|
|
Horgas Béla
ELMESÉLEM, HOGY MIT OLVASTAM
(részlet)
Mélyet lélegzem, és elmesélem, hogy mit olvastam (éreztem-gondoltam-képzeltem) Kállay Géza mesés Shakespeare-könyvében;
megpróbálom, bár jól tudom, hogy amit elmondhatok, kevesebb lesz annál,
mint amennyit olvasás közben érteni véltem (követni és kapcsolni
tudtam), mert most, amikor vissza- vagy tovább-adni szeretném, látom,
hogy mégsem fogtam föl vagy fogadtam el minden részletében. S az is
kérdéses, hogy amit mégis, helyénvaló lesz-e, hozzá tudom-e toldani az
impozáns műhöz örvendezéseim és kétségeim egymásba nyomódó,
alkalmanként egymással is szembeforduló mondatait? Szerencsémre, nincs
válaszom, azért is vágok neki, s azért nevezem mesének, mert ezzel is
szeretném Kállay Géza magával ragadó megértési-megértetési vágyát és
rendkívüli eredményét minősíteni, s vele mindjárt a magam hangját is
ide-bele keverni, méghozzá címadó, bevezető eszszéjébe kapaszkodva,
amit előadásként mondott el Erdőbényén. De miért jegyzem meg ezt, mit
jelenthet a helynév, ha egyszer tudom előre, hogy hely nem ad vigaszt -
mert alkalmat a megjelenítésre annál inkább ad, s ahogy az előadó a
megnevezés rejtelmeit taglaló bájos példamondatában használja ("Az
erdőbényei kísértet makogva-nyíva jár utcaszerte"), úgy nekem a
hozzáadás szubjektív birodalmában nyújt kapcsolódási pontot, hiszen
egyik saját mesémben Erdőbényének hívnak egy párjától rútul elhagyott
füvesasszonyt (hogy mértéket veszítve az évek óta velem áriázó "nyí"
szerepét ne is említsem), aki a kukutyini zabhegyezőt megtalálni és
beindítani, s így a bedugult, elromlott világot megváltani szándékozó
különítmény egyik tagja. A világmegváltás nehézségeiről szóló
kalandsorozat (gyerekmese lévén) a bábeli torony építésének bibliai
vagy a szegény halász nagyravágyó feleségének grimmi történetétől,
melyeket Kállay Géza idéz, többek közt abban különbözik, hogy kifejlete
pozitív, a hősök tudják, hogy a rossz világműködés hogyan zökkenthető
helyre, tehát etikailag aggálytalan, s a játék lehetőségét
fölcsippentve azért húzom ide, mert talán elméletileg is kecsegtet
valamiféle reménnyel: ha kérdezni kevés, malignus-e mindenképpen a létezés (minden folyamat),
válaszolni pedig nem tudunk rá (vagy igen? Igen!), és nyerni csak a
vesztésben lehet, akkor nem-tudásunk legalább maradjon nyitva, legyen
mozdítható. A beteljesítő-végző megszűnés negatívumát ugyan ez sem
változtatja meg, s ilyenképpen persze minden mese vége rossz,
okoskodásunk pedig ellentmondásba torpan, de nem mindegy, hogy
mifélébe, talán ez is valami, ez is lehet határ, amit mi vonunk meg, és
nem az Isten vagy a Semmi, vonunk és tolunk tovább, hozzáadunk-adódunk.
Így is lehetünk ellenállás (Babits szava) a világgal és odaadás a
létezéssel, a Másik emberrel szemben, múlik valami rajtunk, s
ez talán Wittgenstein "etikailag értelmetlen" kérdéseinek értelmével is
összhangba hozható - végső soron Kállay Géza is ennek az esztétikaiban
élő etikainak a közelítésére törekszik, konkrét közegül Shakespeare
drámáinak értelmezését, módszerként a filozófia és a művészet
összejátszatását választva.
Hanem ezzel már ott is vagyok a könyv, azaz
Kállay színházának a közepén, az értelmezések szövevényében, amelyek
valamiképpen mindig a nyelvfilozófiára épülnek, és bámulatos
gazdagságban tárják föl a drámák lehetséges jelentéseit és
kapcsolódásait. Elemzőjük némelykor mintha bele is feledkezne a
filozófiai "fél" megvilágításába, különösen ha Wittgensteinről van szó,
de én mindenkor szívesen tartottam vele. Nélküle aligha jutottam volna
a filozófus szövegeiből kiragadott elbűvölő részletek költői
szépségének fölfogásánál, W. traktálásainak homályos megsejtésénél
többre, amit mélyebben átélve-megértve talán már nem ugyanúgy nincs válasz
kérdéseimre, mint előtte, mert a kimondhatatlan körüli
költői-filozófiai keringés, jelenetezés után másként látok. Azám,
költői-filozófiai! Kállay Schellinget idézi, aki transzcendentális
rendszerében a költészetet magasabb rendűnek minősíti a filozófiánál,
melynek művelői "...kénytelenek reflektálni, s ezáltal minden
tapasztalatot az ismerethez kötni, míg a költészet nem tudat velem
valamit, hanem beavat, nem ismeretet közöl velem, hanem egy
részesedésen keresztül megértet." Igen, ez remek, s bár a magasabb
rendűséget, a költészet nyelvének minősítését bizonytalannak vélem, a
filozófia kényszerhelyzetét világosan és egyetértően érzékelem. Sajnos,
filozófusokat olvasva mégis gyakran tapasztalom, hogy kibújnak
zubbonyukból és beszédmódot váltva a kényes pontokon költői eszközöket
használnak, többnyire metaforát, amit adott esetben, egyszer-egyszer
vagy akár többször is szívesen fogad az ember, de méltatlankodva
megtorpan, ha a költői eszköz pár bekezdés után fogalomként tér vissza
s tudott, bizonyított, ténnyé tárgyiasult elemként próbál illeszkedni a
további érvelésbe, amely akkor már nem gondolatkísérlet, feltételezés,
hanem kinyilatkoztatás. S itt nem a metaforák átalakulásának
konstruktív és minden bonyolult indázással együtt is jól belátható
jelenségéről van szó, amit Kállay Derridához kapcsolódva mutat be,
hanem a logocentrikus beszéddel szemben fellépő dekonstrukció
elszabadulásáról. Ha ez a kor-szülte, érthető és követhető szellemi
törekvés túlfut, öncélú lesz, és az alkotói szuverenitást önkényesen
értelmezve a jelentést szétszóró fecsegésbe, paroxizmusba vagy csupán
primitív képzavarokba, közhelyekbe oldódik (például a történetek
elmondhatatlanságának vagy megkülönböztethetetlenségének, a "minden
elmegy" tételének köznapi közönségességbe süllyedésével, végső soron a
bizonytalanság - már nem is magyarázatával, de idealizálásával, a
világállapotok-végek mesebeszédeinek fikciót és tárgyszerű valót az
összemosásért összemosó retorikájában stb.). Nem állom meg, hogy a
könyvben mesterként fellépő Stanley Cavell vélekedésére ne utaljak itt,
amelyet Kállayval együtt meghatározónak, át nem léphető, s mégsem
korlátozó, hanem eligazító, szubjektíven választható iránynak érzek és
gondolok. A személyesség egyediségének és nem esszencialista egységének
védelméről van szó a derridai différence önfelszámolódásba sodró
hatásával szemben. "A bomlás szüntelen hangoztatása Cavell szerint -
magyarázza Kállay - könnyen hárító-mechanizmussá alakulhat, ami
felmenti az egyént, hogy arra a helyre lépjen, amit csak ő tölthet be
és senki más, és itt a belépés gesztusa maga a (mindenki számára más)
emberi felelősség." A nyelv határaival Kállay maradéktalanul
megfelel a saját hely betöltésének, művével mintegy merőben egyedi
színházat teremt (van hozzá mersze s nem puszta képe), amelyben
szerzőként és rendezőként jár el, voltaképpen különös dokumentum-drámát
visz színre, Shakespeare-szövegek és filozófus-meditációk, sőt,
Shakespeare-hősök és hús-vér filozófusok, elképzelt és köznapian
valóságos helyzetek összejátszatásával, színpadi drámák és
lételemző-faggató bölcselkedések egymásra vetítésével, elmélkedő
szövegek "ráolvasásával" bont ki eddig észrevétlen analógiákat, s
magyarázataival maga is a játék részeseként avatja, vonja be olvasóját:
lehetőséget kínál. Ezzel próbálok élni itt.
http://liget.grafium.hu:8180/archiv/konyvek_30.html
|