|
|
FOLYTATÁS
Irodalmi játszótársaink közül, akikkel ?68-ban Eszmélet címmel akartunk
folyóiratot indítani, mára a megvalósult lapban csak Tandori Dezső van
velünk, ami akkor is fájdalmasságaink maró jele, ha a Liget nem annak a
meg sem születettként lefejezettnek a folytatása. Ha most mégis ezzel a
címszóval próbálok itt írni, annak legerősebb oka, hogy a kapcsolódás
lehetősége, ahogy belegondolok, egyre erősebb követeléssel kényszerít,
próbáljam értelmezni, merjem kimondani - nincs folytatás; s hogy mit
érzek a két összekapcsolt szó mögött, alatt, körül; milyen történet
részeseként tudom fölmutatni (jelezni legalább).
Ez a nincs
nem most jelenik meg nekem először, s T. D.-vel összehangzóan József
Attila mellett Kosztolányi versei is elém hozták, de sokáig elég volt
egyik vetülete is, a mozgás örökkévalóságát eldaloló lendülete ("csak
ami nincs, annak van bokra"), hogy így megy ez a lét, ez a módszere, s
az emberi lény lehetősége, hogy éljen vele, de tartsa kézben. Korunkban
mintha éppen ez hiányozna, s a mértéket vesztett szabadság állapotába
billenne át a lét határaira érkezett emberfaj, bár ez nagy szó, s félő,
ha nem versben áll, konkrét vonatkozásban, úgy szállong a semmi benne,
mintha valaminek lenne a pora. Óvakodva ettől, és lehetőleg
minden demagógiától, máris a centenáriumi konkrétságra térek, melynek
legfőbb lényege ellentmondásossága, hiszen az emlékezés csak úgy
lehetne reális, ha nem kultuszt ápolna, nem ürügy volna a
megmutatkozásra, de alkalom a számvetésre, ha kimondaná, hogy a száz
éve született költő műve korszerűtlen, versei hiábavalóak, minden
emlegetés, hivatkozás, rájátszás ellenére (vagy éppen általa, mert
jelentéstelen vagy eltorzított szövegként, roncsként, áruvédjegyként
rángattatnak) soha nem voltak olyan távol a világtól, mint ma.
S itt nemcsak a József Attila gondolkodásában
üdvözítőnek vélt társadalmi megoldások ellehetetlenülésére gondolok,
amelyeket visszapillantva az ő szavainak keserves idézésével is csak
illúziónak lehet minősíteni (a szabadság nem szül rendet, a kín nem
finomul, a kincset őrző bányák végleg kimerültek), hanem a század
irracionális katasztrófái után globalizálódó kiúttalanságra és
elidegenedésre. Ezt nevezte egy német püspök még ?99-ben antropológiai
láthatatlanná válásnak, ami pontosan fedi és a maga elvont módján
kifejezi, hogy a jelenség meghaladja az ember köznapi érzékelését.
Fölmérni és belátni ezt csak kínzó értelmi munka árán lehet, hogy az
egészről van szó, az emberiségről és a földgolyóról, s nem csupán a
bölcselettel összeolvadó költészet, de a praktikum szintjén, hogy
vonyítani kell tőle. Ebben a meggondolásban érvényesülhetne teljes
súlyával József Attila egyre nehezebben teljesíthető kérése: "S ezt az
emberiséget, hisz ember vagy, ne vesd meg".
A világ trendje s benne a kultúra sodra,
még bennebb a mai magyar irodalomé mára "végképp másképp lett", térek
vissza T. D. karójához, záró mondataihoz, hogy a nincs van, de
azt is meg kell kérdeznem itt, hogy akkor mégis hol van és mi ez, a
Liget és mi magunk, s mindazok, akik "belátják" a helyzetet - hát kívül
vagyunk belül, s "így történik meg, érdemben, hogy legmaibban evidens,
legaktuálisabb költőnkkel szépen magunk maradunk": ezt szívesen
ismétlem jegyzetem végén, és nyitom ki a "magunk" értelmezését az
olvasónak.
H. B.
|