←Vissza

 
Dániel Anna
"AZ EMBER FÁJ A FÖLDNEK"
Egy könyv a háborúról


(részlet)

3358 év folyamán 3130 esztendőben gyilkolta egymást tervszerűen az ember, 277 a békés, pontosabban háborúmentes. A magyar származású francia író, Jean Bacon hiteles dokumentumokkal, írásban fennmaradt, nyomtatásban megjelent szövegekkel, uralkodók, diktátorok, hadvezérek kijelentéseivel, papok, írók, politikusok nyilatkozataival, statisztikai adatokkal és bőséges jegyzetanyaggal bizonyítja a kétségbeesés jogosságát. Könyvéből az emberiség önmagát és Földjének életét leleményesen pusztító folyamata tárul elénk.
     Kezdjük a címmel: Les Saigneurs de la guerre. Saigneur, vagyis érvágó, vérszívó, - a francia kifejezés alakilag csupán egyetlen betűvel különbözik a nagyurat jelentő, hangzásra vele azonos seigneur-től. Az alcím: A háború és a háborúskodók rövid története. Elsorjáznak előttünk az öldöklés minden rendű-rangú vérszívói.
     Az elismeréssel nem fukarkodó francia kritika Juvenalishoz méltó humort is emleget a könyv kapcsán, az én fülemet olvasás közben olykor a kétségbeesett gúnykacaj csapta meg Arany Nagyidai cigányok-jából.
     Felsorakoznak a pusztításra ösztönző indítékok. Mindenekelőtt a birtoklás vágya - ne kerteljünk: a harácsolás. "A háború a zsákmányszerzés és a kiontott vér okozta öröm." A napóleoni hadjáratok idején Szentpéterváron időző diplomata és filozófus, a mélyen vallásos, konzervatív Joseph de Maistre megállapítása pontos.
     A zsákmányolás!... Klovis a középkorban így biztatta embereit: "Kövessetek! Én oda vezetlek titeket, ahol aranyra és ezüstre leltek." A fiatal Bonaparte tábornok itáliai hadjáratában katonáiba a bőséges fosztogatás lehetőségével önt kitartást, harci kedvet. Császárként példás tömörséggel fogalmaz: "A háborút a háború tartja el." Dr. Goebbels sem rejti véka alá a célt: "Háborúnkban alapanyagokért, gumiért, petróleumért, vasért, ásványokért harcolunk." A pénzpiac "munkára, harcra készen" figyeli a háborúk alakulását. A The Economist 1951. július 7-i száma aggasztó hírként közli: "Kínában talán kitör a béke, s ez katasztrofális következményekkel járhat a gazdasági szférában." Néhány hét múlva a The Daily Telegraph megkönnyebbülten állapítja meg: "A béke lehetetlennek bizonyult, a New York-i tőzsdén olyan emelkedés van, amelyre három hónap óta nem volt példa."
     De a leplezetlen közlés ritka. A háború valódi célját általában hangzatos jelszavak fedik el: a kereszténység védelme és terjesztése, elnyomottak felszabadítása, a civilizáció áldásainak megismertetése a színes bőrűekkel, háború jogos sérelmek megtorlásáért, s a leghatásosabb és leghazugabb: háború az országokat, világrészeket átölelő béke létrehozásáért. Már a Római Birodalom hódítóinak is kedvelt jelszava volt a "pax", Nagy Károly is hangoztatta hadjárataiban. Napóleon, aki az elfoglalt országokba gyakran léptette trónra vér szerinti vagy beházasodott rokonát, a francia császárság vezette európai államszövetséget emlegetett. Hitler programjában a zsidók és a cigányok kiirtása után a békésen együttműködő nemzetekből álló Európa szerepel - nyilvánvaló: német irányítás alatt. De nem szükséges a múlthoz fordulni példákért!
     A temérdek megtévesztő frázis, cinikus hazudozás áradatában tiszteletreméltónak tartom Dzsingisz kán őszinteségét. A kínai bölcs kérdésére, hogy két világrészre zúdulva miért pusztítja az embereket tömegestül, a hódító némi tűnődés után azt válaszolta: mi mást tehetnék velük.
     A háború vérszívó nagyurai nem érik be a zsákmányolással s a tömegek engedelmességével. Rajongást is követelnek. Mussolini és Hitler dicsőítése aligha marad el az isteni rangra emelt római császároké mögött. Könyvünk közli a nyolc-tizenkét éves olasz fiúcskák, a balillák a Hiszekegy mintájára készült fogadalmát "... hiszek Mussolini újjáteremtő lángelméjében, s az olasz nép kimagasló, értékes, tevékeny szellemében". A Hitler ötvenedik születésnapjára írt szöveghez képest Mussolini dicsőítése eltörpül: "Ezen a napon képmásodhoz közeledek. Ez a képmás természetfölötti és határtalan, elsöprő erejű nagyságról tanúskodik. Kemény, magasztos, fenséges képmás. Egy személyben apánk, anyánk, fivérünk." (Hiányolom a Sztálint magasztaló szöveget!)
     Milyen iszonyatosak és infantilisak a dicsőség és siker hajszolói. Nagy Sándor felgyújtatta Perszepoliszt, hogy rendkívüli látványban legyen része. Napóleon a földre vetette magát, s egy óra hosszat zokogva hempergett a szőnyegen, amikor arról értesült, hogy egyik tábornoka kapitulált. Hitler üvöltözött és toporzékolt, ha ellentmondtak neki. Mussolini állát öklelő tartásban előreszegezve élvezte a katonai parádékat és a személyére áradó hódolatot.
     Bacon joggal figyelmeztet, hogy az ünnepeltetés vágya, ez a veszélyes vírus nem csupán a fehér és színes bőrű államfőkben és államfőjelöltekben tenyészik. Nem csak a katonai parancsosztókba fészkeli be magát. Alacsonyabb szinten is fertőz. Könyve önvizsgálatra int.
     Eltűnődhetünk, miért kerülnek a hatalomra a többség akaratából - nem trónutódlás folytán - nagyzási hóborttól fűtött pszichopaták, középszerűségüket önimádatba burkolók. Ösztönös meghunyászkodás, mazochizmus, ősi bálványimádás maradványa, vagy a rajongóikat, követőiket még inkább hajtja a felelősségtől való menekülés?
     Könyvünk számos megnyilvánulását közli a kiontott vér okozta örömnek, amelyről Joseph de Maistre is ír. Barbarossa Frigyes sok száz fül és orr lenyirbáltatásától kezdve a sorozatban megerőszakolt vietnámi gyereklányig, akit a kielégült katonák végül agyonlőnek. A hosszú sort zárjuk le a színes bőrű gyerekkel macska-egér harcot játszó, végül repülőgépéből halált osztó amerikai katonával.
     A vérszívó nagyurak köré sorakoznak a háború ideológusai, politikusok, írók, publicisták, szociológusok. Papok is vannak köztük, nem is kevesen. A háború helyeselésére vagy egyenest magasztalására késztető indítékok tömkelege olykor szövevényesen bonyolult.
     S az ellentétek különös párhuzama. A háborúból a technika rohamos fejlődésével egyre inkább kiszorul az egyén bátorsága, de a háborúról szóló írások, nyilatkozatok lelkendezve magasztalják a harcosok önfeláldozó hősiességét. Szerzőnk bő választékot közöl a hazudozás, önáltatás, gyűlölet, ostobaság betűformát öltött jelenségeiből.
     Lucie Delarue-Madrus versét annak idején középiskolai francia tankönyvemben olvastam. Az anya megbélyegzi mindazokat a férfiakat, akik nem forgatják a fegyvert a fronton. Ami a szívén, az a száján: fiamat inkább holtan lássam, mint gyávának. S amikor megtudja, hogy fia elesett: "szeretem ezt a halált. Nagy és szent." Egy másik anya egy másik versfaragó irományában büszke és boldog, mert három fiát adta a hazának.
     Akárcsak nálunk, Magyarországon, az első világháborúban. A kérlelhetetlenül igazmondó Nagy Lajostól hallottam, s anyám is megerősítette, asszonyok mellükre tűzve viselték a feliratot: Én is egy drága főt adtam a hazának.
     A népszerű írónál több, jelentős alkotónál kevesebb, Európa szerte megbecsült Paul Bourget a békével járó elpuhulástól félti nemzetét, a hatásos jobboldali publicista, Maurice Barres azt fejtegeti, milyen magasztosan szép látvány a lövészárokban lapuló katona. A szépségnek fontos szerepe van a háborút dicsőítő versekben: az amputált végtag helye szebb, mintha ott volna a kar vagy a láb. A csonkaság lenyűgöző látványa visszatérő motívum, mint a homéroszi jelző.
     Úgy rémlik, nálunk Prohászka Ottokár püspök is ejtett szavakat a háborúban megcsonkolt test felemelő látványáról.
     Bacon könyvét olvasva megdöbbenve állapítottam meg, hogy a két világháború francia verseiben, prózájában megjelent a visszataszító, testileg-lelkileg alsóbbrendű ellenség, a "boche". Hitler elméletének előfutáraival Jean Bacon könyvében találkoztam.
     A francia sovinizmusról voltak már személyes tapasztalataim. Egyetemi hallgatóként ösztöndíjjal Párizsba kerülve egy leányotthonban laktam, ahová németeket nem fogadtak be. De ez semmiség a gyűlölettől fűtött szövegekhez képest. A boche, vagyis a német "genny, kolera és pestis nemzője" s "a patkányok, a sertések, a kígyók rokona". Egy indulatos hazafi, hivatása szerint katolikus pap versében az ellenség elpusztítása után sírja letiprására is buzdít.
     A xenofóbia az állatok közt sem ismeretlen jelenség - közli Bacon. A Távol-Keleten élő bivalyok nem tűrik a fehér ember szagát. Rávetik magukat, ha a közelükbe kerül. A sárga bőrűekkel semmi bajuk sincs. Ha beszélni tudnának, feltehetően azt mondanák: nem bírják elviselni az európait.
     Szerzőnk megállapítja, hogy ez a tünet bizonyos embercsoportokban is megnyilvánul. Nem logikai vagy szociológiai kategóriába sorolható indítékoktól ösztönözve egy bizonyos embercsoport támad, ítélkezik. "Nem bírja elviselni a másik embercsoport szagát", írja Bacon.