←Vissza

 

Levendel Júlia

A HISTÓRIA HIMNUSZA

(részlet)

A kormányszóvivő a mikrofonoknak és főként a képernyőn nem látható kamerának épp nyájaskodva megerősíti, hogy igen, a miniszterelnök úr valóban takarékosságot kért a minisztériumoktól, és egyelőre befagyasztotta a személyautók cseréjét, a híradó stábja (szerkesztő-operatőr-műsorvezető) pedig egyszerre és mohón megmutatná, milyen pompás a mi társadalmi berendezkedésünk, ez az Európai Unióhoz csatlakozó demokrácia - milyen végtelenül szabad, nyitott és plurális a hírközlés. Hiszen már a kormányt képviselő szóvivő is elbűvölően humánus és mély érzésű: tessék nézni! majdhogynem bepárásodik szemüvege a meghatottságtól, amikor azt mondja, hogy nem az egyszerű adófizetőknek kell viselni a terheket, és a hírek élére vágott anyag mégsem nevezhető gyomorforgatóan szervilisnek, mert ez is a szokott tárgyilagos stílusban kerül elénk, vagyis korszerűen iróniával (vagy affélével) fűszerezett, és nemcsak a divatosan és jó drágán öltöztetett-fodrászolt szóvivő "látványa" felesel a szavai lexikális értelmével (a néző, ha úgy tetszik neki, ha ízlése, érzékenysége engedi-kívánja, akár kemény kritikának is láthatja a képsort - hát nem ez a sajtószabadság?! Mindenki azt mond, fényképez, amit akar, és mindenki úgy fogja föl az elé tálaltat, ahogy akarja!), de - és ez az összeállítás legfőbb hatóereje - rögzíti, hogy réges-rég túl vagyunk mi már a kiszolgálás és/vagy bírálat kérdésein, meghaladtuk a csakis diktatórikus társadalmakban ismeretes ítélkezési kényszert. Végül a hír valódi tartalmát az aránytalanul hosszadalmas, kéjesen részletező autó-bemutatás közvetíti: minisztériumi listák arról, kinek milyen márkájú és mennyit érő gépkocsija van, sóvárogva bámultatják - kívülről-belülről - a huszonöt- meg harmincmilliós, pazar extrákkal felszerelt autókat - alaposan és sokáig, hogy mindenki megértse, miért jó valakinek, ha szóvivő, főosztályvezető, államtitkár vagy kabinetfőnök lesz - majdnem olyan jó, mintha néhány napra beköltözhet valamely kamerázott házba. A peep show-sztár persze híresebb, és talán egyszerűbben-gyorsabban jut nagyon sok pénzhez, de szerencsecsillaga olykor még a kormánytisztviselőkénél is hamarabb leáldozik.
      Nézem a kormányszóvivőt, ahogy mozog a szája, megpróbál úgy tenni, mintha igyekezne megnyerőnek, társadalmilag elkötelezettnek mutatkozni (igen, így, ilyen dupla-tripla feltételességgel!), és látom, hogy szemre csöppet sem hasonlít az előző kormány szóvivőjéhez - például magasabb, testesebb, szemüveges, világosabb színű a haja, jobb oldalt egy tincs hullámot vet, gonddal különfésült, lágyan előrebukó -, sőt a hangjuk is megkülönböztethető, tehát füllel sem téveszthetők össze; ami mégis - meghatározóan és végzetesen - rokonítja őket, már-már az egybevágóság érzetével lep meg: az a tekintetükben látható tökéletes eseménytelenség. S persze ezt erősíti - vagy erre rímel - mimikájuk, testtartásuk, mozgásuk is (mit se számít, hogy a mostani szóvivő, alkata miatt is, lomhább - fő a törekvés, a korszerű lezserség ideája). Nincs a tekintetükben semmi - ez akár pozitívum is lehetne, mert ezek szerint nincs, vagy nem látszik gonoszság, kegyetlenség, aljasság stb. nyoma sem -, se kín, se vágy, se gyűlölet, se lelkesedés; igyekszem előítélet nélkül, szenvedélyeimet visszaszorítva nézni, az álom-kocsik képei mögött is őt látni; hiába, érzem, hogy menthetetlenül leereszkedik közénk - újra meg újra le, csak le, most ide, közénk, le - a felszámoltnak mondott ócska-rozsdás vasfüggöny.
      Irigyelném tőle az eseménytelenséget? Hogy nem szakadt rá a történelem (az a romhalmaz, amelyet kedves hősével a história humuszának neveztet Böll)? Hogy elszalaszthatta a megtiportatást, nem kellett - mert azt mondaná: szerencsére neki már nem kellett - lapulnia vagy bármit kockáztatva helytállnia? Ezért nem indította semmi részvétre, nem is gyászolt - lobogni, lángolni meg ugyan miért érdemes ezen a világon?! Nem, biztosan nem irigylem. Nagyon is megrémít a saját iszonyatom - meg is kérdezem magamtól - Böll szavaival -, hogy vajon az én szemem egyáltalán jól van-e beállítva -, hisz a látszatok, benyomások nem téveszthetnek meg, és semmiféle indulat el nem ragadhat annyira, hogy komolyan vegyem dühös rámondásaimat: panoptikumi figura, amerikai tömegtermelésre szabadalmaztatott, importált licenc alapján képzett és immár Euro-konformmá lett műlény - nem az. És nem is csak ember, tudatosítom - ráadásul a szabadság gyermeke. Esetleges ugyan, hogy az ő - és megannyi társa - karrierje hová, milyen területre ível: éppúgy találkozhatnánk vele a művelődési tárcánál, mint a környezetvédelminél, lehetne a legnagyobb számítástechnikai vagy mobiltelefonos cég ügyvezető igazgatója, televíziós programigazgató, tulajdonostárs, műsorvezető, lehetne tanácsadó a miniszterelnök operatív teamjében - ahogyan az is esetleges, melyik párthoz sodródott, illetve melyik párt futtatja. De hiszen újabb időkben már maguk a pártok sem elvek, világnézet vagy társadalmi törekvés mentén alakítják politikájukat - arrafelé húznak, amerre még üresebb a tér és nagyobb a piaci kereslet (egyébként érezni, hogy ez a kereslet-befogadói készség mindenütt szűkül; bő évtized alatt lejáratódott valamennyi "irány", főként mert napnál világosabb az iránytalanság, az elvek, meggyőződések eltűnése, ami kikerülhetetlenül egyformasághoz vezet - nyögve újraidézhetem Tacitust, aki oly sokszor ír a história humuszától szenvedőkről, egy helyütt tanácstalanságukról, midőn választani kellett (vagy lehetett) Otho és Vitellius között, és nyilvánvaló volt, hogy "mindkettőért istentelenség könyörögni, mindkettőért kárhozatos fogadkozni két olyan ember közül, akiknek háborújában csak azt tudhatták, hogy az lesz a rosszabb, aki győz").
      Ezek a nyugodt és nyájas, üres tekintetű fiatalemberek úri szabónál csináltatott (költségtérítésként elszámolt) öltönyükben, színes-csíkos nyakkendőjükben, az állami gépkocsiparkhoz tartozó, de személyi használatra biztosított luxusautójukban - hiába óvom magamat a túlzásoktól, a nagy szavaktól, s főként az éppen ide nem illő romantikus elragadtatástól, másként ez mégsem mondható -: veszélyesek. Nem úgy persze, mint egykori erőszakszervezetek alkalmazottai, különféle rohamosztagosok; veszélyesek, mert puszta létezésükkel, sikkes sikerorientáltságukkal és érzéketlenségükkel semmissé teszik világomat, s mintha az ürességük járványos is volna, kényszeresen, egyre gyakrabban és riadtabban kérdeznem kell: biztosan rossz-e, ha velem együtt eltűnik az a "világ" - történetek és fogalmak, sóvárgások és szorongások is -, biztosan?