←Vissza

 
Levendel Júlia
BORZASZTÓ DOLGOK

(részlet)

Csak utóbb, vagyis sokkal később tűnt olyan borzongatónak a férfi kérdése, hogy gondolt-e már János arra, mit kezdene egy halom pénzzel, rengeteg pénzzel, ami egyszeriben az ölébe pottyan; bár ugye... éppen nem az ölébe... úgy értem, az ölében végképp senki sem tartogatna... egy pillanatig se tartogatna ennyi pénzt... ha csak nem akarja érezni... vagy... igen... talán van, aki szívesen megtapasztalná, milyen az... fogni... vagyis... így fizikailag is birtokolni... egyben látni, mennyi az... úgy értem, mekkora köteg az bankjegyekben... Maga gondolt már arra, mit kezdene nagyon... nagyon sok pénzzel... ha például örökölne... vagy mondjuk, nyerne... nyerne a lottón... nem százezreket... nem is milliókat... többre gondoljon!... mit kezdene ennyi pénzzel?; nem, milliós nagyságrendnél többre nem gondolt János - százezreket remélt. Napi, aztán heti százezret. És már annyit latolgatta itt a lehetőségeket, hogy bőven rádöbbenhetett: ingatlanközvetítői munkája - például az ügyfelek meghallgatása vagy a lakások felmérése - és a keresete között nincs összefüggés. Semmilyen összefüggés. Ez volt a legcsüggesztőbb, holott kényszerűen azért parkolta magát ebbe az odúba, mert Koleszár ajánlata után nagyon is sokat gondolt a szerencsésen kifogott százezrekre. Annyi tartalékról ábrándozott, amennyivel megváltoztathatja az élete irányát. Bár hogy miféle irányra vágyik, azt nemigen tudta. Egyáltalán: milyen irányok vannak manapság?
     S hogy mit kezd valaki milliárdnyi forinttal? Ostobán okoskodó kérdés. Csak az füstölög ilyen mesterkélt dolgokon, akinek végképp semmi sem jut az eszébe.
     A nagydarab, kövér, tömött bajszú férfi hangja - különösen szaggatott, csonka mondatai vége felé - el-elvékonyodott, mintha újra meg újra visítana, s minduntalan belevörösödött. Mióta már, hogy tehetetlenül szenved ettől a dadogásnál is kínosabb, megalázóbb beszédhibától! De mint a dadogósok többsége, túl sokat, túl sok szóval, rengeteg mondatvéggel beszélt - kényszeresen állítgatta magának a csapdákat, s ahogy zutty, beleesett, megint beleesett, talán nem is szégyenkezve, hanem perverz kéjjel vörösödött. A halántékán meg kidudorodott, lüktetett az ér. Látni akarta a legdrágább ingatlanokat, így hát János széket húzott a sajátja mellé; tessék, fussuk végig együtt!; ültek a számítógép előtt, és olvasták a leírásokat: "EXTRA LUXUS! Tizenkettedik kerület, északnyugati panoráma, központi fűtés. Az épületben két belső lift van, márványburkolatok, a legkritikusabb igényeket is kielégíti. Rezidenciának alkalmas. Két egymást tükröző, de összenyitható, külön és egyben is üzemeltethető lakrészből áll. Melléképületként összkomfortos gondnoki lakás, plusz utcáról nyíló száznegyven négyzetméteres üzlet, vizesblokkal. Kétszáz négyzetméteres garázs, ami nyolcvan méter hosszú alagúton érhető el. Ötszáznyolcvanmillió". Összenéztek, s mint a réges-régen együttjátszó bohócok, mosolytalanul csak megrántották a vállukat. Tovább! "Dél-keleti fekvésű, tizenkettedik kerületi exkluzív kivitelezésű, pazar panorámás, vadonatúj, ezerszázötven négyzetméteres családi ház. Három nappali, hét hálószoba, négy fürdőszoba, jacuzzi. Szauna, központi porszívó, automata öntözőrendszer. Teremgarázs 6 autó és egy busz részére (3,2 m magas!). Száz négyzetméteres terasz. Kétszázharmincmillió." A férfi a fejét rázta; maradjunk a tizenkettedik kerületnél?; maradtak. Végigolvasták a kétszázhatvanmilliós és az újonnan épült, hét lakosztályos, külön személyzeti szárnnyal készült hétszázötvenmilliós kastély leírását; milliárdos ingatlannal nem találkoztam; mondta János, és gyanakodott a saját fejszámoló tudományára, mert az egymilliárdos ingatlan után a közvetítő részesedése, úgy rémlett, harmincmillió, és annak a fele, vagyis az őt - sikerdíj nélkül - megillető hányad is tizenötmillió. Baromság. A házmesterné hozta a férfit; segítsen az unokaöcsémnek; kérte Jánost; derék, jó ember, de Jolánka sem tudta pontosan, miben kellene vagy lehetne segíteni a rokonának, aki nemrégiben elvált, kamaszkorú fiai az anyánál, Veszprémben maradtak. A férfi még két hónapig bérelt ott egy másfélszobás lakást, legalább hétvégeken nála lehessenek a gyerekei; de nem akaródzott azoknak; mesélte Jolánka; az asszony persze a Zsolti ellen neveli őket... meg aztán gondolhatja, hogy van ez ilyen gyerekeknél... tévé, magnó, videó... mit tudom... mindenük megvan otthon... minek menjenek az apjukhoz?! Aztán a Zsolti még az állását is elvesztette... ez mind a hibáján kívül történt... higgye el, nagyon rendes, nagyon jóravaló ember... a vállalat... svéd vagy holland... nem, nem holland... egészen biztos, hogy svéd cég, és egyszer csak felszámoltak... éppen most, éppen amikor ennek a szegény embernek amúgy is összejött minden... jó munkaerő... mindenki elégedett volt vele... nem az, hogy gondok lettek volna... hanem a vállalat hipp-hopp felszámolt, az egész céget... ezt a telephelyet Romániába vitték... így hát Veszprémben még a munkáját is elvesztette... de azt mondja, ne aggódjak, segít ő magán... meg még a családjának... még nekem is segíteni fog... na, azt kérem én, Jánoskám, hogy faggassa ki... magához bizalmasabb lesz... és ne mondjon egy szót se arról, amit tőlem hallott... mintha egy szót sem mondtam volna... elég annyi, hogy megkértem magát... az unokaöcsém... ez ugye, igaz... a többit meg, amit akar, majd elmondja... azt nekem is elismerte, hogy valami lakást kell kerítenie... néha furcsán beszél, összevissza henceg... magának mégis ki fogja bökni, meg kell mondania őszintén, hogy van-e pénze... mit tud, mit akar fizetni... én a felét se értem annak, amit összehord, mert rettenetesen kikészült ez a fiú...; de most János mellett ül a monitor előtt, és a második kerületi, hatszáz négyzetméteres, tizennégy szobás, nagyköveti rezidenciának alkalmas, külső és belső medencével ellátott ingatlan leírását tanulmányozzák. Hogy a parkot kertészmérnök tervezte, van golfpálya, vannak egzotikus növények, és persze kamerás védelmi rendszer. A kínálatból, úgy tűnt, ez a legdrágább: nyolcszázhuszonötmillióra taksálták, Csanda Zsolt pedig, a Jolánka beszédhibás, munka- és immár családnélküli unokaöccse erre bólint; meg kell nézzük... és meg kell gondoljam... egymagam nem dönthetek... de maga szerint a Tárkony utcai ház, ahol belső lift is van, meg körülbelül ekkora... a telek is... sőt, külön személyzeti lakások vannak... és nekem például az egyáltalán nem közömbös, hogy ilyen szeparálható részeket is építettek a házhoz... azt mondja meg, miképpen lehetséges az, hogy a Tárkony utcai ház a felébe se kerül ennek?; a kérdő mondat vége, mert felívelő kérdés volt, különösen visítósra sikeredett, és János szégyenkezve hallotta, hogy ő hasonló idétlenséggel válaszol - vajon hallotta ezt a férfi is, s csak ügyesen rejtegette megbántottságát? Vagy nem hallotta, mert egészen belemerült a százmilliók latolgatásába?
     Nem tűnt őrültnek. Szélhámosnak sem, és nem volt semmiféle rejtélyes bűvereje, ami magyarázhatná, miért húzott János még egy széket a számítógép elé, és ültette maga mellé a férfit, miért tanulmányozták együtt Budapest legdrágább eladó ingatlanainak jegyzékét, holott Jolánka történetdarabkái után a legolcsóbb-legszerényebb lehetőségek között kellett volna kutakodniuk. Miért kérdezte Jánostól, hogy gondolt-e már arra, mit kezdene temérdek örökölt vagy nyert pénzzel?... a nagyon-nagyon sok, millióknál is több pénzzel?; a Tárkony utcában ez a ház... pontosan hány szám... telefon is van?; nem emberi hangon nevetett, inkább nyihogott, és persze belevörösödött; még szép, hogy van... legalább három vonal van... jól mondom? legalább három...; de János nem adta meg sem a házszámot, sem az értékesítéssel megbízott telefonját; ha bármelyik ingatlan felkeltette az érdeklődését, elkísérem, bárhol körülnézhet... ez így szokás, nekem ez a dolgom, szóljon bátran, és elkísérem; egy órával később Jolánka kopogtatott az üvegajtón; nem zavarom, csak ugye... tudni szeretném... mégis mit mondott?; János felhúzta a vállát. Tanácstalansága és értetlensége nem volt színlelt. Csakugyan: mit mondott?; hogy meggondolja... még kialakulatlan; valódi szövetségesként, már-már családias bizalmassággal ígérte Jolánkának, hogy mindenről időben beszámol, de az örökölt vagy nyert pénzről egyikük sem beszélt. Ha a házmesterné nem szólt erről, márpedig lehetetlen, hogy Csanda Zsolt tőle nem kérdezte ugyanezt - mindegy, ha a házmesterné nem említette, ő sem fecseg feleslegesen. Minek kombinálgatna?; nem azért, hogy kíváncsiskodni akarok... tudja, én nem ütöm olyasmibe az orrom, amihez semmi közöm, de az unokaöcsém... az más... és olyan furcsa lett ez a fiú... annyira sajnálom, segítenék rajta... de hogy lehet segíteni, ha mindig ő mondja, hogy segíteni fog?... nem tudom, miért beszél így... énnekem nincs olyan bajom... nem szorulok rá... érti, hogy gondolom?... most is, hogy magától még benézett hozzám, azt kérdezte, elköltöznék-e innen... lennék-e az ő szomszédja?... mi az, hogy szomszédja?... pedig így mondta: szomszéd? És olyan furcsán nevetgélt... maga szerint nincs valami baja?; és Jolánka a saját homlokát bökdöste; ott... nincs valami baj nála?... mióta eljött Veszprémből... tudja, meséltem magának... mióta eljött onnan... csak azóta. Valami ott történt... magának nem mondta, hogy mi történt vele?; nem, nem mondta. És János Koleszár hangján hallotta magában: ez egy ingatlanközvetítő, apám... ingatlanközvetítő... érted?... nem orvosi rendelő, nem jótékonysági szolgálat... semmi más: ingatlanközvetítő.