←Vissza

 
Handi Péter
RÁDAY UTCA - FELÜLRŐL

Elsősorban is tisztázzunk valamit: Én, Handi Péter, szellemként lebegek most a Ráday utca háztetői felett - fizikailag Ausztráliában testesülök meg ma este fél hat és hét között, azaz kerek nyolc órával e szokatlan együttlét után - de ugyanakkor. Ez máris anomália: valaki, aki nincs jelen és mégis jelen van. Eszerint találós kérdésben is megnyilvánulhatok: "Ki az, aki nincs jelen, s mégis jelen van?" -: "Handi Péter".
     Miután így be-agymostam - és némileg piedesztálra emeltem - porhüvelyem névhordozóját, engedtessék meg röviden vázolni, hogyan juthat el valaki a Ráday utcába a hétkerületből, annak is Hutyra Ferenc utcájából. Mindenekelőtt húsz évesnek kell lenni negyvenhét évvel ezelőtt, írásra készülődni mint hivatásra az anyanyelv bűvöletében, aztán logikai duplaszaltó a Föld másik felére, ahol vajmi kevéssé használható ez az anyanyelv, de egyszerre csak ragyogni kezd, mint valami drágakő, amit birtokol az ember, de nem hord, hanem esténként felnyitja bársony tokját, és nézi, nézi...
     Eltelik így közel negyven esztendő, közben gőze sincs az embernek a Ráday utcáról, hiszen az álmok a Hutyra Ferenc utca körül gomolyognak, az pedig - mint mondám - a hetedik kerületben van, onnan pedig hosszú az út a kilencedikbe, hajjaj! Hiszen ha az ember kilép a kerületéből, az utcájából, máris hazaárulást követett el. Nem hallgathatom el, hogy magam is vétkeztem e tekintetben: egy alkalommal az ötvenes évek közepén inkognitóban becsusszantam a Józsefvárosba, annak is József utcájába, ahol egy harmadik emeleti konyhában lakó, sparhelton paprikáskrumlit főző öreg szabómester hozott anyagból - azaz egy kopott, háborúelőtti férfizakóból, egy fél felöltőből és két kalap nyúlszőrtompjából - pompás télikabátot szerkesztett alakomra, két belső zsebbel. Ennek a kiruccanásnak büntethetősége, remélhetőleg elévült azóta, most mindenesetre könnyebbnek érzem magam, ahogy megvallottam; ha felnéznek a háztetők fölé, talán észrevehető, hogy lebegésem szinte éteri.
     A Ráday utcába érkezéshez egy világrendszer összeomlása is segít. Ezt megvilágítandó, most világítótoronnyá változom, amely az ausztrál partokról bizonyos időközökben fényjeleket lövell az éjszakába, azzal a céllal, hogy a Ráday utca környékén felfogják ezeket a jelzéseket, iktassák, bejegyezzék, elismerjék, hogy - van. Az említett világrendszer összeomlása határozottan kedvezett e fényjeleknek. Nemkülönben az a folyóirat, amelynek érzékeny fülelő-antennái fölfogták néha tétova, néha határozott villanásaimat. Ahhoz, hogy az ember végül is elérkezzék egy másik kerület utcájába, alkalomadtán meg kell kerülnie a földgolyót. Létezik persze jóval egyszerűbb és rövidebb útvonal: a húszéves fiatalember anno dacu fogja magát, lódenkabátjában nekiindul az Almássy tér környékéről a Nagykörútnak, átbukdácsol a Grebennyik hadseregtábornok páncélosai által leválasztott lakások romjain, rátér az Üllői útra és a Köztelek utcán át behatol a Ráday utcába. A Ráday utca akkor még "nyitott" utca, az azt körülvevő ország azonban zárt - e felismerés készteti a húszéves fiatalembert, hogy tervezett útvonalát megszakítva a Rákóczi útra kanyarodjon, a Keleti pályaudvar felé...
     E kéretlen magyarázkodással nem teszem további próbára türelmüket. Nálam, azaz megtestesülésem színhelyén már október huszonhatodika van, hajnali három körül jár, ideje szellemalakomat is visszarendelni az ausztrál tavaszba. Idő, tér, utcák - a létezés egymásra hajtott lapjai zizegnek a háttérben.