével az udvar felé intett.
Nagyapámék Brassóban
egy szász kelmefestőnél béreltek lakást, nagy, erődszerű polgárház
hátranyúló, udvari szárnyában, és a verandájukról ki lehetett látni a
műhelyre, ahol hatalmas kádakban, festékfürdőben áztak a fonalak és
vásznak; a kitárt nagykapun át jöttek-mentek a gyapjúval és
szőttesekkel megrakott keskeny, koporsóformájú szekerek; magyar, német,
román szavak csapongtak-keveredtek, olajos bőrű örmény és szakállas
zsidó kereskedők adták egymásnak a kilincset, ki-ki a maga viseletében;
harisnyás, varkocsos székelyek, széles kalapú, bocskoros oláhok,
posztómellényes szászok, néha asszonyaikkal együtt. Anyám naphosszat
figyelte őket, beitta színes, tarka képüket, felcsipegette szavaikat,
és egy idő után érteni kezdte beszédüket: kinyílt előtte egy
varázslatos, ismeretlen világ. Olyan lehetett számára ez a bábeli zűrzavar,
a színek és nyelvek forgataga, mint nektek a tévé, az íztelen,
szagtalan, súlytalan virtuális világ azonban semmi a valóság végtelen
gazdagságához képest, ami a huszadik század eleji Brassóban, a
kelmefestő udvarában körülvette nyolcesztendős anyámat, aki csak később
döbbent rá, hogy mit jelentett valójában Jancu jövendölése.
Öccse szavaira nagyapám indulatosan felugrott, pohara feldőlt, és a bor széles, vörös patakokban, mint a vér
folyt le a veranda kőpadlójára, és nagy, vörös tócsába gyűlt a lába
előtt. Anyám egy rémületes pillanatig azt hitte, menten nekimegy
testvérének, nagyapám azonban legyűrte indulatát, erőt vett magán. Bolond likból bolond szél fúj, mondta nagyot lélegezve, gyere fiú, játsszunk egy partit!
Nagyanyám és a lány leszedték a vörösborpecsétes abroszt, tejet öntsél rá, lelkem, és hagyd egy félórát ázni,
nagyapámék pedig átültek a kisasztalhoz, egymással szembe, az intarziás
sakktábla két oldalára, és mintha elfújta volna a szél az előbbi
ellenséges hangulatot, abban a pillanatban létrejött közöttük a
láthatatlan kapcsolat, amiről beszéltem. Elsüllyedt körülöttük a világ.
Egyedül ők léteztek, ketten, férfiak, belül a bűvös körön, illatos
cigarettafüstbe burkolózva, és ettől fogva meg sem kellett szólalniuk,
beszéltek a sakkfigurák helyettük. Ők csupán figyeltek, a közös
szenvedély ikergyermekeiként léptetve bábuikat a fekete és fehér
négyzeteken, fej-fej mellett haladva valami ismeretlen végkifejlet
felé, újabb és újabb szivarkára gyújtva, ahogy fordul a délután.
Anyám hajnalkalevélbe pólyázta a mozdulatlanná dermedt békát, jaj, dobd el azt az undorító kis jószágot, még valami betegséget kapsz tőle, és
fele figyelmét a sakkozóknak, másik felét az udvaron zajló
jövés-menésnek szentelve felhúzódzkodott a széles fakorlátra. Onnan
vette számba, mintegy páholyban ülve, a látnivalókat, és időnként, két
bársonyosan világoskék hajnalkavirág között a játszma állását. A
kelmefestő-legényeket és inasokat mindig szívesen bámulta, amint
kiemelnek egy-egy vég vásznat a festékes kádból, és a sáfrányszín anyag
a levegőn pillanatok alatt sötétkékre válik. Sokáig varázslatnak hitte
a színváltozást, mert nem ismerte az indigó természetét, és az igazság
szomorúsággal töltötte el, világa szegényebb lett egy csodával.
Azt is torokszorító izgalommal nézte, hogyan
ütnek le a játékosok látszólag váratlanul egy-egy olyan sakkfigurát,
amelyik addig biztonságosnak látszó helyén őrködött távoli királya
élete fölött, nem is sejtve, hogy elpusztítása az ellenfél agyában
jóval előbb, sok lépéssel korábban ki volt tervelve.
Hosszú, nagyon hosszú ideig tartott az a parti. A nap körbejárta a
kelmefestő elcsendesedő udvarát, sugaraival aranyszínűre festve az
indigós kád tükrét, skarlát foltokkal hintve be a sakkozók arcát,
akiknek nyersszínű, nyári vászonöltönyén a hajnalkalevelek világoszöld
reflexei összefolytak az egyre mélyebb, kékeszöld árnyékokkal, pontosan
úgy, mint Cézanne képén. Közeledett a játszma vége, a sakktábla - akár
a kelmefestő udvara - lassan elnéptelenedett: egyre több paraszt hevert
holtan a vesszőfonatos asztalka szélén, sorra a bástyák is leomlottak,
maguk alá temetve egy-egy fehér vagy fekete huszárt és futót. A leányka
megunta a bámészkodást a kiürült udvaron
- nagy rőzseseprőkkel, lapátokkal takarították el a fáradt inasok a
szekeresek nyomait - és leugrott a gangdeszkáról. Zsebében ott lapult a
kis csomag, de üresen, a kis zöld béka régen odábbállt belőle. Anyám
apró darabokra tépte a megbarnult, fonnyadó levelet, és besomfordált a
sakkozók mellé. Onnan figyelte aztán az utolsó lépéseket, hogy Jancu
célba veszi a fekete királyt és sakkot ad, nagyapám azonban leüti a
szemtelen futót, és olyan támadást indít, amelyből nincsen menekvés. Sakk-matt! Korábban kelj fel öcskös, ha le akarsz győzni!, mondta diadalmasan, mint aki nemcsak partit, hanem csatát is nyert, és magához ölelte anyámat.
Van más megoldás is. Ezt nézd meg, bátyó!,
nevetett fel csúfondárosan Jancu, és egyetlen, széles mozdulattal
lesöpörte a seregek maradékait a sakktábláról. A figurák koppanva
hullottak le a kőre, tiltakozásul fel-felpattanva, mielőtt végleg a
padlón maradnak. Azután felállt, leveregette nadrágjáról a ráhullott
cigarettahamut, meghajolt kővé dermedt nagyanyám felé, barackot nyomott
anyám fejére, búcsút intett nagyapámnak, és fütyörészve átsétált a
sötétedő udvaron. Anyám szerint a zsukátás dalt fütyülte, és a kerítés
melletti kövér bodzák közül előbúvó árnyak körtáncot jártak távolodó
alakja körül.
|