←Vissza

 
Nagy András
SZÉP VERONA

(részlet)

Elénk tárul, mint Shakespeare Romeo és Júliához írt Prológusában. Terrakotta háztetőivel, ívesen lejtő, gondosan kövezett utcácskáival, vaskosan könnyed épületeivel - szépen, mint az előhang ígéri, és szörnyen, mint majd a drámában megmutatkozik.
     A szerelem, amiről a darab szól. Mitikusan is, hiszen a Romeo és Júlia az évszázadok során szinte ránőtt erre a városra: csaknem szinonimája lett, nászutasok kóválygó epekedésétől iskolai kirándulások vihogó kamaszaiig visszaköszön ez a későközépkori szenvedély, szinte megbélyegzi és felstilizálja a városkát - no és életben tartja a belőle kinövő ipart: esküvői ruha-boltokkal, agyonfotózott és hamis kőerkéllyel, éttermekkel és gyűrűkereskedésekkel, úgy, ahogy van, a "szép Veronát". Mintha a szerelmet.
     És a benne egymásra talált ellenségeket. Mert hátha csak a szerelmesek élethalálharca keresi alkalmát a családi ellenségeskedésben? Az "új csatákból" ugyanis egymás között is kiveszik részüket, a szenvedély a szívet halálra sebzi, a "polgárvér" titkos nászágyon is omlik. "Gonosz csillagzatok" ugyanis nem csak a szép Verona fölött sejthetők, s vajon van-e olyan páros szenvedély, melyre ne vetülne "baljós" árnyék valahonnan?
     Bocsássuk előre: a csillagzatok létrehozója nem kívánta lelkes teremtményeit feltétlenül efféle csatákba küldeni. Legalábbis részben nem, és talán abban a részben nem, amely isteni. A Genezis ugyanis nemcsak úgy tudja, hogy "férfinak és nőnek" teremti Isten az embert - létrehozva mindjárt távolságukat is a velük keletkezett kötőszóban -, de a következő fejezetben Mózes arról tudósít, hogy a Mindenható "élő lélekké" teremti a port, de nem különíti el képmását benne nemek szerint. Később megteszi, az isteni magány bizonnyal túl sok az embernek, álommal és oldalbordával megtöri ezt az egyedüllétet, amely persze felemás siker, no meg ezzel el is vész az eredendő hasonlatosság, ha egyszer a modellül szolgáló Isten valamennyi oldalbordája közismerten a helyén maradt. "Része" - hogy pontosak legyünk, hiszen a héber szó jelentése nemcsak a nélkülözhető csontot fedi, de ezt az oly fontos összefüggést is.
     Azt tehát, hogy "olyanok lésztek, mint az Isten", ezek szerint nemcsak a kígyó ígérheti, de mintha bűnbeesés nélkül és előtt is átélhetné az Édenkert Romeoja és Júliája, mindenkor, ha egymás iránti vágyakozásuk beteljesítésében helyreáll az isteni képmás.
     Ezzel azonban nem megszűnnek, hanem éppenséggel kezdetüket veszik a gondok, s a "szép Verona" paradicsomi előképe ennek minden feltételét biztosította is. Ezért talán nem a remekművet mentegeti az idézett Prológus: "Néző, kérünk, hibánkra most ne nézz! / Így lesz az is, mi csonka még: egész", hanem a remekmű tárgyát, az ekként megbontott Istent.
     Eredendő szerelmi bánatában a Júliát még nem ismerő Romeo ugyanis a "sycamor-ligetekben" bolyong, a város határában termő fügefák között tehát, melyek kiterjesztett tenyérre emlékeztető széles levelei Shakespeare számára nemigen lehettek ismerősek. Jelképes szerepük azonban annál inkább: hogy elfedve emeljék ki azt a szemérmet, melynek szégyene a kiűzetéssel egyidős, létrejötte és működése azonban természetesen korábbi, s éppen a megistenülés e világi alkalmához elengedhetetlen - vagyis az immanens és emberi teremtéshez, már ha a szaporodást és sokasodást annak véljük. Csakhogy a bánat indoka éppenséggel ebből táplálkozik, annak súlya, amivel Romeo bolyong, nem kevés: szerelmese, Róza ugyanis nem kér ebből az egész működésből, óvott szüzessége magasában kevélyen elég önmagának, boldogságához nem kell boldogítás - lényében érzi magát egésznek, mint a magányában mindenható Isten. Ha volna Romeo és Róza című színmű, tragédiája nem volna kisebb a Romeo és Júlia minden keservénél.
     Isten ráadásul teremtésében többször ad igazat minden Rózának, ha ezt persze sem Romeo, sem Shakespeare nem tudhatta még. Vagy talán kevéssé volna poétikus szerelmi ügyekben a levéltetvekre hivatkozni, akik kedvük szerint váltogathatják az ivaros vagy ivartalan szaporodást, s még például a Délnyugati Sapkás Vakondpocok híre sem juthatott el Londonba vagy a "szép Veronába" a Kaukázusból, arrafelé honos példányai még kevésbé, mert ennek a fajnak a hímjei nem rendelkeznek a szaporításhoz szükséges
- ma úgy mondanánk - Y kromoszómával. A szűznemzés még isteni kiváltságnak tűnik, amit persze a gének és klónok kora félévezred múltán majd jól megtépáz, ám a zavar és elutasítás Rózától mégiscsak jogos: nem kér a vágyból és a szaporodás egész, pazarló, érzéki tűzijátéka őt bizony nem szórakoztatja, egy cseppet sem. Hiszen árulkodó egyértelműséggel változtak a fügefa levelei az idők során - mind ravaszabbul hangsúlyozva azt, amit elfednének: csipke, selyem, halcsont, illatfelhő, nagyon is felemásan "humanizálja" azt, ami egyébként éppen egyéb teremtmények illatainak és színeinek parafrázisa lehet - szarvasagancs, pávafarok, szukaszag.
     Az egyébként nagyon takarékos evolúció itt maradandó kitérőt tett, a faj számára feltétlenül bekövetkezendőt mintha mégis feltételekhez kötötte volna, olyanokhoz, amelyek az érzékeknek szükségesek csupán, amúgy lényegtelenül ornamentikusak a nyers működés számára, érzékszervek kábulatát szolgálják csupán a szaporítószervek pontos működése mentén és érdekében.
     Tudatmódosítás legfeljebb, mint maga a szerelem. Narkózis, ifjak szenvedélybetegsége, amit méltán gyűlöl az idős Capulet, és a "kis csupor"-nak gúnyolt, egyébként erősen szeretett lányát mindjárt a mezőre küldené: "Eredj legelni, itthon nincs helyed". A polgári család, a nemesi ház mégiscsak fontos társadalmi intézmény, melynek jövőjéről valahogy már csak ne addiktív kamaszok döntsenek, "kábítószeres befolyásoltságukban", mint mai Capuletek tennék hozzá. S a fű - a legelés - nemcsak futó atyai ötlet, de a szép Verona környékén otthonos füves ember - a drámában Lőrinc barát - patikája és vegykonyhája is, melyet a ferences szerzetes majd így is mutat be a hozzá fordulóknak. És ami - szavai szerint, majd a füvek és főzetek hatása is ezt bizonyítja - éppoly kétarcú, mint a természet maga. Éltet és pusztít. Ahogy a szerelem.
     Rózáról mint a szerelem kiváltójáról a dráma mégiscsak sejtet valamit - Júliáról azonban szinte semmit. A bál mámora és a táncoló, hajladozó lány, no meg az ujjai és szavai nyomán kiváltott kábulat azonban feltétlen erővel hat, és azonnal mindennél erősebb lesz. Mindjárt az életösztönnél: Romeo sietve beszökik az ellenséges kertbe - másfelől pedig a szeméremnél: Júlia tagoltan és hangosan fogalmazza meg azt, ami mindennél erőteljesebben települt egyébként jól működő tudatára. Néhány év múltán Shakespeare már magyarázatot talál erre a feltétlen és magyarázhatatlan erőre: a Romeo és Júliát sokban megidéző Szentivánéji álom hirtelen támadt feltétlen szerelme ironikusan és analogikusan követi ezt a működést - a varázsszer által módosított érzékelésen fordul meg minden és nem annak tárgyán: miért ne lehetne tehát csodálatos és ellenállhatatlan a csacsifej, ha szenvedélyünk arra irányítja vágyakozó pillantásunkat?
     Romeo persze szép, és Júlia is az - feltéve, ha a szerelmeseknek hiszünk, s nem a haragvó apának, aki inkább "lárva-képűnek", "békának", "penészvirágnak" látja leszármazottját. Szépségén túl is méltán foglalja el Róza helyét Romeo szívében a bakfis, hiszen szerelmében "okosabb", mint a hajthatatlan szűz, legalábbis pragmatikusabb, hiszen mámorában örömmel enged a biológia praxisának. "A vágy erőt ad és utat talál" - ígéri az egymásra találás bevezetése, vagyis a második felvonás Prológusa - "S megédesül a keserű pohár". Mert talán ez az egész narkózis az édesítés eszköze: fülemüledal, szarvasbőgés, báli tánczene - míg a váratlanul felidézett "keserű pohár" nyilván kihörpintésre vár. A kollektív emlékezet ebből egyébként kettőt idézhet meg, s mindkettő halálos: Szókratészé is és Jézusé is.
     Júlia szerelmes "bukásához" persze korábbi botlások - pontosabban: "orra bukások" tartoznak, a Dajka mindjárt megidézi azt, mely előlegezi az estit: "Ha több eszed lesz, buksz még hanyatt is", villan fel a gyermekkori emlékezet számára még felfoghatatlan vigasz. Akinek homlokán azonban egykor olyan púp nőtt, "mint egy kokas-here", hogy mindkét nem attribútumai megjelenhessenek az ártatlanságában még önmagának elegendő lényben. Róza a maga vonzását és szépségét "szigorral óvja", panaszkodik Romeo korábban erre a megbonthatatlan teljességre, melynek következményeként azonban sejthető, hogy "Szép életének nem lesz folytatója". A fiatal Capulet-ivadék dajkai indoktrinációja azonban éppen a folytatásról szól, és hát ez a mag bizony termékeny talajra hull.