←Vissza

 

Kállay Géza - Kállay Zsuzsanna

CAIUS IULIUS LUPUS VALLOMÁSA

(részlet)

1. Én, Caius Iulius Lupus, Aquincum colonusa, civis és eques Romanus, életemnek hatvanhetedik évében, Alexandrus Severus császárunk uralkodásának hatodik évében elhatároztam, hogy legszeretettebb császáromhoz, Marcus Aureliushoz hasonlóan papiruszra vetem gondolataimat. Teszem ezt elsősorban fiam okulására, akit drága és korán elhunyt bátyám emlékére Avidusnak neveztem el, valamint apám és uram, Marcellus emlékére. Apámtól úgy hallottam, hogy Marcus Aurelius - aki apámnak nemcsak imádott császára, hanem barátja is volt - mindig azt hangoztatta, nincs, ami egyszer hamuvá és füstté ne válna; mindenből rege lesz, vagy még rege sem. Hol vannak, akik magas kitüntetéseket kaptak, sorscsapásoktól szenvedtek, ellenségeskedésekkel vagy más, szerencsétől függő körülményekkel emelkedtek vagy éppen süllyedtek el, nos, hol vannak? És mégis fel kell idéznünk emléküket, édes fiam, Avidus (mennyi örömmel és fájdalommal írom le ezt a nevet!), hogy mi képmutatás nélkül lehessünk józanok, erényesek és igazságosak a köz javára és legfőképpen kegyeseknek, az istenek útján járóknak bizonyuljunk.
     2. Ha most szememet lehunyom és nagyapádra gondolok - aki maga volt a férfias határozottság és a nemes jellem példája - leginkább úgy jelenik meg előttem, ahogyan azon a végzetes napon láttam, amikor megtudtuk, hogy bátyám, a nálam csupán két esztendővel idősebb Avidus meghalt. Apám akkor vörös cipőt viselt, négy bőrszíjjal, félhold alakú elefántcsont pánttal. Tógáján széles bíborszalag, ujján aranygyűrű. Csak akkor láttam apámat sírni; anyám egész éjjel zokogott, pedig akkor még el sem tudtuk képzelni, hogy bátyám nem él. Nem tett semmi rosszat, csupán kedvenc csókáját nem akarta odaadni társainak, akik a Mars Ultor temploma körül kezdték üldözni, ahol gyanús bűbájosok és bálványozók laktak. Csoportosulás keletkezett, az őrjárat beavatkozott, Avidus állítólag olyan kihívóan viselkedett, hogy egy Sextus nevű őr kénytelen volt a lándzsáját használni. A feje búbján sebesítette meg bátyámat, aki a vérveszteségtől halt meg, hajnal felé. A legkülönösebb azonban az volt, hogy Marcus Aurelius megkegyelmezett bátyám gyilkosának. Ezt akkor nem értettem. Akkor csak a bosszú hajtott volna, meg akartam ölni az őrt, a császárt, mindenkit. Apám persze azt is megtiltotta, hogy az utcára kimenjek. Akkor értettem meg, miért nem engedte a császár, hogy az őrt agyonverjék a laktanya udvarán, amikor tizenhét esztendős lettem. De erről majd később szólok.
     3. Annyi bizonyos, hogy az a reggel szabta meg további életünket. A császár, családunk tragédiája után megszánta apámat, és Pannóniába küldte, hogy ne kelljen folyvást Avidusra emlékeznie. Pénzzel bőségesen el voltunk látva, hiszen nagyapád gazdag volt, de a császár is gondoskodott rólunk. Tulajdonképpen nemigen marasztalt semmi: Rómában is sok szörnyűség történt akkoriban: kiáradt a Tiberis, sáskajárás volt és döghalál. Így kerültem én Aquincumba, életemnek tizenkettedik évében. De Pannóniára sem jártak jobb idők, mert alig múltam tizenhat éves, a barbárok ismét támadásba lendültek, és csupán a két akkori helytartónk, Quintilius Condianus és Quintilius Maximus erélyes fellépésének köszönhető, hogy betörésüket vissza tudtuk verni, a következő évben pedig Marcus Aurelius ismét kénytelen volt Pannóniába jönni. Ekkor találkoztam vele személyesen. De erről majd később.
     4. A nyugtalanság folytatódott, a Marcust követő Commodus uralkodása idején is. Ő elsősorban a burusok és a dákok ellen harcolt, de még saját katonái is ellene fordultak. Apja hiába tartotta szüntelenül maga mellett utolsó éveiben, sohasem lett belőle olyan nagyszerű császár, mint Marcus. Commodus lekezelte a katonaságot, követeléseik süket fülekre találtak nála, így nem csoda, hogy Tigidius Perennis, a gárdafőnök összeesküvést szőtt ellene, és két fiát küldte Pannóniába, hogy megdöntse uralmát. Pannonia Inferior akkori helytartója, aki még arra sem méltó, hogy a nevét leírjam, szintén a lázadókkal tartott. Igazi nyugalom csak azóta van, mióta a Severusok uralkodnak. Hadi erények tekintetében Pannónia már régen túltesz Itálián, hol itt, hol ott van szükség kitűnő légióinkra, és ezt most már Rómában is kénytelenek elismerni. És nem csupán Mars kegyes hozzánk hiszen ki mondhatja el, hogy olyan nagyszerű és nagy tudású helytartója van, mint Cassius Dio? Igaz, ő éppen katonaságunkkal nincs jóban, de igaza van, hogy most már a műveltséget kellene itt magasabb szintre emelni. De mostani, imádott császárunk - igazi Severus! - megengedte neki, hogy a katonaság fenyegetése miatt ne utazzék Rómába a consuli cím átvételére. Császárunk, úgy látszik, a bölcs engedékenység mintaképe: úgy hallom, újabban azt is megengedte minden szenátornak Rómában, hogy ezüsttel díszített raedát és carrucát tartson. Ez emeli Róma tekintélyét. Végy példát, fiam, szeretett császárunk bölcsességéről! Az istenek óvják Alexander Severust!
     5. Nehéz neked elképzelned, fiam, Avidus, milyen volt Pannónia, mikor én ide kerültem. Tudom, hogy számtalan dolog ismeretes előtted, hiszen ahogy apám engem, és Marcus Aurelius Commodust, én is ritkán engedtelek el magam mellől. De most mégis sok mindent ismét megosztok veled, mert hatvanhét éves korban nehéz megmondani, hogyan rendelkeznek az ember felől az istenek.
     6. Amint említettem, Pannónia tulajdonképpen állandó harcban állt a barbárokkal. Amikor én tizenkét éves koromban ide jöttem, Aquincum régen megvolt már - szeretett városunkat Hadrianus császárunk alapította és mára már nagy territórium tartozik hozzá - mégis sokkal több legionáriust lehetett látni, mint manapság. Egész pontosan azokból volt kevés, akik nem voltak katonák: a kereskedőkből, iparosokból, mesteremberekből, s ahol a canabaekban mégis megtalálhatóak voltak, egész életük a katonatáborok körül forgott. Különösen a limes mentén láttunk sok legionáriust, amikor a Danuvius menti egyenes úton haladtunk Aquincum felé. De apám már útközben is sok mindent mesélt új lakóhelyünkről, Pannóniáról. Sokat tudott róla, hiszen Marcus Aurelius uralkodásának tizenkettedik évében csatlakozott szeretett császárához, éppen, amikor a kvádok és a markomannok behódoltak neki. A császár nagy változásokat hajtott végre a Pannóniával határos barbárok földjén: a kvádokat elválasztotta a markomannoktól és a jazigoktól, és a kvádoknak megtiltotta, hogy tíz mérföldnél közelebb jöjjenek a limeshez. A jazigokkal is keményen elbánt: százezer hadifoglyot kellett viszszaadniuk és nyolcezer lovast kellett rendelkezésére bocsátaniuk.
     7. Nem restellem, hogy bátyám elvesztése miatt érzett fájdalmam ellenére izgalommal és, bizony, örömmel tekintettem a nagy utazás elé. Hiszen azelőtt még sohasem indultam ilyen hosszú útra! Ma is élénken emlékszem, hogyan ügettünk a többnyire egyenes utakon, az erős paripáink lábára kötött vastalpú papucsok ütemesen koppantak a kemény, sima pavimentumon, mintha költeményt hallgatnánk. Néha valósággal ringtunk az erős bőrszíjakon, úgy emlékszem erre, mintha tegnap lett volna. (A via szó atyáink nyelvében nőnemű: néha úgy ringat, mint az anyaöl). Apám ragaszkodott hozzá, hogy carruca dormitorián utazzunk, hogy anyám és én akkor tudjunk aludni, amikor kedvünk tartja. De nemigen aludtunk a kocsin, hiszen apám mint szenátor diplomát kapott a praefectus praetoriótól, így minden mansióban megszállhattunk, és igen jó dolgunk volt. (Nagyapád mindig szerény ember volt, és nem kívánta meg, hogy a városokban a helyi elöljáróság gondoskodjék szállásunkról, pedig megtehette volna. Végy példát róla!) Carrucánkat két petorritum is kísérte, a málhánk és a cselédség számára. A málhában szinte egész háztartásunk benne volt, végtére is költöztünk: edények, evőeszközök, asztalkendők, olajmécsesek, lámpások, fürdéshez és fehérnemű mosáshoz tisztítószerek, fürdőlepedők, fürdőköpenyek, kéztörlők, illatszerek. És persze sok-sok ruha: fehér gyapjú tógák, sok hosszabb-rövidebb tunica, de bőrből készült ágyékkötőt, bő, térdig érő bőrnadrágot, bolyhos paenulákat és birrusokat is vittünk, mert tudtuk, hogy itt északon hideg az időjárás. De volt a kocsin néhány szebb időre szánt ibolyaszínű lacerna, voltak cucullusok, étkezéshez használatos synthesisek, saruk, cipők, és anyámnak tunica intimák, melltartók, övek, bokáig érő, pasztellszínű stólák, pallák, könnyű és parafa betétes bőrcipők és esernyők is. És persze az ékszerei.
     8. Tudom, fiam, hogy előtted nem ismeretlen, hogyan utazik egy módosabb római polgár: mindezt csak azért idéztem eléd, mert a színes kavarodást magad előtt látva talán megcsap annak az izgalomnak, annak a reggelnek a levegője, amelyen elindultunk. Ahogy Marcus Aurelius szerette mondani: "a képzetek mintegy átitatják a lelket". Egy pillanatra azt szeretném, ha képzeteim most a te lelkedbe hatolnának, ha azt éreznéd, amit akkor én. Ezért folytatom utunk leírását.
     9. Nézegettem a fel-felbukkanó Mercurius-szentélyeket, az oszlopszerű, de kisebb köveket, amelyekről a lovasok szállhattak nyeregbe néha egy-egy futárszolgálatot teljesítő centurio, vagy egy tartalék lovat a kötőfékén maga mellett futtató küldönc, a cursus publicus futára vágtatott el mellettünk. És mennyi plaustrum, sarracum, carrus, arcera, carpentum, cisium, essedum, birota, vereda, angaria, clabula és covinus haladt a türelmesen baktató gyalogosok mellett! Én, mint minden gyerek, számolgattam a mérföldköveket, és főleg az érdekelt, mennyi utat tettünk már meg. Apám megmutatta a hodometront, és megmondta, mekkora kerekünk kerülete, ettől fogva a kerékfordulatok számából már kényelmesen ki tudtam számítani mennyire jutottunk Rómától.
     10. Amikor megérkeztünk, nagyon tetszett, hogy nem egy, hanem két várost is látok. De volt tőlünk délre tulajdonképpen egy harmadik település is, két magasabb hegy között. Én még emlékszem az itt lakó eraviscusok kicsiny, földbe süllyesztett, téglalap alakú, vályogfalas épületeire, amelyeket szalmával vagy zsúppal takartak. De a mi utunk akkor a jobb oldalon álló, nagy összevisszaságban épült nagyobbik városba vezetett, melynek közepén komoran emelkedett a légió táborának hatalmas falnégyszöge. A katonavároson kívül, a Danuvius partján már akkor is megcsodáltam a helytartó hatalmas palotáját, amelyet még Hadrianus császárunk idején emeltek a legionáriusok. Mivel apám mindenüvé magával vitt, többször jártam ott; ezt nemcsak azért szerettem, mert édes gyümölcsöket kaptam, hanem mert ez az épület emlékeztetett leginkább Rómára, és lenyűgöztek a kerek tornyú végződésekkel ellátott díszfolyosóból nyíló, pazar fogadótermek. De a mi házunk sem volt csúnya, ami persze a másik, sokkal kisebb polgárvárosban volt. Mióta fölköltöztünk hegyi villánkba, első házunk, amiben apámmal és anyámmal laktam, csupán emlék. De ez a ház is hozzátartozott az első napok varázsához, és ma is mindig megállok előtte, ha a Mithreum környékén akad dolgom. A ház egy gazdag veteranusé volt, aki a missio numariából szép birtokot vásárolt és azon gazdálkodott, sok colonusa volt, és decurióként halt meg, nem sokkal azelőtt, hogy mi Aquincumba érkeztünk. A házat már hosszabb ideje egyedül lakta, mert feleségét és gyermekeit elvesztette egy pestisjárványban. A belső berendezést tulajdonképpen "megörököltük", és ma is emlékszem ámulatomra, mikor a Rómához képest roppant piciny városban mégis ilyen fényűzően berendezett házat láttam. Természetesen minden szobát hypocaustummal fűtötték, és ma is előttem van a számtalan drága szőnyeg, a kereveteket borító bíbor takarók, a puha párnák, a faragott kőlábakon álló alacsony asztalkák, a kényelmes székek. És mennyi üvegpohár, serleg, bronzszobrocska, kancsó, ezüst tál és kehely volt a falak melletti rekeszekben! Nekem külön szobám lett, amelyben mozaikból volt a padozat, és gyönyörű stukkók borították a mennyezetet, a falat szegélyező párkányokat, és az ajtókereteket, amelyen át a fény nagy része beszűrődött. De a legszebb egy zöld színű falikép volt, amelyen zöld alapon sűrű növényi minták sorakoztak: gallyak, cserfalevelek, közöttük apró szirmú sárga virágok. A szoba padlójának szélét is zöld erezetű márványlapok burkolták. Mindezt megint csak azért írtam le, kedves fiam, mert azt szerettem volna, hogy egy pillanatra azzal a szemmel láss, amivel akkor én.
     11. Eleinte tehát nagyon érdekesnek találtam mindent, de ahogy az újdonság varázsa megkopott, azt hittem, sohasem tudok itt megszokni, és visszatérek Rómába, mert vissza kell térnem oda. Ahogy nőttem, egyre jobban megértettem, hogy az ember bárhol boldog lehet. Szeretett Aquincumom pedig sem a jog, sem az igazgatás tekintetében nem különbözik Rómától! Itt is megvan a száztagú ordo decorionum, és mindig büszke voltam, hogy apám után én is decurio vagyok. Fiam, vigyázz, hogy amikor öröklöd tőlem ezt a tisztet, mindenben becsületesen, körültekintően és józanul járj el, apádhoz és nagyapádhoz méltóan. Örülj, hogy elsősorban nagyapád és Marcus Aurelius császárunk jóvoltából még akkor sem kell azt mondanod "Nincs rá pénz, nincs miből", amikor majd aedilis leszel, és esetleg neked kell a borról gondoskodnod, mint nekem, nem sokkal questorságom után. Ez már több éve történt; azért kellett aedilisként a bort nekem beszereznem, mert a minket körülvevő gyönyörű hegyek lankáin termett aranyszínű szőlőt elpusztította egy szokatlanul korai fagy. Neked már nem nehéz megszoknod az itteni, északi, zord időt, a gyakori havat, amelyet gyermekkoromban én csak egyszer láttam Rómában, és az sem meglepő számodra, hogy majdnem minden télen befagy az isteni Danuvius. Te már itt születtél, de arra mindig vigyázz, hogy a census mindig mindent rendben találjon vagyonod körül, és kiváltképpen akkor élj feddhetetlen és takarékos életet, amikor questorként az első lépést teszed meg pályádon. Nehogy a legkisebb gyanú a közeledbe férkőzzön, hogy a közpénzből akár egyetlen sestertius is elveszel! Így aztán jó eséllyel pályázhatsz arra, hogy aedilis, majd duumvir legyél.