←Vissza

 
Bíró Gáspár
A BIRODALOM RENDJE

(részlet)

(Nézetek Amerika szerepéről 2001. szeptember 11. után) "Politikai think thank-ek fórumain, rádiós vitaműsorokon és a Cleveland Park vacsoraasztalai körül egyetlen téma volt forróbb, mint az időjárás: az Egyesült Államok azzá a 'birodalommá' lett-e, amit a köztársaság alapító atyái oly hevesen visszautasítottak?", írta a Washington Post 2003 augusztusában. Az alábbiakban néhány amerikai és francia szerző idézésével megpróbálom összefoglalni a legfontosabb vitapontokat.

     "Az amerikai birodalom tényét keményen vitatják napjainkban" - írta Thomas Donnelly, a neokonzervatív tábor egyik vezető "birodalom-párti" teoretikusa az ugyabba a táborba tartozó szerző, Max Boot könyvéről. - Még azok is - folytatta Donnelly -, akik félnek tőle és ellenzik (ebben az országban a libertárius jobboldal és az új baloldal maradványai; külföldön változatos hangadók csoportjai Párizstól Moszkváig és Bagdadig), a nemzetközi politikát majdnem kizárólag az USA erejével - s különösen katonai erejével - kapcsolatban határozzák meg. Az 'unipoláris pillanat' unipoláris évtizeddé vált, s egy kis ráfordítással és bölcsességgel sokkal tovább tarthat. Még a Yale egyetem történésze, Paul Kennedy is, aki a nyolcvanas években az USA 'birodalmi túlfeszítettségét' jövendölte, hívővé vált."
     Donnelly a szerzője a 21. századi birodalmi vitákban alapvetőnek számító Megőrizni a Pax Americanát című tanulmánynak is, melyet a Project for the New American Century (PNAC) igazgatóhelyetteseként jegyez. Ez a szervezet azokból a neokonzervatív személyiségekből áll, akiknek igen nagy a befolyása a Bush-adminisztrációra.

     A tanulmány azoknak az álláspontját tükrözi, akik az USA vezető szerepét a világban mindenekelőtt a haderő fejlesztésével képzelik el. A vitákban résztvevő másik befolyásos csoport a haderőt csupán az egyik fontos tényezőnek tartja a politikai és a gazdasági eszközök között. A vita igazából annak az eldöntéséért folyik, hogy Amerika a jövőben egyedül is vállalkozzon-e rendteremtő akciókra, akár szövetségeseinek eltérő álláspontja, netán kifejezett tiltakozása ellenére (a go it alone elv), vagy tegyen meg mindent azért, hogy támogatókat szerezzen lépéseihez, elnyerve ezzel a nemzetközi legitimitást, vagy legalább annak látszatát. Irak megtámadása nem döntötte el a kérdést.

     Amerika különleges helyzetben van, ezzel mindenki egyetért, még a Bush-adminisztráció kritikusai is. "2002 olyan helyzetben kezdődik - írta William Pfaff -, mely előzmények nélküli az emberi történelemben. Egyetlen ország, az Egyesült Államok, páratlan katonai és gazdasági erővel rendelkezik és virtuálisan bárhol felléphet, ahol csak akar." Majd történelmi áttekintéssel folytatja: "A nyugati civilizációt mindig meghatározta egy univerzális birodalom eszméje, mely földi mása Isten szellemi birodalmának. (...) A Nyugat mindig biztosra vette, hogy az univerzális normát nyújtja, s a világ többi részének idővel alkalmazkodni kell a nyugati standardokhoz és meggyőződéshez. (...)
A Nyugat kijelentette, hogy az emberi jogokról szóló új eszméi - amerikai megfogalmazásban az egyéni boldogság keresése a világ többi részére is érvényesek. (...) A kérdés az, hogy az új világrend csak Amerika erején nyugszik, vagy az Egyesült Államoknak meglesz az az intellektuális és kulturális dinamizmusa, mely az értékek valódi megváltozásához vezet."
     Igazi meglepetést keltett világszerte Paul Kennedy 2002-es írása, mely a Financial Times címlapján jelent meg februárban. "A tágabb tanulság (Afganisztán megszállását követően - BG) - mely elképeszti az orosz és a kínai hadsereget, aggasztja az indiaikat, és zavarja a közös európai védelmi politikát javaslókat - az, hogy katonailag csak egyetlen olyan játékos van a pályán, aki számít." Kennedy később még markánsabban fogalmaz. "Semmi olyan nem létezett korábban, mint az erőnek ez a diszparitása; semmi. Megnéztem újra az elmúlt ötszáz év hadikiadási és a hadseregek létszámának statisztikáit, amelyeket a Nagyhatalmak felemelkedése és bukása című könyvem során készítettem, s egyetlen ország sem közelíti meg a jelenlegieket. A Pax Britannica olcsó volt, a brit hadsereg sokkal kisebb, mint az európai hadseregek, s még a Királyi Tengerészet is csak a rangsorban következő kettővel (együttesen) volt egyenlő; ma a világ összes hajóhada összeadva sem csorbíthatja az amerikai tengeri szupremáciát. Nagy Károly birodalma kiterjedésében csak nyugati volt. A római birodalom tovább terjeszkedett, de volt ugyanakkor egy másik nagy birodalom Perzsiában, s egy még nagyobb Kínában. Tehát nincs összehasonlítási alap."
     Kennedy cikke végén a sokat hangoztatott érvre mutat: "Ez az 'unipoláris pillanat', ahogyan korábban nevezték, évszázadokig fog tartani? Biztosan nem. Amerika jelenlegi helyezete nagyon is csak egy évtized tekintélyes gazdasági növekedésének az eredménye. De ha a növekedés megtorpan, s ha a következő 25 évben a költségvetési és fiskális problémák szaporodnak, a túlfeszítés veszélye visszatér. Ekkor a világközösséget érő legfontosabb kihívás az USA lehetőségeinek és felelősségének az összeomlása, s a káosz, amely egy ilyen forgatókönyvből következik."
     Joseph S. Nye viszont ezt írta a The Washington Post hasábjain 2003 májusában: "Egyesek azt mondják, hogy az Egyesült Államok máris birodalom, s csak a realitásokat kell elismerni. Hiba azonban összetéveszteni a primátus politikáját a birodalommal. (...) A birodalom csak egy metafora. (...) A valóságban az amerikai birodalom megteremtését inkább birodalmi 'alulfeszítettségnek' nevezhetnénk. A közvélemény és a Kongresszus sem mutatott készséget, hogy komolyan befektessen az államépítésbe és a kormányzás megteremtésébe (külföldön - BG) a katonai erővel szemben.(...). Az Egyesült Államok közel 16-szor többet költ a hadseregre, s kevés jel mutat arra, hogy ez megváltozik a jelenlegi adócsökkentések és költségvetési hiányok közepette. Hadseregünk harcra van felkészítve, s nem rendőri feladatokra."
     Sarkosabb véleményt fogalmazott meg Immanuel Wallerstein a Foreign Policy 2002. nyári számában. Szerinte Amerika most ért egy 1970-es években kezdődött hanyatlás döntő pontjához. A szeptember 11-i támadás csak gyorsította a folyamatot. A huszadik század utolsó három évtizede geopolitikai fejleményeinek elemzése azt mutatja, hogy "azok a gazdasági, politikai és katonai tényezők, amelyek az USA hegemóniájához hozzájárultak, ugyanazok, amelyek elkerülhetetlenül elhozzák a jövendő hanyatlást." (...) Bush elnök opciói, vonja le a következtetést, "rendkívül szűkre szabottnak tűnnek, s kevés kétség fér ahhoz, hogy az Egyesült Államok a következő évtizedben hanyatlani fog mint meghatározó tényező a világban. Az igazi kérdés nem az, hogy az USA hegemóniája elpárolog, hanem hogy képes lesz-e egy szép búcsúra, minimális kárt okozva a világnak és önmagának."
     Más szakértői érvelés szerint: "Az USA katonai és gazdasági dominanciája végeredményben abban áll, hogy az ország a világ vezető technológiai hatalma. (...) A modern korszak korábbi vezető államai vagy kereskedelmi és tengeri hatalmak voltak, vagy szárazföldiek, de sohasem mindkettő. A Brit Birodalom a csúcspontján vagy az Egyesült Államok a hidegháború idején például megosztották a világot más hatalmakkal, amelyek egyes területeken egyenlők vagy jobbak voltak náluk. (...) Napjainkban ezzel ellentétben az Egyesült Államoknak nincsenek versenytársai a hatalom egyetlen kritikus dimenziójában sem."