|
|
Tényfékező
Méhes Károly
HÁROM PILLANAT TÖRTÉNELEM
1.
Március elsején történt. A tavasz első napján. A szovjetek reggel
érkeztek a faluba. Két nappal korábban Jáger Bernát községparancsnok
testvér még felakasztatott egy ismeretlen férfit, aki földmocskosan
került elő Schwartz zsidóék üresen álló raktárából. Felkoncoltatik!,
üvöltötték már előtte sokszor a kidobolások alkalmával. Mindig
kihallottam ebből a nevünket, mert Koncz Marikának hívnak, édesapát
Koncz Sándornak. Különben meg akasztatott Jáger Bernát, és nem
koncoltatott.
Másnapra mind eltűntek. A következő reggel jöttek az oroszok.
Hatalmas zörgéssel, csörömpöléssel hajtottak át
a tankok a Kossuth utcán. Mintha ez nem lakott hely volna, ki se
kukucskáltak a vörös csillaggal díszített páncélosokból. Harci
cselekmény nem történt. A sárban ott maradt a lánctalpak nyoma,
mélyreható, szép rovátkás minta.
Délutánra mégis megvolt a béke első áldozata. A
harci alakulatok után egyszer csak szekérrel vonult be öt szovjet
katona. A szekerük kereke a sárba vágott tanknyomokat két szeletre
osztotta. Láttam, milyen mereven, szinte megilletődötten ültek a
hosszanti oldalrúdon. Kettejük géppisztolyt fogott a kezében, mintha
kapaszkodnának a fegyverbe. Ez volt az övék, és nem a falu, amit ím,
elfoglaltak.
Apám nővérének lánya, Szeifert Erzsók
unokanővérem az utolsó, ötliteres, teli uborkásüveget cipelte át a
nagyanyjához. A régi-új parancsnokság épülete előtt megbotlott a
papucsában, és elejtette az üveget: az egyetlen kövezett
járdaszakaszra, ami, testvérek között se hosszabb, mint tíz méter. Még
Arnóthy Bonifác bíró rakatta ki téglából, mondván, a parasztnép mégse
egyenesen a sártengerből gyalogoljon be a hivatal épületébe.
Az üveg földet érését hatalmas durranás követte.
A következő pillanatban fegyvercső vége jelent meg az ablakban.
A savanyúságok elkészítésének mindig is
mesterei voltak a Koncz-lányok, apám nővére különösképp értette a
módját. Mustármagot is tett a zöldségek közé, mert az szerinte gázt
fejleszt az üvegben, és különös ízt kölcsönöz az uborkának.
Ez a gáz vetette szét olyan hangerővel az üveget.
A gépfegyver csövéből öt gyors golyó fúródott Szeifert Erzsók tizennégy éves leány testébe.
Ugyane napon Koncz Sándor hadifogoly,
otthonától háromezer kettőszáz kilométernyire, Alma-Ata mellett a
következő sorokat kaparta noteszébe: "Kezdődik a tavasz. Ez lesz a
negyedik év, hogy nem én vetek. Tán aratok majd? Érzem, hogy semmi baj
nem lehet már. A háborúnak vége, ezt mondják itt is, fasicki konyec,
hallom elégszer. Elhatároztam, igenis haza fogok térni. Béke lesz és
boldogság. Soha senki bele nem szólhat többé az életembe. Ez nem álom.
Van, amit akkor is tud az ember, ha józan ésszel merőben hihetetlen.
Otthon várnak, nem történt semmi baj. Dolgozni fogunk és elfelejtjük
ezt a kutyapicsa háborút!"
2.
Apám, Koncz Sándor még további két évig nem vetett. Amikor 1947-ben
hazaérkezett, pontosan annyi kilót nyomott, ahányat írtunk,
negyvenhetet. De otthon volt, és nekilátott, hogy megvalósítsa, amit
elhatározott: a békés boldogságot. Aztán 1949-ben megszületett a húgom,
és apám nővére kérte, kereszteljék Erzsikének, hogy az új jövevény
folytassa és teljesítse be az ő Erzsókja életét. Apám beleegyezett. Jó
kedve volt, a határban nőtt a kukoricája, az ólakban vidáman röfögtek a
malacok.
Fél év múlva kuláklistán virított a neve, és
mindenét elvették, amit a hadifogság letelte óta megtermelt és
összegyűjtött. Amikor 1950-ben Jáger Tivadar tanácselnök, hogy
feljebbvalóinak bizonyítsa, nyilas bátyjától eltérően ő igenis jó
elvtárs, összegyűjtötte és elvitette a "hangadó" kulákokat, át kellett
költözzünk nagyapáék házába. Koncz nagyapó valósággal
beleszerelmesedett Erzsikébe. A kislány, aki csöppnyi korától apás
volt, talán nagyapjában lelte meg támaszát, és attól a nyártól ők
ketten szinte mindenhová együtt mentek. Nagyapa még fűrészelni is
tanította, persze, csak játékból, hiszen egy kétéves leányka hogy? is
lett volna képes fűrészelni. A fűrész az éles fogával most szétharapja
ezt a csúnya tölgyfát - ezt mondta neki. Esténként, még későn is maga
mellett tartotta a húgomat, az ölében, s míg vastag falú poharából
lassan kortyolgatta a bort (a fia szőlejében szüretelt egy telepes
ember, és neki pénzért kellett megvenni), sokszor mormogta maga elé:
nincs semmi baj, ugye, kisaranyom, megyünk mindjárt aludni, álmodunk
valami szépet. Anyám panaszkodott, hogy nagyapa egy szemhunyásnyit sem
alszik éjszaka, forgolódik, sóhajtozik, olyan hangok jönnek tőle, nem
is tudja, hogy a nyikorgó ágyból, vagy nagyapából származnak. Ezekből
az elbeszélésekből értettem meg, hogy éjszaka anya sem aludt.
Apa Recsken azt vakarta egy régi füzetke sűrű
vonalazású papírjára: "Van itt egy lökött ember, Szabadkáról szökött,
hogy Magyarországon élhessen, itthon. Azt mondja: lehet, hogy ez a
hazaszeretet. Ő is haza szeretett volna jönni, hát tessék, most aztán
itthon van. Eszembe jutott, tényleg, hiszen senkitől sem vehetik el a
hazáját, de az már igaz, hogy a hazától elvehetik a polgárait."
Erzsike majdnem ötéves volt, amikor kis eszével
megismerte az apját. És sokáig őt hívta "nagypapának", meg is mondta
miért, azért, mert a "nagypapa" tényleg nagyobb, mint a papa.
3.
Apám, Koncz Sándor mégis tisztességben felnevelt engem és Erzsikét is.
1971 októberében ment el rokkantnyugdíjba a Gagarin MgTsz
disznóhizlaldájából.
Az elnök, Jáger Tóni váltig kapacitálta, hogy
ne menjen sehova, de Wunderlich doktor úr egyszerűen ráparancsolt:
ilyen derékkal, ilyen reumával most már maradjon otthon. Megszolgálta
azt maga, Sanyi bácsi, mondta neki. Apám a konyhában, a vastag falú
poharát forgatva, még sokszor szóba hozta ezt a témát, és csak csóválta
a fejét: Megszolgáltam, jó vicc, még hogy megszolgáltam. És ilyenkor
ivott egy-egy hosszú, lassú kortyot, nem is ugrott az ádámcsutkája.
A következő évben buszos kirándulást szerveztek
Budapestre, április 4-e tiszteletére. Leszóltak az elnöki irodáról,
hogy nyugodtan hozzam magammal apámat is, szívesen látják az öreget.
Féltem, mit szól hozzá, de első szóra beleegyezett.
Meleg, már-már nyárias idő volt aznap. A
főváros ünnepi díszbe öltözött, lobogtak a piros-fehér-zöld és vörös
zászlók. A Citadellára, a Szabadságszoborhoz csak délután tudtunk
felmenni, amikorra a hivatalos megemlékezések befejeződtek. Mi tagadás,
addigra már szinte teljesen elfogyott a busz farában felhalmozott
pálinka- és borkészlet. Apám sose volt ivós, de most nem múlt el félóra
anélkül, hogy valaki a vállára ne csapott volna, hogy ugyan már, Sanyi
bácsi, csak nem sérti meg a régi elvtársait azzal, hogy nem koccint
velük. Hát koccintott.
Ott állt a Gellért-hegy tetején, a szovjet
emlékmű előtt, a csizmás láb által eltiport, fasiszta kígyó holtában
tátott kőszája előtt. Felemelt a földről egy tavalyi, elszáradt, ám
mégis szépen egyben maradt tölgyfa-ágacskát, amin a szinte feketére
fagyott levelek mellett még egy makk is fityegett.
Az én apám sose volt viccelődő ember, inkább
nagyon is komoly. Igaz, optimizmusából se engedett, mint ahogy
igazságérzetéből sem. Béke, boldogság - ezt ismételgette mindig, szinte
mániákusan. Most, talán a pálinkák és a fröccsös poharak hatására,
odalépett ehhez a kőkélgyóhoz, és tátott szájába dugta a száraz
tölgyfaágat.
A legfurcsább az volt, hogy miközben mindenki
nevetett ezen, én valahonnan egészen mélyről megborzongtam. Egyik
pillanatban azt gondoltam, szegény, szegény apácskám. Aztán meg azt,
édes istenem, mennyire nem ismerem ezt a bácsit, akit apámnak hívok.
A cimborák körben dőltek a röhögéstől, a Jáger
Tivi fényes képpel rikoltozott: Éhes sárkány makkal álmodik, a kissé
feltámadt szélben körben zizegtek a zászlók. A tölgybokrok mögül
úttörőcsapat érkezett, teli torokkal fújták, hogy Április négyről
szóljon az ének.
Hát szólt.
fotó: Hórusz Archívum
|