←Vissza

Kámán Balázs GALOPPJAIVAL ELLENTÉTBEN (részlet) Ahogy Ferihegy 2-n kinyílt előttem az üvegajtó, s a két nem túl nehéz bőrönddel beléptem a repülőtéri előcsarnokba, észrevettem Oltayt. Rövid ujjú ingben és farmernadrágban feszített, napbarnítottan és kedélyesen, mintha az előszezonos nyaralás gondolata, a készülődés és beöltözés is elegendő lett volna az életörömös szerephez. Sorban állt a csomagfeladásnál, épp előrébb taszította a földre tett táskáikat, és körülnézett - megérezte, hogy valaki figyeli?, nem, a feleségét kereste, s mikor felfedezte, intett is, hogy megy ez gyorsan, mindjárt ő következik, a nő nyugodtan támaszkodhat az oszlopnál, szükségtelen nyomakodnia a többiek között. Az Athénbe induló gépre közben a szomszédos pultnál is lehetett jelentkezni, gyorsan beálltam oda, és bámultam a helyeket osztó, egyen-blúzos lányt. Szép, mondtam magamban, szép a vékony, hosszú nyaka; persze úgy mondtam magamban, hogy szép a vékony, hosszú nyakad, és jól tetted, hogy feltűzted a hajad. Kísérleteztem: lehet-e hatásosan bűvölni - és ilyen messziről. Még legalább öt méterre voltam tőle, de gondolattalanul hittem, hogy ha a várakozók felé fordul, ha csak egy pillanatra is elszakad a monitortól, a repülőjegyektől, a csomagfelvevő szelvényektől, ha villanásnyira találkozik a tekintetünk - vagy úgy érzem, hogy szinte találkozik -, már nem reményte- len, hogy majd a gép másik végében találjon nekem helyet. Oltay épp rátette a szalagra a csomagjaikat, valamit mondott a maga jegykezelőjének - az a nő tíz évvel idősebb és huszonöt kilóval súlyosabb, de Oltaynak mindegy. Nyilván gátlástalanul kellemkedett, hogy előnyökhöz jusson - a nő mosolyát viszolyogtatóan romlottnak láttam, s mint már annyiszor az elmúlt években: elégedetten bólintottam. Jól van, úgy van jól, ahogy van. Szerencse, hogy én a csinos, és bizonyára könnyebben bűvölhető kislányhoz kerültem.      Oltayék bementek útlevélvizsgálatra, s tovább, a tranzitba - elképzelhető, hogy a közel másfél órás várakozás alatt ne lássuk meg egymást? S aztán se, az utolsó sorban álláskor vagy a géphez szállító buszon? Úgy döntöttem, hogy nagyon is elképzelhető, mert Oltay éppoly kevéssé akar velem találkozni, mint én ővele. Az új feleség pedig veszélytelen: nem ismerjük egymást, és Oltay aligha mesélt rólam, ifjúkori szövetségünkről, romantikusan lángoló barátságunkról - legkevésbé arról, hogy tizennyolc évesen, az érettségink esztendejében kész lett volna öngyilkossággal tiltakozni a prágai bevonulás ellen. S ha mégis mesélt - ha fölényesen, egykori kamasz-énjét lesajnálva anekdotázott -, engem annál inkább kihagyott a történetből. Szárnyalása a média világában eleve egyszerűsítésre ösztönzi. Nem kell már, hogy bárki figyelmeztesse, tudja jól az érvényesülés alapszabályait, köztük a "kevesebb szereplőt, kevesebb bonyodalmat!"-elvet.      Oltay felbukkanása miatt még nem bántam volna, hogy elfogadtam a meghívást. Figyelmeztető jel volna? Ugyan már! Ha erőlködve mégis valami összefüggést találnék a személye, illetve a barátságunk nagyon is közönséges elmúlása és a mostani utam között, legelőbb arra gondolnék, hogy lám csak, kinek-kinek mi lett mostanra jó. Nem is gonoszkodnék; istenem, neki jó lehet - igyekszik jónak érezni -, hogy a húszon-valahány évvel fiatalabb feleségének megmutatja Athént, én meg örülök, hogy volt tanítványaim esküvői tanúnak (vagyis az Athén-közeli erdőben rendezett szertartás valamijének - mókamester? manó?) - hívnak, bár hogy ez jó nekem, sőt örömteli, talán túlzás. Nagyon is gyanakszom az Athén-közeli erdőben rendezett szertartásra. Szorongok, hogy zagyvának találom majd a ceremóniát, s hogy feszengésemet nem tudom leplezni. Kedvüket szegem. Évek óta egyre jobban félek: beleszorulok valami kellemetlen különc-pózba. Semmi se tetszik nekem igazán - ezúttal a kommersz ellenében nyilván gonddal, sok leleménnyel kiagyalt saját ceremónia aggaszt. Paródiája lesz-e annak, amit tőlem tanultak? S ha az lesz - mert lehet -, mit csinálok? Tél óta szervezik az eseményt, repülőjegyet küldtek és szállodát foglaltak - kétséges sem volt, hogy elfogadjam a meghívásukat; de akkor, ott a sorban állva nem merengtem utak és sorsok különbözőségén. Legelőbb is higgadtságra intettem magam, és rendes tudóshoz méltóan vizsgáltam az esélyeket, s még mielőtt a jegyemre ragasztva megkaptam a hosszú nyakú lánytól a helyszámomat (22C), józanul úgy véltem: legrosszabb esetben Oltayék mellett ülök, ők ugyanis ketten vannak, s az egyedül utazókat bizonyára a párok mellé pötytyentik. A legrosszabb esetben. De számolni kell a lehetőséggel - és saját magamat is sikerült megdöbbentenem azzal, hogy éppen amikor a legkínosabb változatot képzeltem el, csakugyan megnyugodtam. Jó, akkor majd mellettük ülök, pontosabban Oltay mellett, mert az asszonykát az ablakhoz engedi. Jó, gondoltam, elfogódottság nélkül köszönök, "szevasz"; úgy éreztem, képes leszek rá; nem játszom a meglepettet, a nőnek azt mondom, kezicsókolom, hadd higgye, hogy valahol, valamikor talán a férjével dolgoztam, hogy semmire se kötelezően, felületesen ismerjük egymást; "hogy s mint?", "szo, szo", és leszálláskor is elegendő egy "viszlát". Abban a percben dermesztőnek se tűnt, hogy így tudomásul vegyem: nincs ma már semmi közünk egymáshoz, ráadásul a mai életünk se köthető a hajdanihoz, még akkor se, ha szívesen hinném, hogy Oltay galoppjaival ellentétben én keveset változtattam a körülményeimen. Vagyok, aki voltam, s ezt inkább öntelten, semmint savanyúan mondom.      Oltay javasolta akkor, hogy a szovjet követség vagy a Pártközpont előtt öntsük le magunkat benzinnel, és nemzetközi botrányt okozva áldozzuk be ifjú életünket. Nem éreztem perverznek, ahogy lángoló testünk látványával kecsegtetett. Készségesen társultam, még a terv finomítását, a kivitelezéshez szükséges eszközök beszerzését is vállaltam, de amikor a kijelölt nap délelőttjén Oltay anyja - bohózatszerűen - lábát törte, tiltakoztam az egyszemélyesre zsugorodó demonstratív halál - a halálom - ellen. S most becsületesen be kell valljam, nemcsak akkor volt Oltay a kezdeményező. Még vagy tizenöt évig - már-már komplexusokat fejlesztve magamban - játszottam az ő címszereplős darabjában a nagyon fontos, a legfontosabb mellékszereplőt, és meglehet, barátságunk hervadását és elenyészését - mert nevezetes drámai pillanatunk, nagyszabású döntések, tettek, megnyilatkozások, árulások (nagyszabásúak!) nem voltak már a nyolcvanas években, így aztán katarzis sem, semmi ideális és klasszikus -, igen, lehetséges, hogy ő pályánk széttartását egészen másképp magyarázta - ha valaha magyarázta.      A tranzitot majd az ötödik kapunál hagyjuk el. Oltay a kijárathoz közel telepedett le. Hátulról láttam, megint egyedül volt, újságot olvasott - akkor biztosra vettem, hogy előlem temetkezett az újságjába, s amennyire emberi szándék és akarat irányítja az eseményeket, sikerülni fog nem találkoznunk. Ha kettőnkön múlik, még a "szevasz" meg a "kezicsókolom" is elmaradhat. Majd fegyelmezetten és egykedvűen nem látjuk meg egymást - hiszen felnőttünk, hagytuk, hogy a kor a maga ízlése szerint, a legegyszerűbb eszközeivel formáljon. Lapossá idomítson. Nem mintha kívánatosabbnak gondolnám a balhét. Nem sajnálom, hogy tíz vagy húsz évvel ezelőtt is hagytam ezt a csöndes-lassú kimúlást - mára meg a balhé is csak műbalhé lehetne. Az emlékeim, bármily elevenek, vértelenek, a drámai szembesítéshez és összecsapáshoz fortyogó indulatok kellenek.