←Vissza

 
Takács Zsuzsa
TOLL PIROSKA

Mondják, addig él az ember, ameddig emlékeznek rá. A fakószőke loknikat, kihullott hajszálakat őrző fekete pulóver ott zötykölődik ma is a szeme előtt. A cselédlépcsőn lefelé rohan az iskolába, Toll Piroska a varrodába igyekszik, megközelíti, sietve odaköszön neki. Feszes szoknyát visel Piroska, magas sarkú cipőt, amilyet még anyja sem merne felvenni, hiszen minden nő lapos cipőben és lódenkabátban jár; hatalmas melle van, karcsú dereka és széles öve széles csípője fölött. Amikor egyvonalba ér vele, orrába csap a csípős izzadságszag. Talán a pulóver miatt, gondolja, nem mossa ki, mert fél, hogy összeugrik a fonal. Nem néz hátra, ahogyan eldübörög mellette, látja mégis a széles, sápadt szájat, a vízkék szemet. Szívesen ijesztgeti magát vele. Elképzeli szeplős kezének nedves tapintását, mint egy béka, gondolja. Romlott, mondja ki az ítéletet, romlott, először is a magas sarkú cipője miatt.
   Tél van, kilencszázötvenegy, a vaskályha is hideg, a bejárati ajtóra függesztett vörös bársonydrapériát emelgeti a huzat. A szokásos tarhonyaszag még ott terpeszkedik a szobában, az öt fekvőhely, a zongora, az írópad felett. Nemsokára bejön Anya, karjára fektetve néhány vékony hasáb fa, a rakomány tetején a TÜKER-alágyújtós. Lehajol, ráfúj a petróleummal átitatott zacskóra, éleszti a tüzet, fújtat. Kellemes ropogás, majd kokszpor fojtó szaga; ablaknyitás: hideg megint és büdös. Díványára kuporodik, magára húzza a rojtos, kockás takarót. A gyermekszív rejtelmei című rettenetes könyvet olvassa másodszorra már, nővére az írópadnál egy szélzsákot színez, a meteorológusok munkáját illusztrálja ezzel, öccsük alszik a gyerekágyban.
   Este váratlan vendég érkezik, hóna alatt egy üveg kadarka. A vendég pillanatnyilag könyvtáros apja kolléganője. Kis beszélgetés, majd Lolly leül a zongorához és Fibich Poénját játssza. Az eredeti foglalkozását tekintve tanárnő szigorú arca megenyhül, gyöngéden nézi apját, akit zavar ez a kitartó nézés, lehajol és a szőnyegről fölvesz egy szöszt vagy egy morzsát. Előkerül a kitelepített rokon hozzájuk menekített kincsei közül a három metszett pohár, a felnőttek koccintanak. Később anyjuk megeteti az öccsüket, ő is megeszi a lekváros kenyeret, elkortyolja a teát, elálmosodik, de azért hallja a felnőttek beszélgetését. Egy letartóztatásról van szó, a vécében egy diák fölírta a falra, hogy vesszen Rákosi! és lefülelték. Ki értesíthette a rendőrséget, ezt találgatják a felnőttek, a kérdés azért vetődik fel, mert egyszerre többen is hangoztatták, hogy ők voltak. Apjuk és a kolléganő magukba roskadva latolgatnak.
   Hirtelen furcsa puffanás hallatszik. Egészen közelről szól, a hosszú előszobán átnyomakodva is bejön az udvarról a hang, mintha valaki zsákot dobott volna magasról a kockakövekre. Már lefeküdt, eligazgatta magán a csomós paplant egybefogó paplanlepedőt, nagy gonddal, hogy el ne szakadjon megint az elvékonyodott huzat. Készült már a Chopin-zenére, amit Lolly, a kolléganő előbb-utóbb játszani fog. Most azonban a zongora lágy akkordjai helyett vésztjósló, tompa döndülés hangzik, talpra is ugranak a felnőttek, megindulnak, majd megtorpannak az ajtónál. Ő is felül, a paplanhuzat mindenféle reccsenés nélkül enged térde hirtelen feszülésének; némán kettéválik. Toll Piroska - fogja suttogóra a hangját az anyjuk, amikor visszajön, de ő világosan hallja: kiugrott az emeletről.
   Később már nem volt biztos benne, hogy álmából riadva értesült-e az öngyilkosságról, hogy anyja kezét fogva mentek-e ki együtt a téli hidegbe, és látta a szőke hajat szétterülni a nedves, piszkos keramitlapokon. Szerette volna hinni, hogy inkább az orosz katonát látja újra, aki most vőlegény, ünneplőruhában van, kabátja hajtókájába tűzve fehér virág, és karjában viszi föl a nagymellű Piroskát az emeletre. Az orosz katona emléke mindig felhőként szétfoszlik. A varrónő pedig magas cipősarkán föl-le rohangál a negyedik emelet senki elől rejtve nem maradó rövid kis szakaszán. Majd megáll és egy utolsó nekifutással, tényleg, mintha egy tornaóra kötelező gyakorlatát végezné, hirtelen átveti magát a rácson. Hiába mondták el százszor, hogy képzelte csak a pincében lezajló jelenetet, nem hiszi el. Másrészt meg belátja, hogy nem volna szabad emlékeznie folyton. Látott például táncoló papot is, és ezt senki sem tagadja, aki egy orosz katonával táncolt. Anyjának odaintve Cyrill atya beállt a körtáncba: tűnjön el, nagyságos asszony, mondta, majd tánci, tánci, bátyuska, szólt a katonának és mutatóujját az égnek szegezve duhaj jókedvet mímelt és egy-két tánclépést tett a fölvert porban, és nem lett semmi baj. Anyja eltűnt, a pap az orosz katona övébe kapaszkodva táncolt, míg a tangóharmonika ki nem fulladt, el nem hallgatott. Szégyen és veszélyérzet tapad az emlékeihez, érthetetlen makacssággal ragaszkodik hozzájuk mégis, felmondja magában időnként, mintha leckét mondana.
   Vaskályhájuk pattogott a melegtől, ott állt az öt fekhely, háromban már aludtak is félig-meddig. A zongora kinyitva, Lolly ujjai a billentyűkön mazurkát táncoltak, látszott a velencei tükörben a cseresznyefa szekrény egyik ajtaja, vaslábakon a repedezett zománclavór, és ha elfordította a fejét, a hólyagosra égett zsalu. Hirtelen felült az ágyban: Toll Piroska meghalt - jelentette be gyászos hangon. A felnőttek mind felé fordultak, s hogy válaszoljanak, meg kellett ismételnie újra a mondatát. Lehetetlen - mondta az anyja -, beszéltem vele ma délután. Meghalt - erőszakoskodott. Semmi baja nincs, nyugodj meg! - sóhajtott az anyja. - De hát hogyan? - kérdezte a vendég -, hogyan halt meg? - szemmel láthatóan bizonytalan volt benne, hogy kinek a pártjára álljon. Mint a halandók, egyik pillanatról a másikra - válaszolta a lány, és a szemtelenségétől megijedve sírva fakadt.