←Vissza

 
 
 
 
 
 

Horgas Béla
ELMESÉLEM, HOGY MIT OLVASTAM
(részlet)

Mélyet lélegzem, és elmesélem, hogy mit olvastam (éreztem-gondoltam-képzeltem) Kállay Géza mesés Shakespeare-könyvében; megpróbálom, bár jól tudom, hogy amit elmondhatok, kevesebb lesz annál, mint amennyit olvasás közben érteni véltem (követni és kapcsolni tudtam), mert most, amikor vissza- vagy tovább-adni szeretném, látom, hogy mégsem fogtam föl vagy fogadtam el minden részletében. S az is kérdéses, hogy amit mégis, helyénvaló lesz-e, hozzá tudom-e toldani az impozáns műhöz örvendezéseim és kétségeim egymásba nyomódó, alkalmanként egymással is szembeforduló mondatait? Szerencsémre, nincs válaszom, azért is vágok neki, s azért nevezem mesének, mert ezzel is szeretném Kállay Géza magával ragadó megértési-megértetési vágyát és rendkívüli eredményét minősíteni, s vele mindjárt a magam hangját is ide-bele keverni, méghozzá címadó, bevezető eszszéjébe kapaszkodva, amit előadásként mondott el Erdőbényén. De miért jegyzem meg ezt, mit jelenthet a helynév, ha egyszer tudom előre, hogy hely nem ad vigaszt - mert alkalmat a megjelenítésre annál inkább ad, s ahogy az előadó a megnevezés rejtelmeit taglaló bájos példamondatában használja ("Az erdőbényei kísértet makogva-nyíva jár utcaszerte"), úgy nekem a hozzáadás szubjektív birodalmában nyújt kapcsolódási pontot, hiszen egyik saját mesémben Erdőbényének hívnak egy párjától rútul elhagyott füvesasszonyt (hogy mértéket veszítve az évek óta velem áriázó "nyí" szerepét ne is említsem), aki a kukutyini zabhegyezőt megtalálni és beindítani, s így a bedugult, elromlott világot megváltani szándékozó különítmény egyik tagja. A világmegváltás nehézségeiről szóló kalandsorozat (gyerekmese lévén) a bábeli torony építésének bibliai vagy a szegény halász nagyravágyó feleségének grimmi történetétől, melyeket Kállay Géza idéz, többek közt abban különbözik, hogy kifejlete pozitív, a hősök tudják, hogy a rossz világműködés hogyan zökkenthető helyre, tehát etikailag aggálytalan, s a játék lehetőségét fölcsippentve azért húzom ide, mert talán elméletileg is kecsegtet valamiféle reménnyel: ha kérdezni kevés, malignus-e mindenképpen a létezés (minden folyamat), válaszolni pedig nem tudunk rá (vagy igen? Igen!), és nyerni csak a vesztésben lehet, akkor nem-tudásunk legalább maradjon nyitva, legyen mozdítható. A beteljesítő-végző megszűnés negatívumát ugyan ez sem változtatja meg, s ilyenképpen persze minden mese vége rossz, okoskodásunk pedig ellentmondásba torpan, de nem mindegy, hogy mifélébe, talán ez is valami, ez is lehet határ, amit mi vonunk meg, és nem az Isten vagy a Semmi, vonunk és tolunk tovább, hozzáadunk-adódunk. Így is lehetünk ellenállás (Babits szava) a világgal és odaadás a létezéssel, a Másik emberrel szemben, múlik valami rajtunk, s ez talán Wittgenstein "etikailag értelmetlen" kérdéseinek értelmével is összhangba hozható - végső soron Kállay Géza is ennek az esztétikaiban élő etikainak a közelítésére törekszik, konkrét közegül Shakespeare drámáinak értelmezését, módszerként a filozófia és a művészet összejátszatását választva.
    Hanem ezzel már ott is vagyok a könyv, azaz Kállay színházának a közepén, az értelmezések szövevényében, amelyek valamiképpen mindig a nyelvfilozófiára épülnek, és bámulatos gazdagságban tárják föl a drámák lehetséges jelentéseit és kapcsolódásait. Elemzőjük némelykor mintha bele is feledkezne a filozófiai "fél" megvilágításába, különösen ha Wittgensteinről van szó, de én mindenkor szívesen tartottam vele. Nélküle aligha jutottam volna a filozófus szövegeiből kiragadott elbűvölő részletek költői szépségének fölfogásánál, W. traktálásainak homályos megsejtésénél többre, amit mélyebben átélve-megértve talán már nem ugyanúgy nincs válasz kérdéseimre, mint előtte, mert a kimondhatatlan körüli költői-filozófiai keringés, jelenetezés után másként látok. Azám, költői-filozófiai! Kállay Schellinget idézi, aki transzcendentális rendszerében a költészetet magasabb rendűnek minősíti a filozófiánál, melynek művelői "...kénytelenek reflektálni, s ezáltal minden tapasztalatot az ismerethez kötni, míg a költészet nem tudat velem valamit, hanem beavat, nem ismeretet közöl velem, hanem egy részesedésen keresztül megértet." Igen, ez remek, s bár a magasabb rendűséget, a költészet nyelvének minősítését bizonytalannak vélem, a filozófia kényszerhelyzetét világosan és egyetértően érzékelem. Sajnos, filozófusokat olvasva mégis gyakran tapasztalom, hogy kibújnak zubbonyukból és beszédmódot váltva a kényes pontokon költői eszközöket használnak, többnyire metaforát, amit adott esetben, egyszer-egyszer vagy akár többször is szívesen fogad az ember, de méltatlankodva megtorpan, ha a költői eszköz pár bekezdés után fogalomként tér vissza s tudott, bizonyított, ténnyé tárgyiasult elemként próbál illeszkedni a további érvelésbe, amely akkor már nem gondolatkísérlet, feltételezés, hanem kinyilatkoztatás. S itt nem a metaforák átalakulásának konstruktív és minden bonyolult indázással együtt is jól belátható jelenségéről van szó, amit Kállay Derridához kapcsolódva mutat be, hanem a logocentrikus beszéddel szemben fellépő dekonstrukció elszabadulásáról. Ha ez a kor-szülte, érthető és követhető szellemi törekvés túlfut, öncélú lesz, és az alkotói szuverenitást önkényesen értelmezve a jelentést szétszóró fecsegésbe, paroxizmusba vagy csupán primitív képzavarokba, közhelyekbe oldódik (például a történetek elmondhatatlanságának vagy megkülönböztethetetlenségének, a "minden elmegy" tételének köznapi közönségességbe süllyedésével, végső soron a bizonytalanság - már nem is magyarázatával, de idealizálásával, a világállapotok-végek mesebeszédeinek fikciót és tárgyszerű valót az összemosásért összemosó retorikájában stb.). Nem állom meg, hogy a könyvben mesterként fellépő Stanley Cavell vélekedésére ne utaljak itt, amelyet Kállayval együtt meghatározónak, át nem léphető, s mégsem korlátozó, hanem eligazító, szubjektíven választható iránynak érzek és gondolok. A személyesség egyediségének és nem esszencialista egységének védelméről van szó a derridai différence önfelszámolódásba sodró hatásával szemben. "A bomlás szüntelen hangoztatása Cavell szerint - magyarázza Kállay - könnyen hárító-mechanizmussá alakulhat, ami felmenti az egyént, hogy arra a helyre lépjen, amit csak ő tölthet be és senki más, és itt a belépés gesztusa maga a (mindenki számára más) emberi felelősség." A nyelv határaival Kállay maradéktalanul megfelel a saját hely betöltésének, művével mintegy merőben egyedi színházat teremt (van hozzá mersze s nem puszta képe), amelyben szerzőként és rendezőként jár el, voltaképpen különös dokumentum-drámát visz színre, Shakespeare-szövegek és filozófus-meditációk, sőt, Shakespeare-hősök és hús-vér filozófusok, elképzelt és köznapian valóságos helyzetek összejátszatásával, színpadi drámák és lételemző-faggató bölcselkedések egymásra vetítésével, elmélkedő szövegek "ráolvasásával" bont ki eddig észrevétlen analógiákat, s magyarázataival maga is a játék részeseként avatja, vonja be olvasóját: lehetőséget kínál. Ezzel próbálok élni itt.

http://liget.grafium.hu:8180/archiv/konyvek_30.html