|
|
Paolo Rumiz
ÁRNYÉKVONAL
(részlet)
1. Lengyelország - Félelem a volt német területeken
Wroclaw. Milyen különös. Minél közelebb érünk Németországhoz,
Lengyelország annál sivárabbá válik. A főútvonalaktól eltávolodva már
csak gyéren megvilágított, szomorú falvakat látunk. Sehol egy kocsma,
sehol egy üzlet. És a nagy esemény, az ország Európai Unióba lépésének,
a határ megszűnésének küszöbén még inkább olyan érzésünk támad, mintha
errefelé - mint egy rémálomban - megállt volna az idő. Erdők,
szecessziós gyárépületek, parlagon heverő földek, Haensel és Gretel
üresen álló, omladozó házacskái. A Berlin felé vezető autóút már
1939-ben megvolt, a nácik hatalomra kerülése után gyártott cementlapok
borítják.
A süvítő szél, a sötét felhők, a ködbe vesző
tájak nem egyszerűen a végtelen Észak erejét érzékeltetik. Sokkal
többről van itt szó, és épp ez az, ami szorongást kelt: a hiány
érzetéről. Valamiféle nyomasztó, a németek milliói után maradt űrről,
akik 1945-ben menekültek el innen, amikor a vidék már nem tartozott
Németországhoz. A helyüket szinte azonnal elfoglalták a Szovjetunióból
menekülők, ők azonban soha nem érezték magukénak ezt a földet. Túl sok
volt a kísértet errefelé. A népvándorlás befejezésekor kilenc millióan
cseréltek otthont. Új világ született itt, a gyökértelenek világa. Ahol
bemutatkozáskor még ma sem azt kérdezik egymástól az emberek, hogy "hol
laksz", hanem "honnan jöttél".
Hatvan év telt el azóta, az űrt már jócskán
betöltötték, az itt lakók bőröndje azonban még mindig útra készen áll.
Félnek, hogy a németek most majd vissza akarják szerezni házaikat.
Félnek, hogy a poszt-kommunista új kufárok a szegények bőrén akarnak
meggazdagodni. Errefelé minden fordítva történik. Mikor 1989-ben
leomlott a berlini fal, az emberek nem azt mondták, ?Éljen a
szabadság!", hanem azt: "Most majd újra lesz Nagy Németország". Ma, az
Új Európa küszöbén pedig a határ eltűnését nem lehetőségként, hanem
fenyegetésként élik meg.
A Gubin és Zittau közötti hatalmas erdőség
egyetlen panziójában az erdész délelőtt tízkor vodkát kér. Belorusz
származású. A tűz mellett lila nagykabátos öregasszony ül, sült
krumplit eszeget. Megkérdezem tőle, honnan jött. "Leopoliból" - feleli.
Leopoli először az Osztrák-Magyar Monarchiához, aztán Lengyelországhoz
tartozott. Ma Ukrajnában van. Az öregasszony azt mondja, nem emlékszik
a helyre, ahonnan származik. A pultnál kiszolgáló lányának sem mesélt
róla soha. Itt mindenki elvesztette az emlékezetét. Az emlékek
fájdalmat okoznak.
"Képtelenek voltunk a sajátunkként kezelni
ezeket a másoktól örökölt helyeket" - mormolja maga elé az erdész. Itt
épp az ellenkezője történt annak, mint a keleti határnál, ahol
felpezsdültek a kapcsolatok Ukrajnával. A férfi kimutat az elvadult
erdőkre, a hamuszín égbe olvadó, megműveletlen földekre, a szocialista
rendszer maradványaira. Hogy hívják ezt a vidéket? - kérdezem. A
vállukat vonogatják. Az erdész is bizonytalan. "A lengyelek
Nyugat-Sziléziának nevezik - mondja -, de tulajdonképpen ők sem tudják
a pontos nevét."
Itt semmi nem vert gyökeret, még a helységnevek
sem. A falvak nevét 1945-ben gyorsan átkeresztelték. Holbauból Howa,
Naumburgból Nowogrod, Sorauból Zary lett. De rossz a hangzásuk. Az új
név nem használható. Túlságosan jelen van benne a régi. A 20. század
elején épült manzárdtetős házak időállóbbak a kommunista építményeknél,
amelyek akkor születtek, amikor a "szép" a nép ellenségének lett
kikiáltva. A betonmonstrumok ma már romokban hevernek. A néphatalom
torzszüleményeit rozsda marja, a harmincas években épült gyárak közül
azonban néhány még ma is működik. "Itt a kommunizmus nem egyszerűen
véget ért, hanem elrohadt" - mondják. Wladislaw Lazowski feleségével és
négy gyermekével Pienskben lakik, egy düledező öreg malomban. Velük
átellenben, a Neisse német partján is vannak malmok: a gazdag, hatékony
és fejlett technológiával rendelkező Szövetségi Köztársaság hófehér,
vadonatúj szélerőművei. Wlado apja szerb volt és kommunista; annyira
szerette Lengyelországot, hogy eljött harcolni érte, még a nevét is
lengyelesítette. Ma, az öreg és a kommunizmus halála után, Wlado élete
szélmalomharc. Óránként egy euróért dolgozik mint napszámos, ha van
munka.
Ő is mindent kitörölt az emlékezetéből, még az
apja eredeti nevét is. Talán Jozefnek hívták? Nem akar emlékezni, nem
akar beszélni. Nem árulja el a háztulajdonos nevét sem, fél. Csak
annyit tud, hogy a kolhoz megszűnése után elvesztette a tanácsi lakást.
Az ügyeskedők néhány zlotyiért mindet felvásárolták, hogy aztán jó
pénzért újra bérbe adják. Ezen a senkiföldjén az ex-kommunisták úgy
gazdagodtak meg, hogy riasztókat adtak el a környéken fosztogató
bandáktól rettegő embereknek. Wlado éhezik, és semmi reménye arra, hogy
az Unió munkát hoz neki, hogy kimenekíti őt sártengerben álló, törött
ablakú, trágyától és szén-monoxidtól bűzlő lakhelyéről.
Eső mossa Goerlitz 17. századi háztetőit. A várost, Goriziához
hasonlóan, kettéosztották. A nevük is hasonló. A Neisse folyón túli
lengyel részt Zgorzelecnek hívják. A két város közti kontraszt este a
legdöbbenetesebb. Nyugaton csobogó szökőkutak, kivilágított éttermek,
meseházikók, kovácsoltvas kerítések. Goerlitz Németország egyik
legérintetlenebb városa. "Ez Drezdának köszönhető" - mondják. A repülők
az összes bombát az alig száz km-re fekvő városra dobták le, így a
környező települések megmenekültek.
A keleti városrész olyan, mint kijárási tilalom
idején. Kihalt utcák, pislákoló neonfények, parabolaantennák, málladozó
homlokzatok, melyeken itt-ott régi gótbetűs feliratok sejlenek.
"Csodaszép villák álltak itt" - meséli Janusz Zubrzycki műkereskedő,
aki egyet megmentett közülük az enyészettől, s étteremmé alakította.
"Mikor elkezdtem a felújítást, a környéken bolondnak néztek. Errefelé
senki nem költ a házakra. Eladják őket, és kész. Azok ott, a folyónál
ugyan még a lengyelek nevén vannak, de a valódi tulajdonosuk német."
Határállomás a Neisse partján, kamionok
várakoznak hosszú sorokban, fényárban úszó üzletek, piros ruhás
prostituáltak - minden készen áll a nagy változásra. De a "business"
mögött nyoma sincs semmiféle kulturális ozmózisnak. A németek nem
szívesen jönnek ide, nem akarják látni a romhalmazt, ami valaha az
otthonuk volt. A lengyelek sem szeretik ezt a helyet. Nem szerették az
NDK, a kommunista testvériség korszakában sem, amikor személyi
igazolvánnyal is át lehetett járni. Akkor is úgy gondolták, hogy a
németek mindig németek maradnak, nem lehet bízni bennük.
Zgorzelecben egy évvel ezelőtt "igent" mondtak
Európára. Mindenki azt hitte, végre beköszönt a Kánaán. "Helyette
azonban a félelem korszaka köszöntött be - mondja Pavel, miközben egy
pénznyelő automatát püföl a határ melletti Zur Grenze bárban. - Európa
kapujában főleg az izgat mindenkit, hogy a mi dokumentumaink
ugyanannyit érnek-e majd, mint az odaát élők papírjai." A pincér még
pragmatikusabb: "Ha mi semmit nem adunk Európának, miért is juthatnánk
bármilyen előnyhöz? És törvényszerű, hogy Varsó ezt a területet adja
majd oda cserébe." Meggyőződése, hogy ha ma lenne a szavazás, az
emberek "nemet" mondanának az Unióra.
1998-ig Lengyelországban nem létezett örök
földtulajdon. Maximum 99 évig lehetett birtokos valaki. Nemrégiben
módosították a törvényt, most már nem korlátozzák a föld tulajdonjogát.
Az egykori német területeken a sziléziai önkormányzatok néhány héttel
ezelőtt további szabályokat is bevezettek. A félelem azonban megmaradt.
Nincs mit tenni, az emberek nem érzik magukénak ezeket a földeket. Az
itteniek önbizalma rendkívül gyenge. "Az örök vesztesek közé tartozunk"
- panaszolja a harminc év körüli Zygmunt, miközben kenyeret dob a
folyóban úszkáló hattyúknak.
A hatvanöt esztendős wroclawi Henryk egy pofa
sör mellett arról mesél, hogy Berlinben a kitelepítettek lobbyja újabb
nyomásra készül. A szövetségi tévében több műsor foglalkozott az új
keleti területekkel, "ártatlanul deportált németekről és lengyelekről"
beszéltek, az utóbbiak mentek ugye az előbbiek házaiba. A látszólagos
elfogulatlanság mögött azonban errefelé revizionista csapdától
tartanak. "Ez a megfogalmazás egyáltalán nem tetszik nekünk -
magyarázza -, mert azért a németek tényleg bűnösök voltak, mi viszont
csak elszenvedtük a háborút." Eközben odakünn eső áztatja a régi
köveket, egy letűnt világ utolsó szemtanúit.
|