←Vissza

 
Győrffy Iván
AZ EMBERSÉG ÁRA

(részlet)

"Katona vagyok, azért neveltek, hogy ölni tudjak,
és megölessem magam. Megesküdtem erre."
(Márai Sándor)

A háború a kollektív őrület időszaka. A szentesített erőszaké, amelyben az emberi élet, a test és a lélek viszonylagos sérthetetlensége háttérbe szorul, és átadja helyét a magasztosabbnak minősített eszményeknek. A szabadságnak. A becsületnek. A jogos bosszúnak. A gazdasági érdeknek. A vallási- és kultúrmissziónak. A területszerzésnek és -visszaszerzésnek. A nemzeti szuverenitásnak. Az államalakulat stabilitásának. A világ megmentésének. A háborúban a javak közprédává válnak. Hallgatólagosan felfüggesztjük a köznapi (morális és polgári) értékeket, semmibe vesszük magunkat és ellenfelünket. Az alkalmazkodás kívülről erőltetett kényszere és belülről fakadó igénye megtépázza az egyéniséget, az alkotóerő a zsigereknek rendelődik alá. Kiélesedik a békeidőben is oly hasznos ellenségkép. A háború ágyútöltelékké teszi a gyerekeket. Tettessé azokat, akik szívvel vagy lélektelenül részt vesznek benne, áldozattá a civileket. Csak egyvalaki nem lesz belőlük: szabad ember. Önmagának és a józan ésszel átitatott társadalomnak felelős, erkölcsi érzékét csorbítatlanul birtokló, gondolataiban kötetlen, cselekedeteiben elsősorban a másik sérelme által korlátozott személy. Valaki, akit idézőjel nélkül embernek nevezhetünk.
     De az őrületet nem a háború generálja. Sokkal előbb keletkezik: a háború lehetőségének előkészítésében. Az irracionálist bevezető és igazoló racionalitásban. Testületek, intézmények létrehozásában, egyre gyilkosabb eszközök gyártásában, az embertelenség törvényesítésében. Abban a mechanizmusban, amelynek során a sajátost (a korábban másolhatatlan, egyedi embert) uniformizáljuk, a különöst (a végsőkig vitt ellenségeskedést) természetessé tesszük, az elképzelhetetlent (a futószalagon gyártott ölést) valószerűvé változtatjuk. Amikor katonasorba kényszerítünk fiatalokat, akik nem kívánnak részt venni a háború semmiféle szimulációs játékában, vagy egyszerűen csupán más életstratégiában gondolkodnak. Amikor "életünket és vérünket" az állam kezébe tesszük le, hogy cserébe biztonsághoz, szabadsághoz és boldoguláshoz jussunk, ha egyszer végre kitör a béke. Amikor kimondjuk: a feljebbvaló parancsára ölni - és magunkat akár megöletni is készen állunk. Formálisan vagy potenciálisan katonának lenni így felhatalmazás és lemondás egyszerre, a társadalmi szerződés egyik jól-rosszul kidolgozott pontja, ami azonban nem szentírás: lehet és kell is változtatni rajta, ha úgy akarjuk.
 
Szélső helyzetben

De mi van akkor, ha veszélyben a haza? Ha rokonainkat, barátainkat fenyegetik? Ha válogatás nélkül mindenkire, még a "kényeskedőkre" is szükség lesz? Sokan akadnak, akik szükséghelyzetben is ragaszkodnak az élethez való jog elsőségéhez. Még többen, akik iszonyodnak az emberöléstől, akik súlyos személyiségkrízist szenvednek el a háborúban, vagy annak előjátéka során, a laktanyában. De talán azok vannak a legtöbben, akik nem spekulálnak a lehetőségeken, a vészhelyzetre hagyják a döntést, az emberhalálon hízó értelem helyett a hirtelen jött érzelmekre, a kikerülhetetlenre hagyatkoznak. Akkor már késő, mondják mások, fel kell készülni, hogy valóban megvédhessék magukat és szeretteiket (nemzetüket). És tényleg: a harc tanulható, a vadászösztön felkelthető, a gyilkolás undora ideig-óráig elnyomható. Mindez azonban maradjon lehetőség, ne kötelesség, hangzik rá a válasz. Ne eszközként, hanem szabad élőlényként bánjunk az emberekkel, akik rendelkeznek életükkel, netán halálukkal is.
     Lehetnek olyan helyzetek - mondják -, amikor a harctól meghátrálni tömegesebb veszteséggel járna, mint egy világháborús veszéllyel fenyegető zsarnokot, rezsimet, terrorszervezetet némi emberáldozattal megdönteni, megsemmisíteni. Nem biztos, hogy az összes békés lehetőséget kimerítettük - vetik ellene. Ráadásul az erőszak többnyire korlátozott és felszínes megoldás: a nyugati civilizáció államai és intézményei ellen napjainkban a legveszélyesebb fenyegetés azokról a területekről indul ki, amelyeken (európai fogalmak szerint) félnomád népesség él, ahol vallási-hűbéri alapon szerveződő, informális gyarmati sorban élő "feudális" társadalom alakult ki. A fenyegetettség megszüntetése ilyen körülmények között nem várható katonai kontingensektől - komplex gazdasági-társadalmi átalakulásra van szükség (ami nem jelenti a nyugati minta átvételét), az erre szánt évtizedeket, évszázadokat sem lehet megspórolni. Ha ez igaz is, azonnali és radikális lépések szükségesek a jelentős veszteségek, a "világok háborúja" elkerülése érdekében, ami a "megelőző csapásokat" is szükségessé teszi - hangzik másfelől. Érvekkel és ellenérvekkel mindkét oldal bőségesen ellátott - pusztán logikai alapon minden gondolatukba, minden mondatukba bele lehet kötni.
     De nem is ez az érdekes.
     Hiába feszül egymásnak az etikailag, teológiailag megalapozott pacifista-humanista hagyomány a vallási-politikai ihletésű szentesített erőszakkal. Bármilyen furcsának tűnik: a történelem azt mutatja, egyik sem lehet meg a másik nélkül. A bűntudattal terhelt emberi közösségek mindig lelkiismeretük folytonos csitításával vetették magukat a háborúba, mindig a békére szomjaztak, amikor újabb és újabb harcokat provokáltak. Így volt ez a Pax Romana, a "római béke" vagy a Treuga Dei, "Isten békéje" idején, és így van ma is. Csak a kiút nem látszik, az első lépcsőfokot, a katonáskodás zárt, elidegenített, professzionális és delegált funkciójának megteremtését kivéve. Amivel persze aligha lehet kijátszani az ölésre kész társadalom lelkiismeretét.
     Márai Sándor alighanem a lényegre tapintott: "egy ember nem föltétlenül abban a pillanatban a legbűnösebb, mikor felemeli a fegyvert, hogy megöljön valakit. A bűn előbb van, a bűn a szándék".