←Vissza

 

Belső ruhatár
Győrffy Iván

ÉDENEM

Az én Édenkertem szavakból áll, gondolatok, mondatok, bekezdések, szünetjelek alkotják indáit.
Édenem fáin metafora-majmok kergetőznek, allegória-pillangók lebbennek a magasba.
Édenemben névmáskígyók tekeregnek, és megvan még minden lábuk.
Édenemben a rovarok mellékneveket formálnak, s kétéltű főnevek torkában végzik.
Édenemben a madarak az igék, hangosan kárálnak az égen, kelletlenül ülnek meg a fák lombozatán.
Édenemben nincsen vadász: gyomrukat kósza hangzatokkal megtöltik ugyan a lények, de mindent rögvest vissza is adnak.
Édenemből nincs szabadulás, mert halál sem létezik.
Édenemben mindenki a maga ura, mert úrról csak hírből hallott.
Édenemben mindenki azzal sző közös történetet, akivel tetszik, és ez így van jól.
Édenem az unalom maga: valamennyi lehetőségünket végigjátsszuk.
Az alanyok torkon ragadják az állítmányt, hátukon ott kuporognak a tárgyak, bő sugárban ömlik ki a szóvér, és lucskos raggá ragad.
A tulajdonnevek a Két Fa egyikén lógázzák lábukat, és nevetnek, nevetnek.
Édenemben a szavak ismerik egymást színről színre: elégedettnek tűnnek.
Édenkertem a mindenség, rajta kívül nincsen semmi.
Sokan hiszik, kijuthatnak élve, de az Édenből nincs menekvés.
Édenemben nem létezik idő, mindenki azonos tegnapjával, s nem álmodik a holnapról.
Édenemben együtt vagyunk, ha széttartunk is, beszélünk, ha nincs mondanivalónk.
Az én Édenem kényszerlakhely, az önkény mégis kézzel foghatatlan.
Az Édenkertben lehetetlen élni, csak létezni van mód.
A létezés az Édenben önmagáért való, senkinek nem lehet belőle haszna.
Édenem meghasonlásmentes, mert nincs, aki elemezze.
Édenem nem terem: teremtődik.
Édenem nem fogad be: van.
Édenem adakozó: tulajdona semmi.
Édenem enyém, de senkié egészen.
Édenemben két lény máshoz nem bújik oda.
Édenemben a két lény gyümölcsöket érlel, magvát hullatja.
Az édeni gyümölcsök ott rothadnak a földön, ehetetlenek.
E gyümölcsöknek nincs értelmük, képtelenek szavakká válni.
Ha szavakká válnának is, senki nem kérne belőlük, hisz közös emlékezetünkben nyomtalanok.
Mert emlékezni egyet jelent a léttel, csak az feledhető, ami halott.
Édenem kétnemű, lényege hallhatatlan.
Az elhullott termésekből új fák nőnek, melyekre nem telepszenek madarak.
Ezek a fák már mind sivárak, a hernyók kerülik, félik a tetvek.
Az Édenkert kitágul, hogy helyet adjon, pedig változást nem ismer.
Az Édenkert kinyílik, kapujanincs átjáró.
Édenkertem üres: elhagyták az álmok, a mesék, szóvirágok.
Óvatlan pillanatban szökkentek ki Édenem lakói, mert testesülni vágytak.
Hús-vér szavakká kívántak lenni, nyomdafestéktől mocskolódni, kínnal préselődni egy könyvbe.
Az Édenkertben nincs már semmi: magam vagyok, szótlan.